A legjobb rendezésnek járó Ezüst Medve díjat nyerte az idei Berlinálén Nagy Dénes a Természetes fénnyel. Magyar első játékfilm korábban még nem vívta ki ezt a komoly díjat a fesztivál történetében. A Természetes fény sötét, komor, realistán ábrázolt, de sokszor mégis a költőiség felé tájékozódó világában elmerülve könnyen megérthetjük, miért aratott sikert Nagy Dénes rendezése nemzetközi terepen is, hiszen nemcsak a fogalmazásmóddal, hanem a történettel magával is sikerült univerzálisat alkotnia.

A film Závada Pál azonos című, 2014-ben megjelent nagyregényéből indul ki, azonban a könyvnek csupán egyetlen részfejezetét dolgozza fel. Nem is véletlenül – hiszen a regény hatalmas volumenű, töredékes és szokatlan narrációjú cselekményvezetése a film nyelvére nagyon nehezen volna átvihető. Nagy Dénes a könyvnek csupán néhány motívumát veszi át, és erőteljesen használja saját filmes látásmódját – azt a képi megoldásokban és esztétikai közlésben erős módszert, amellyel egyébként dokumentumfilmjeiben, a Másik Magyarország – Töredékek egy falu hétköznapjaiból (2013) és a Seb (2015) című alkotásaiban is kísérletezett.

A Természetes fény Semetka István, egy gyalogos honvéd alakulat szakaszvezető katonájának történetét követi nyomon a második világháború alatt, amint a honvédség megpróbál rendet és fegyelmet tartani a megszállt orosz területeken. A lassan kibontakozó cselekmény teljes mértékben kerüli a végleteket, mind a hősi pátoszt, mind a háború borzalmainak túlfeszített, rémisztően plasztikus és sokkoló ábrázolását. Ehelyett Nagy a felfokozott vizualitásra és a szubjektív megélésre koncentrál. A Természetes fény elsősorban nem a történelmi tartalom informatív átadását célozza, sokkal inkább annak érzékekre ható motívumai foglalkoztatják – miképp érezhetjük nézőként a mocsárvidék kietlen ürességét, a rengeteg esőt, a sarat, a lelkeket átitató kilátástalan közönyt.

Nagy Dénes nemcsak a történelmi ábrázolásban, hanem az esemény morális interpretálásában is megtalálja a középutat: a magyar honvédség katonáit nem állítja be hősi harcosoknak (ami problematikus volna), de vérgőzös gyilkosoknak sem, hanem szerencsétlen, hazavágyó, a túlélésért küzdő átlagembereknek. Ugyanakkor világosan jelzi, hogy háborús bűnök is felróhatók a magyar alakulatoknak, sőt valódi súlyt kap ez a kérdés. Semetka is csak egy áltagember, aki haza szeretne jutni. Nem érti a háború lényegét, nem szereti az erőszakot – ő az ismeretlen katona, akit a hatalmi döntések mechanizmusa ide-oda sodor a háború nagy útvesztőjében. Semetkára az idegenség közönyének és a gyilkossá válásnak a veszélye leselkedik – azonban megnyílik előtte a morális felülkerekedés lehetősége is.

Ám még ekkor sem a történet, hanem a hangulat vizuális elemekkel történő erőteljes átadása, amiben igazán megragadót és emlékezeteset nyújt a film. Nincs arról szó, hogy a formamegoldások tekintetében valami korábban nem látottal vagy ragyogóan újjal rukkolna elő Nagy, a titok inkább a különböző ismerős elemek összhangjában és minőségében rejlik. Megkerülhetetlen összehasonlítási alap Elem Klimov 1985-ös klasszikusa, a Jöjj és lásd, amelyből nemcsak képi megoldásokat, hanem egy-két dramaturgiai aspektust is kölcsönvesz a Természetes fény. A szereplőt a tarkója mögül követő, hosszú kézi kamerás jelenetek – amelyek azt a hatást keltik, mintha az ő szubjektív nézőpontján keresztül követnénk egyénileg átláthatatlan eseményeket – egyértelműen a Saul fia ötletét viszik tovább. A táj ábrázolásában, a meditatív tónusban és az olykor emelkedettség felé hajló szépségében Andrej Tarkovszkij stílusa köszön vissza.

Az atmoszféra önmagában kevés lenne ahhoz, hogy hiteles, emlékezetes élményt nyújtson a Természetes fény. A film másik nagy erőssége a szereplőválasztás. Nincsenek valódi színészek a filmben, a cselekményben megjelenő szereplőket egytől-egyik amatőrök alakítják, akik mind kiállásukban, mind általános ábrázatban rendelkeznek azzal a nehezen leírható, de a néző számára nagyon is észlelt hétköznapisággal, amitől emberközelibb, ezáltal hitelesebb figuráknak érezzük őket, mintha híres, profi színészek játszották volna el ezeket a sorsokat. Átlagos, hétköznapi, teljes mértékben egyszerű embereket látunk a vásznon. Ez segíti egyfelől, hogy a film véletlenül se tévedjen a giccses történelmi toposzok mezsgyéjére, ahol a hősök és szörnyetegek, jók és rosszak kozmikus küzdelme zajlik, másfelől pedig fokozza azt a realista hatást, amelynek az alapját a formanyelv lefekteti. A Semetkát megjelenítő Szabó Ferenc fantasztikus a vásznon: tekintete, apró rezdülései, megszólalásmódja tökéletesen hihető, autentikus figurát ad ki. Az olyan dokumentarista megoldások, mint a hosszan az arcokat pásztázó közeli beállítások, ugyan nem a közvetlen valóságot, de a valóságnak mégis egy autentikus formáját mutatják meg, azokban végtére is a filmre vitt sorsok valódi vonásai jelennek meg.

A szereplőválasztás és a vizualitás tehát kiváló összhangban vannak egymással – ez pedig kiemeli Nagy Dénes rendezését a háborús műfajjal kísérletező magyar filmek sorából. A Természetes fény tehát ilyen tekintetben újat nyújt, valamint példaként szolgálhat a fiatalabb nemzedék tagjainak, ha történelmi filmet szeretnének csinálni.

A Természetes fény összességében az év egyik legemlékezetesebb filmje lett. Egyetlen „szépséghibája”, hogy igazi rétegfilm, amely csak egy specifikus közönséget fog tudni megszólítani: sokakat elidegenítene lassú tempója, visszafogott stílusa. Aki viszont igazi, klasszikus értelemben vett „moziélményre” vágyik, olyanra, amit a legkorszerűbben felszerelt mozikban érdemes átélni, az semmiképp nem fog csalódni.

Képek forrása: Vertigo Média Kft.