A darab rendező-koreográfusa Simkó Beatrix nagyot és újat vállalt, amikor táncelőadásába dialógusokat és belső monológokat is tűzdelt, méghozzá nem is akármilyeneket. A kezdés nagyon erős: alliteráló verses forma, paradoxonokkal tűzdelve. Mozdulatlan ámulatba szegezi a nézőt székében. Táncosok minden korcsoportból, 25-től 70 éves korig. A felállás a következő: két fiatalabb és két idősebb generációt reprezentáló táncos, egy nő, egy férfi mindkét korosztályból. És egy takarítónő, aki bár nem illik bele a képbe, szerepe fontos. Újra és újra kizökkenti a nézőt, visszahozza a jelenbe, de van, ahol ő maga is belefolyik a történésekbe, és része lesz a dialektikus párbeszédeknek és táncoknak.

Kezdésként a tökéletesen összerakott hátsó monológok kötik le a nézők figyelmét, majd keverednek a párbeszédek és a táncos jelenetek. Az öt táncos mindvégig jelen van, és felváltva, duókban és szólókban táncolnak. Feszes, erőteljes mozdulataik, a zenével együtt feszült kábulatba viszik a nézőt. A táncosok (Kasza Polett, Kiss Eszter, Krámer György, Takács Katalin és Váth Máté) mind izgalmas összhangban fejtegetik az egymás – vagy generációk – közti kapcsolatokat. Van, hogy erőteljes archetípusokat jelenítenek meg, van, hogy útkeresést, de olyan is, amikor a két generációt párhuzamba hoznak, és a közös pontokra fókuszálnak. Azonban gyakran kicsit kusza, hogy éppen melyik bemutatása is a cél, néha összemosódnak a szerepek, így értelmét veszti az amúgy tudatos szereplőválasztás. Ami néhol teljesen rendben van, néhol zavarossá teszi a látottakat.

Az egy óra során többször is jelzik az idő múlását, például erőteljes T betűkkel, a múltra való reflektálásként. De az „őszülni kezd lábközti bozontom” kezdetű szókimondó monológ is az idő múlására utal, és nyers erőt ad az időskorhoz „A percek percegnek a mellkasom alatt” is egy ilyen alliteráció, sőt költői tőismétlés, ami még a disztópikus modern zenében is visszaköszön darabos ritmikusságával. Többször beszélnek az idősebb nemzedék tagjai az általuk megélt időkről, saját életük történelemmé válásáról és utódaikról, ezáltal saját maguk jövőbe történő beágyazásáról.

Az erőteljességen túl a darab megmutatja azt a pánikot is, amit az időskor (de a fiatalkor is) okoz. „Méhen kívüli orgazmus visszhangja vagyok” – mondja Takács Katalin, az idősebb korosztály tagja. A mozdulatok is gyakran ismétlődő, erőltetett rángásokra épülnek, félelemmel teli kényszert feltételezve. Ez a küzdelem azonban a fiataloknál feszült várakozással teli, és türelmetlen táncban merül ki, míg az idősebbeknél inkább a szavakban. A demenciáról való diskurzusban vagy éppen az egyéni történelmen keresztül.

Központi elem az elmozdíthatatlan, feldőlt kredenc a szín közepén, aminek fele hiányzik, feltételezhetően „átlóg a pincébe” – ahogy a cím is jelzi. Neve már magában foglalja a generációs szakadékot, hiszen nem biztos, hogy a fiatalok ismerik ezt a szót. A szín körül gyakran körbesétál a takarítónő is, mintegy keretezve a mozgásteret. Emellett fontos elemnek tűnik még a szín szélén elhelyezkedő, gondosan megvilágított takarítófelszerelés is. Ez a brechti elidegenítő effektus egyik megtestesülése, nem hagyja a nézőt teljesen beleélni magát a cselekménybe, újra és újra kitekint belőle.

A modern zajzene egy különös atmoszférát teremt, nagyon erőteljes, mindent leuraló hang, ami egy szinte időtlen, furcsa lebegésbe taszítja a nézőt. A tánc pedig nyomasztó, gyakran erőltetett, rángásokkal tűzdelt mozdulatokból áll, ami jól összeegyeztethető a zenével. Bár elsőre úgy tűnik, ezzel a dallammal elsősorban a fiatalok tudnak azonosulni, ez mégsem így van. Épp ez a zene az, ami segíti felfedni a kapcsolódásokat és különbségeket a két csoport tagjai közt.

Vannak apróbb különbségek a két korosztály között, például egyszer különbözik a táncstílus, néhol más a mozgás intenzitása, de a fókusz mégsem ezen van, hanem egy nehezen kialakítható, generációkat átívelő közös harmónián. Ami talán sikerülhet is, ha megtalálják a kapcsolatot. Van, hogy utánozni próbálják egymást, utat mutatnak, segítenek egymásnak. Van, hogy infantilizálódnak a másik mellett. Ezzel a kommunikációval az a célja a darabnak, hogy egy olyan univerzális nyelvet alkosson, amit kortól, nemtől, társadalmi helyzettől függetlenül mindenki megért.

Simkó Beatrix izgalmasan játszik az emberi kapcsolatokkal, de a generációs különbségeket mégsem tudtam a történet folyamán végig emberekhez kötni, sokszor hiány maradt bennem, mivel bizonyos helyzetek csak az egyik oldalról lettek bemutatva. Pedig evidens lett volna, mivel a két korcsoport élesen elhatárolódott egymástól. Összességében viszont egy jól összerakott előadást láthattunk, ahol hétköznapi helyzeteken keresztül mutatják be az előadók, hogy miben változtatja meg az embereket az idő, és hogyan válik valami történelemmé, hogy abból újra valami új születhessen.  

Simkó Beatrix: A kredenc a pincében maradt
Szereplők-előadók: Kasza Polett, Kiss Eszter, Krámer György, Takács Katalin, Váth Máté
Szöveg, dramaturgia: Vinnai András
Díszlet-, látvány- és világítástervezés: Dömölky Dániel
Zene: Gryllus Ábris
Jelmez: Kasza Emese - MEI KAWA
Fénytechnika: Balázs Krisztián
Asszisztens: Kozma Zsófia Rebeka
Produkciós menedzser: Kovács Brigitta
Rendező-koreográfus: Simkó Beatrix
Partner: Műhely Alapítvány
Trafó House, 2021. szeptember 28.

Fotók: Dömölky Dániel