bezár
 

irodalom

2021. 10. 07.
Propolisz
Helyzetjel
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
"Ha innen végre kiszabadulok, spontán bebábozódom. Hagyom, hogy kitöltsön az ikrás pollen, ami már keresztülment a szorgos méhek aranyat fosó tápcsatornáján. Minden kellemes ingerbe belevásnak a fogalmak, mint őseim foga a dögrovásba. Apu otthon selypeg, óvatosan kanalazza az őslevest." Helyzetjel című sorozatunkban Tolvaj Zoltán prózáját olvashatják.

Tompa harangzúgás este hétkor a Lehel téren. Pont annyira felemelő, hogy ne döngöljön bele a talajba. Az irodaépület grafitszínű burkolata, amelynek támaszkodom, sötét tükör. A tízperces cigiszünetben többen fésülködnek benne. Nyáron hűti, télen fűti a hátam. Két éve ez a privát siratófalam, de a feszes gránitlapok közé nem fér több óhaj, nincs hely a szűk illesztékek között, ahová mindenfélét betuszkoltak a láncdohányosok. Csikkek, cetlik, lejárt mozi- és buszjegyek, fülpálcika. A Westend steril feng shui bűvöletében a korlátok közé szorított tér monotóniáját gondozott virágágyások teszik emberléptékűvé. A Promenád sétafelületén a Nyugati alantasabb végéből idesereglő, koradélután kábultan tántorgó alakok rázzák az öklüket. Többnyire a száz méterre lévő Fortuna Club halljából szállingóznak elő korábban összevizelt, már száraz szövetnadrágban, gyűrött zakóban, ami Hennessytől, olcsó szivartól és szúrós női parfümtől bűzlik. A lüktető prosztatát idéző, random ritmusra lövellő, talajmenti szökőkút előtt motyognak magukban, mielőtt megindulnak a Ferdinánd híd felé a süket verőfényben. A Pegazus szobor mellől naponta nézem a rituálét. Velem szemben a Westend újonnan telepített defibrillátora. Még nem láttam használat közben, csupán intő előjelként statuál példát. Ökölrázás helyett diszkréten sercintek egyet, majd bambán körbeszaglászom, mint az Űrodüsszeia kíváncsi majmai a rejtélyes Monolitot: „Látod, te geci? Ma koffeinmentest iszom.”

Szemem sarkából látom, hogy a pár méterre lévő kereszteződésben egy hajléktalan hasít a zebrán. Térölelő mozgással kalimpál, vánszorog, mint egy háromdimenziós baktérium. Hullámzik körülötte a kátránytól és benzingőztől telített levegő. A zebra végén hirtelen vetődik egy nagyot, hogy röptében elkapja az égő csikket, amit a mélygarázsba forduló Audi sofőrje pöckölt ki az ablakon. Szikrák lassú roncsfilmje. A csöves úszik a levegőben, mint Oliver Kahn a 2002-es focivébén, szinte látom az aszfalton sistergő parazsat, hallom a felnyögő test puffanását, de Kahn szerencsésen landol a virágágyásban, sorban törnek a gondosan telepített muskátlik, szóródnak a szirmok, és ő ádáz vigyorral felveti a fejét, koromfekete ujjai közt diadalittasan szorongatva a még füstölgő csikket. Koffeintől megfosztott szívcsakrám felderül. Letüdőzök egy slukkot a félig szívott Davidoff-ból. Számolom a Lehel téri templom taktusait. Szeretnék beköltözni abba a harangtoronyba. Arra vágyom, hogy lelassuljon az ördögi tempó. Heverészni szeretnék egy óriási, zengő bronzvirág alatt.

A macskák állítólag a mély frekvenciájú hangok gyógyító hatása miatt dorombolnak. Torkuk huszonöt hertzes rezonanciája gyógyítja a kopott ízületeket és a megtépázott idegeket. Dán tudósok bebizonyították, hogy a kitartó dorombolástól hatékonyabban összeforr a törött csont.

Tehát a lustálkodás rezgései felelnek a gyors regeneráció evolúciós sikeréért. A Lehel téri Árpád-házi Szent Margit plébániatemplomnak három harangja van. Nyári időszámítás lévén hol az egyik, hol a másik kondul előbb esténként, általában délután hat és nyolc óra között. Kedvencem a 341 kilogrammos, 86 centiméteres alsó átmérőjű, tiszta egyvonalas „A” hangon felcsendülő óriáskolomp. Rá se kell pillantanom a karórámra, a sárga körömágyamat égető filter pontosan elárulja, hogy máris letelt a pihenőidőm. Flegma undort színlelve elpöckölöm a csikket. Ugyanott landol, ahol az Audis fickóé, de a vetődő faun addigra már kikászálódott a virágágyásból, szarik irodapatkányok alamizsnájára, az út túloldalán cibálja a nadrágját a Brill Fitnesz előtt.

„Akkor se adtam volna, ha idejön és a pofámba liheg” – morog maga elé Slipknot-pólóban az iroda előtt őgyelgő, kappanhájas szervertechnikus. Bólintok, és tovább bámulom, ahogy a napsugarak beesési szöge egyre csökken a szemközti épület homlokzatán, miközben az elnyúló árnyak póklábai fürgén behálózzák a lipótvárosi betonrengeteget. „Hülye vagy? Az utolsó szálat?” – zárja le a témát a geek, majd a nyakában fityegő mágneskártyával átlép a fotocellás ajtón. A közelgő napnyugta berekeszti tündöklését. Ellágyulnak a betonderékszögek, beljebb dőlnek az épületek falai, ahogy a fény testtelen óraműve fokról-fokra kihátrál az utcák mélyszerkezetéből. A napsugarak aranyló percmutatói úgy olvadnak le a téglafalakról, mint tompa kenőkésről egy utolsó csepp méz. A harangzúgás belülről masszírozza koponyámat. Szinte dorombol tőle az agyam. Bámulom a Váci úti alkonyat alig gyérülő forgatagát. Nemsokára szabad leszek, és megiramodhatok a vadászterület felé. Az úttestre festett zebra már várja a folyón átkelőket, egy kései csorda menthetetlen egyedeit. Az aszály óráit követően idesereglik minden félénk állat. Az itató közelsége egy irányba tereli őket, kiokádja minden példányukat a szorosan egymás mellé zömített sok multi, hogy a jó életű renegátokat az unott bennszülöttekkel elvegyülve végül beszippantsa a belső utcák hajszálcsövessége. Nemsoká én is szabadulok. Már csak három óra. Ez kevesebb, mint a Titanic. Szerencsére nem kell újra végignéznem. Visszatakarodom a harmadik emeleti, 67-es számú boxba, felveszem az utolsó andalúz fagyigyáros felháborodott hangvételű telefonhívását. „¡Vete al carajo, hijo de puta!”

A hangszigetelt ablakon át bámulom, ahogy a környék mézzel bevont felszíne egyre szürkül. A Kaptár belsejében hamarosan megnyílnak a szomjúság sikátorai. Gépelem az utolsó jelentést. Szemeim kifolynak, mint két felütött tojás. A szervercsapat az ügyeletem utolsó percéig kötekszik. Közben másra sem tudok gondolni, hogy egy több ezer példányból álló méhkolóniát pár óra leforgása alatt simán képes kiirtani egyetlen japán szamurájdarázs. A Lehel téri harangzúgás egyre rekedtebb. Alig hat, pedig a négy mázsa bronz szabványos, 440 hertzes frekvenciája felér 17,6 darab macska dorombolásával. Mégsem érzem a gyógyítóerőt. Lehet, meg kéne végre keresztelkednem. Sajnos nem marad más, mint bezárkózni otthonra a szomj és az éhség idejére. Teljes izolációval megfékezni egy más forrásból eredő akusztikai vírust, elrejtőzve a gyilkos darazsak és a fejünk felett köröző Hornet-helikopterek pásztázó reflektora elől. Ha innen végre kiszabadulok, spontán bebábozódom. Hagyom, hogy kitöltsön az ikrás pollen, ami már keresztülment a szorgos méhek aranyat fosó tápcsatornáján. Minden kellemes ingerbe belevásnak a fogalmak, mint őseim foga a dögrovásba. Apu otthon selypeg, óvatosan kanalazza az őslevest. Ráharap a csukott szemű, szürke csirkefejre, letépi a taraját, majd a kettéhasított koponyából szörcsögve kinyalja a borsónyi agyvelőt. Ilyen mérvű életösztönt nem vagyok képes reprodukálni.

Készülök lezárni a gépet. A lenti korzó dzsungelében rousseau-i vadak pislognak ásványi részvéttel. Alkarjukba mély medret vájt a rozsdás penge, de sebeik behegedtek, mint az elapadt Jordán rózsás földhúsa. A Pegazus menti bokrokban hiúztetemek dorombolnak. Nem avatkozom közbe, halkan krampácsolok. A Westend mögött vaskosan zümmögnek a tolatómozdonyok. Gőzöm sincs, milyen fázisban áll a Hold de mindig eltévedek a holdvilág nélküli éjjeleken. A territórium pereme Gotham City is lehetne. Néptelen, sötét utak, kihalt, tágas terek, sivár falfelületek, bíróságok, ügyvédi irodák. Csupa bürokratikus kínzókamra. Megkeresem a Misztériumügyi Minisztériumot. Ahogy kidobok a kukába valami gyanúsnak látszó tárgyat (Soproni Démon), máris a nyomomba ered pár zömök, uniformisos alak, akiknek szaporábbak a lépteik, mint a haladásuk tényleges sebessége. Visszabotorkálok a Promenádra. Nincs nyitva a Fortuna. A túlparton felvágott nyelvű farkasemberek vedelnek. Testükön befelé nő a szőr. Tetoválásaik átütnek a vastag bőrszerkón. Ki akarom tépni magamból a nonfiguratív téboly rejtett öltéseit, mint egy nyílt sebbe tapadó cérnaszálat. A presszó ősanyja árgusan figyel. Néhai férje egy fekete gyászkeretben szigorúan óvja a hely szellemét. Éjfél körül egy Michael Jacksonnak öltözött, nagyjából tízéves, cigány gyerek moonwalkot jár a pulton. A Méhkirálynő büszkén átöleli. Rápillant az urára, aki a fényképkeret mögül kiszól, ideje elpakolni a nagybőgőket. Mindenki takarodjon haza. Benyújtja a cechet a Méhkirálynő. Kitántorgunk az utcára egy irdatlan mellbőségű nővel. Az utcán sehol senki. A Westend előtt körbepisálunk egy fekete Audit. Lady Zeppelin az egyik hátsó kerék mögé guggol, én pedig egyenesbe lövöm egy jól irányzott sugárral a jobb első sárvédőt. Ahogy kijelöltük a territórium határait, hazakísér. Műbőr miniszoknyája alól egy felrobbant mangó és egy erjedő ananász pikáns illata árad. Az albérletben kiemelem a maradék készpénzem egy faládikából. Lady Zeppelin belém karol, visszakísér kifizetni a tartozást, amiből meghívtam. Utána nincs több biznisz. Egy zéró összegű játékban senki se nyer, és senki se veszít. A kaptár eleségtára kiürült. Nincs több tágas, aranyló folyosó a lépben. A kiszabott nyomvonal végén nem vár a pulzáló Méhkirálynő, csak egy viszkózus és transzparens, árva báb.

Másnap munkába menet a Ferdinánd hídon átsétálva borsódzik a hátam. A kies tér több tucat stratégiai pontján egy mesterlövész tízből kilencszer biztosan kilőne egy jól irányzott fejlövéssel. Az átmeneti paranoia és agorafóbia előszobájából bemenekülök a Westendbe. Becsekkolok. Irodai kockám olyan, mint egy droid gyóntatófülkéje. Dell munkaállomás, filcfal, semmi családi fénykép, se muskátli, csak az Avaya telefon pittyegő nyomkövetője. A szokásos kora esti cigiszünet alatt rám tör a szisztematikus émelygés és gyomorégés. Biztos krómbeteg lettem. Crohn. Charon. Mindegy. A száz fős digitális lovarda ma is teljesen kihalt. Kikapcsolom a Remedy nevű panaszkezelő programot (lat. remedium = ‘orvosság’), lekapcsolom a villanyokat. A neonrudak sorban kialszanak, mintha egy láthatatlan akadályfutó rohanna végig a plafonon. A Kaptár kiürül. A matt vitrinen át látom, hogy a Lehel téri templom tornyát elnyeli egy nyári vihar öblös szája. A szupercella fenyegetően örvénylik a torony fölött, mint egy beteljesült prófécia. Szaladni kezdek az iroda folyosóin, lépteimet elnyeli a kárpit, nem tudom, hogy mi elől futok, vagy mi felé. Muszáj elérnem a brutális zivatart. Verjen el a zápor. Ne ússzam meg szárazon. Szimulációból menekülök konkrét stimulációba. „El akarok ázni!” – üvöltöm türelmetlenül a kiléptető rendszer térfigyelő kamerájába, miközben mindenem libabőrös a vihar epicentrumában képződő elektromágneses delejtől.

A következő pillanatban a járdán csattog a talpam. Suhanok a pocsolyákon át, mintha vízen járnék, miközben jégdarabok kopognak a koponyámon. A templom tornyát ellepi a gomolygó, sötét torlasz, mint egy bozontos, állati bunda. Azt akarom, hogy a gömbvillám magába zárjon. Egy ciklon repítsen körbe-körbe, mint a páternoszter a Ferdinánd híd túloldalán, ott a MÁV-kórházban, ahol születtem. Kiskoromban féltem a körkörös szerkezettől, azt hittem, elevenen fel fog falni. Anyám ezen mindig mosolygott. Meg voltam győződve, ha nem sikerül kilépni a körforgásból, a szerkezetet lendületben tartó fogaskerekek felőrölnek a felső vagy alsó holtpontokon. Később anyám is félt. Abban a kórházban, ahol világra hozott, mindkettőnket lépre csaltak. Kivették belőle a kaptárt, amiben megfogantam.

A templom előtt rendesen leszakadt az ég. Már csurom víz vagyok, letépem magamról az irodai inget, félmeztelenre vetkőzöm. Érzem, hogy feltölt az elektromosság, mintha lenyeltem volna Tesla varázsgömbjét. Legurítok egy sört a Megálló presszóban, amitől kicsit megnyugszom. Nem leskelődik mesterlövész a harangtoronyban, nem üldöznek japán darazsak, nincs a nyomomban a fekete Audi, volánja mögött a mangóillatú kurvával. Csak a nedves terasz, nyári éjszaka. Csillog az asztal lapja, fénylik a flaszter a híd torkolatában. A páternoszter áll. Anyut egy innen távoli rakodóliftbe rakták, amiben nincsenek fogaskerekek. Mozgása nem körkörös, nem emel fel senkit a talajszint alól. A Megálló gyér világítású teraszán a farkasemberek a poharak szélét harapdálják. Fájnak a fogaim, mintha zsilettpengék szabdalnák az ínyem. A piaci szupercella elillan. Elindulok haza. Felveszem hátizsákom, de szúrja a gerincemet, mintha egy megvadult méhraj lenne belevarrva. Átkelek a labilis, hófehér deszkákon, amiket felfestettek a sötét folyóra. A zebra bőre fix pontonhíd az ingoványon. Mire hazaérek, már nem esik, csak a bőröm alatt érzem a fullánkokat. Lecsatolom a hátamról a lemerült kaptárt. A megolvadt kitinszárnyakat kiszórom a gangra, a poshadt kőolajat beleokádom a lefolyóba. Nem gyötör légszomj, paralízis, rettenet. Őzfejgörcsbe ránduló tenyerem elengedi a gang korlátját. Szellőztetek. Velem szemközt lakik egy őrült szeráf. A szegény nőt évekkel korábban felőrölte az elmegyógyintézet páternosztere, de most nem dörömböl a cella vasajtaján, privát zárt osztálya csendes. Nem rázza a rácsot, nem visszhangzik éktelen üvöltése, ahogy ököllel ostromolja a kaptára falát. Azért leeresztem a redőnyt, nem fény-, csupán hangtompítás végett. A lichthof feneketlen aknája tovább ontja a szokásos alapzörejeket. Egyszer Bach, máskor Burzum. Anyuval nem szüretelünk többé vadmézet, szervezetünkből kilökődött a propolisz. Halkan dorombolok a sötétben, hátha beforr minden törés. A Kaptár nem ereszt. A gang túloldalán az őrült nő elkezdi döngetni a zárka ajtaját. Állítólag van tíz macskája. Mindegyiket az idős anyja eteti. Nem értem, minek ennyi macska, és nem tudom, egy szeráf dörömbölése hány hertzes, de az biztos, hogy nem akarok tovább élni egy kongó harang belsejében.

Fotó: Raffay Zsófia

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Tolvaj Zoltán --

Tolvaj Zoltán (1978, Budapest) költő, író, műfordító. Első két verseskötete a Parnasszus Új Vizeken sorozatában jelent meg (A medve lépései, 2001; Törésteszt, 2007). Harmadik verseskötete a József Attila Kör és a Prae kiadó gondozásában látott napvilágot (Fantomiker, 2016; JAK-füzetek #201). Több vers- és regényfordítása megjelent portugál, spanyol és angol nyelvből. 2010-ben Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjban, 2018-ban NKA szépirodalmi alkotói támogatásban, 2021-ben MMA irodalmi ösztöndíjban részesült. Wikipédia: https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Tolvaj_Zolt%C3%A1n&stable=0&redirect=no


További írások a rovatból

irodalom

Szobor helyett hús-vér ember Szobor helyett hús-vér ember
Prae Műfordító Tábor, tábori napló, 7. nap
irodalom

Mintha tükör nélkül próbálnám lerajzolni az arcom Mintha tükör nélkül próbálnám lerajzolni az arcom
Prae Műfordító Tábor, tábori napló, 5. nap
irodalom

Propolisz Propolisz
Helyzetjel
irodalom

Az irodalomnak tényleg úgy van vége, hogy szórakoztat? Az irodalomnak tényleg úgy van vége, hogy szórakoztat?
Elindult a Késelés Villával 5. évada!

Más művészeti ágakról

gyerek

Minden női szereplő én vagyok Minden női szereplő én vagyok
Interjú a Csáth Géza-díjas Elekes Dórával
art&design

A QAnontól a Snapchat diszmorfiáig A QAnontól a Snapchat diszmorfiáig
Az #IFeelSeen című kiállítás elméleti kereteiről
gyerek

Kifligörbítés, foci és gyerekirodalom Kifligörbítés, foci és gyerekirodalom
A Navigátor 3. könyvbemutatója


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés