bezár
 

film

2021. 10. 29.
Egy megfilmesíthetetlen sci-fi megfilmesítése
Denis Villeneuve: Dűne
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Néhány nagy filmalkotó, Alejandro Jodorowsky és David Lynch belebukott már a modern sci-fi irodalom alapműve, A Dűne adaptálásába, de vajon Denis Villeneuve-nek sikerült megtörnie az „átkot”?

Az irodalmi adaptációk korát éljük. Persze Hollywood (és más országok filmipara is) már a kezdetektől alapozott regényekre és novellákra filmeket, de ha végigtekintünk az utóbbi évek felkapott filmjein, még inkább sorozatain, akkor látható, hogy ez a trend mennyire markáns még a jelenben is. Elég csak a George R. R. Martin A tűz és jég dala-regényeit feldolgozó Trónok harcára, a lengyel Andrzej Sapkowski szláv mondakörön alapuló könyveit adaptáló Netflixes Vajákra vagy a nemrég debütált, Isaac Asimov Alapítvány-történetét szintén sorozatformában újraalkotó Apple TV+-os szériára gondolni. Látszólag semmi sem szabhat határt az irodalmi művekből készült filmeknek és sorozatoknak, de éppen az annak idején az Alapítványra reagáló 1965-ös Frank Herbert-regény, A Dűne tűnt évtizedeken keresztül feldolgozhatatlan mesterműnek. Ebből persze szintén készült nagyjátékfilm és minisorozat is, ám egyiket sem tartják igazán sikerültnek, sőt David Lynch 1984-ben bemutatott Dűnéje igazi filmkatasztrófa lett. A sorozattörténelmet író Twin Peaks egyik megalkotója saját bevallása szerint sem volt alkalmas a feladatra, amelynek oka az lehet, hogy Herbert művének csak a fele – a sok pszichedelikus jelenete és a belső monológja – rezonált Lynch-csel, a regény másik fele akciódús sci-fi, amelyre inkább Hollywood vágyik. Az Érkezéssel, de még inkább a Szárnyas fejvadász 2049-cel bizonyított Denis Villeneuve az Álomgyár szemszögéből már sokkal kompetensebbnek tűnt, sőt annak is bizonyult, ám az ő Dűnéje sem feltétlenül fog a könyvrajongók kedvencévé válni.

Miért potenciálisan megfilmesíthetetlen A Dűne, és miért érdeklődött iránta mégis Hollywood és A vakond című keményvonalas művész-kultfilm rendezője, Alejandro Jodorowsky is? Nem is egy regényről, hanem egész sorozatról van szó, amelynek az első része, az 1965-ben megjelent könyv passzol a klasszikus hollywoodi műfaji-ideológiai rendszerhez, egyébként komoly morális kérdéseket felvető, erősen politikai töltetű dráma bontakozik ki a szériában, valamint a vallási fanatizmus és a hatalom problémái is központi szerepet játszanak Herbert műveiben. Az első regény persze a felszínen tökéletesen megfilmesíthetőnek tetszik, sőt aki előbb látta a Star Warst és a Trónok harcát, vagy olvasta George R. R. Martin műveit, az rádöbbenhet, mennyi, mára klasszikussá vált film és sorozat merített belőle.

Denis Villeneuve: Dűne

Akár Anakin vagy Luke Skywalker, A Dűne hőse, Paul is kiválasztott, ő a Kwisatz Hadrach, akiről próféciák szólnak, melyek szerint egy napon az ismert univerzumot uraló Impériumot, „a gonosz Birodalmat”, illetve annak intrikus császárát, IV. Szaddamot (a Star Warsban Palpatine-t) megdönti majd a hős. Frank Herbert művében a különleges képességű papnőkből álló Bene Gesserit-rend az Erő-használó Jedi Rendet előlegezi, a cselekmény fő helyszíne, az Arrakis pedig tagadhatatlan, hogy a Csillagok háborúja-galaxis Tatooine nevű, homoksivatagok és dűnék által uralt bolygóját ihlette. Akár a Trónok harcában, úgy A Dűnében is különféle nemesi házak képviselik a hatalmat, ők alkotják a birodalmi tanácsot, a Landsraadot: az inkább idealista Atreideseknek és a ravasz, hataloméhes Harkonnenek a Trónok harca Starkjai és a Lannisterjei feleltethetők meg.

Frank Herbert jó érzékkel adagolja és tartja vissza az információt még úgy is, hogy sok mindent elárul a jövőről Paul látomásai és a fejezetek elején az előreutalásokban, feszültségteremtési módszerét filmiskolákban, forgatókönyvírói kurzusokon lehetne tanítani. Az alapművet azonban a már említett pszichedelikus tripeket idéző látomások és az erős szubjektivitás teszik nehezebb olvasmánnyá. A cselekmény során nemcsak a hős, hanem a mellékkarakterek és a negatív hősök gondolatai is feltárulnak, amelyeket ugyan világosan jelez az író, mégis arra késztetik az olvasót, hogy a fejében két, párhuzamos történetet futtasson. Az egyik történet az „objektív valóságban” kibomló cselekmény, a másik viszont elvont, filozofikus elmélkedésekből áll össze, valamint a kiemelt karakterek gondolatai, dilemmái, szuperegójuk és egójuk harca tárulnak fel ezen a síkon. Az objektív, felszíni történet könnyen megfilmesíthető, a szubjektív, „belső” történet viszont éppen a Jodorowsky- és Lynch-féle alkotóknak kedvez: az előbbiből klasszikus hollywoodi látványfilm, a másikból modernista művészfilm készülhetne. Denis Villeneuve egyensúlyozott a kettő között, elvégre az Érkezés és a Szárnyas fejvadász 2049 sem konvencionális hollywoodi filmek voltak, de ezúttal az alkotó több engedményt tett az Álomgyárnak.

Denis Villeneuve: Dűne

Villeneuve műve egyébként csak A Dűne kétharmadának a feldolgozása, a film cselekménye nagyjából A próféta című „harmadik könyv”-nek nevezett egységig követi a regény cselekményét, illetve egy kicsivel előbb fejezi be (a Gabo 2019-es kiadásban a 366. oldalon). Így megismerkedünk Paullal, édesanyjával, a papnő Jessicával, aki az Atreides-ház vezetője, Leto ágyasa, törvénytelen házastársa. Őt a Bene Gesserit azért küldte Letóhoz, hogy tőle szüljön egy új leánynövendéket a rendnek. Jessica azonban tudatosan arra készült, hogy a Kwisatz Haderachot hozza a világra, ami miatt konfliktusba került a vezetővel, Mohiam Tisztelendő Anyával. Sok idejük nincs a konfliktus rendezésére, mert Leto megkapja a császártól az Arrakis bolygó vezetésének jogát, ahol az univerzum legértékesebb pszichoaktív szerét, a használójának hosszú életet és különleges képességeket kölcsönző fűszert vagy melanzsot lehet kibányászni. Igen ám, de Vladimir Harkonnen báró, a Harkonnenek vezetője, az előző bolygókormányzó nem tűri, hogy csak így eltávolítsák a hatalomból, ezért konspirációt szervez. Leto persze sejti, hogy unokatestvére és riválisa nem hagyja annyiban az Arrakis vagyis a Dűne elvesztését, fia, Paul pedig egyre inkább ráébred arra, ki is ő valójában, illetve hová vezet a sorsa: a fremenekhez, a sivatag őslakóihoz, akik felszabadító prófétát látnak benne.

Az adaptáció egy területen nagy sikert aratott: a látvány elsőrangú, de egy hollywoodi produkciótól nem is vár mást a néző. Érződik minden jeleneten a profizmus, és az is, hogy Denis Villeneuve és írótársai behatóan ismerik a regényt, mert sokszor olyan érzése lehet a befogadónak, hogy éppen így képzelte el a karaktereket, a helyszíneket és az akciókat olvasás közben. A kardharcok rendkívül látványosak, a grandiózus csaták tényleg grandiózusak: korunkban, amikor agyonhasználták ezeket Hollywoodban, különösen nagy érdem, hogy valaki még el tud kápráztatni az ütközetek ábrázolásával. Paul próbatételei és víziói is jól sikerültek, bár Villeneuve ezen a téren nem merte annyira elengedni magát, így nem is aknázta ki teljes mértékben az ezekben rejlő lehetőségeket, feltehetően a feszültség fenntartása végett, ami a film egyik nagy hibája is, de erről később.

Denis Villeneuve: Dűne

Külön említést érdemel maga az Arrakis, a fő helyszín, ami lenyűgöző, szinte érezzük az orrunkban a mindent beborító, fahéjaromás fűszer illatát, ugyanakkor a bolygó félelmetes is hatalmas homoktengerével, amelyet Herbert úgy írt le könyvében, mintha valódi tenger lenne, és ezt a film is tökéletesen átadja. A homok szabályosan hullámzik, beborít mindent, és ha egy fremen nyelven Shai-Hulud, azaz homokféreg felbukkan, akkor az valóban eseményszámba megy. Hatalmas tisztelettel viszonyult Denis Villeneuve nemcsak a regényhez, hanem magához a szent és rettenetes szörnyeteghez is, mert teljes valójában csak a cselekmény végén mutatja meg, addig csak érzékelteti a jelenlétét homokviharokkal vagy inkább homokcunamikkal. Monumentális, lenyűgöző, jó értelemben hatásos mind a két nagyjelenet, amelyben feltűnik.

Ez a lény nem szimpla monstrum a regényben és szerencsére a Dűnében sem, hanem éppen ellenkezőleg, egyfajta őrangyal, pontosabban az „anyaföld” szimbóluma, amely szoros kapcsolatban áll az eredeti mű antikolonialista jelentésével. A fremenek a bolygó őslakosai, a Shai-Hulud pedig bizonyos értelemben a fűszer forrása, illetve az ő pusztító ereje képes akár egész szállítmány méretű melanzs kitermelését meghiúsítani. Ugyan a filmben nincs hangsúlyozva, inkább csak utalásszinten jelenik meg, de a regényben felmerül Paul részéről is a kérdés, hogy miért nem irtják ki őket, ha ennyire veszélyeztetik a fűszerbányászatot. Ám az mindkét műben jelen van, hogy a hősnek meg kell értenie: az Arrakist nem szabad gyarmatosítani, hanem egyfajta szimbiózist kell kialakítani a bolygóval.

Denis Villeneuve: Dűne

Ezért kell például elsajátítania Paulnak és Jessicának is a fremenek speciális gyaloglási technikáját, amelynek lényege a ritmustalan mozgás, amire azért van szükség, hogy a minden apró, szokatlan rezgést érzékelő homokférgek figyelmét ne keltsék fel. Van más módja is persze az elkerülésüknek, az úgynevezett doboló, amely folyamatos, erős rezonanciát kelt, de az őslakosokkal és az Arrakisszal szembeni tisztelet jelképe az említett speciális mozgástechnika, amely a planéta homokjának természetes sodródását imitálja. Ennyiben A Dűne és adaptációja egyaránt a természet tiszteletére hívja fel a figyelmet, valamint arra, hogy bármilyen imperialista arrogancia előbb-utóbb a gyarmatosító vesztét okozza, legyen szó az Atreideskről vagy a Harkonnenekről. Ez a probléma máig aktuális, hiába szűntek meg a klasszikus értelemben vett gyarmatok, hiszen a környezetpusztítás a haszonszerzés végett egyfajta neokolonializmus, minthogy például a borneói esőerdőket irtó cégek tevékenységük révén nemcsak bolygónknak okoznak kárt, hanem az ott és a környezetükből élő embereknek is.

Összességében a hősök ábrázolása és a színészi alakítások is rendben vannak, élen Timothée Chalamet Pauljával és Oscar Isaac Letójával. Chalamet karaktere olyan, mintha a könyv lapjairól lépett volna le, még ha a belső monológok mellőzése miatt nem is annyira mélyen ismerjük meg őt. Esetében azonban a látomások garmadája sokat segített Denis Vielleneuve-nek, mert ha csak egyszerű víziók szintjén is, de láthatóvá válnak a fiú gondolatai, kétségei és félelmei. A Dűne egyik fontos motivációját viszont még így sem sikerült teljes mértékben megjeleníteni: a könyvben Paul már a történet elején meglátja az egyik lehetséges jövőt, miszerint a kiválasztottként véres dzsihádot indít el. Ha valaki nem olvasta a regényt, erősen kérdéses, hogy ez világos-e számára a film alapján.

Leto bár jóval kevesebb szerephez jutott, mint a könyvben, de Isaac így is remekül megmutatta rajta keresztül, hogy a hollywoodi filmek többségével szemben idealista és erős vezetőként ebben a kegyetlen világban nem feltétlenül adatik meg a győzelem és a boldogság számára. Sőt, Frank Herbert művének ereje a „morálisan szürke” karakterekben is rejlik, minthogy Paul jövője és kétségei miatt eleve nem olvasható bibliai értelemben vett Krisztusfiguraként, de Jessicát és Letót is a kételyei és félelmei teszik igazán emberi karakterré. A Harkonnenek pedig alapvetően hiába szörnyetegek, még tőlük sem tud igazán eltávolodni az olvasó, mivel a császár intrikái és kegyetlenségei kontrasztban állnak Vladimir báró gaztetteivel, aki maga is kiszolgáltatottja és elszenvedője az uralkodói önkénynek.

Apropó, Jessica: sajnos az ő karakterének komplexitását nem sikerült visszaadni a filmben, és Rebecca Ferguson sem tudott nagyon mit kezdeni a figurával. Keserűen ironikus, hogy Denis Villeneuve büszkén hirdette interjúkban, hogy írótársával, Eric Roth-tal ráerősítettek A Dűne nőire. Ennek az állításnak azonban éppen az ellenkezője érvényes. Frank Herbert már-már bámulatosan jól egyensúlyozott a férfi és a női hősök között, sőt Jessicát Paullal egyenrangú hősként mutatta be, akinek lényegét éppen az adja, hogy a Bene Gesserit szigorú szabályai és tanítása szerint fegyelmet kell erőltetnie magára, ám anyai érzései újra és újra előhozzák kétségeit. Ez az érzelmi labilitása külső akcióival vagy passzivitásával éles kontrasztban álló belső monológjai révén jelenik meg a könyvben. Villeneuve ennek a töredékét sem volt képes ábrázolni, mivel lemondott a kétségtelenül filmszerűtlen narrációról (a nyitójelenetet Zendaya Csanija vezeti fel, de a kommentár nem jellemző a filmre). Ám elhibázott döntés eredménye, hogy a Dűne Jessicát sokszor riadt arccal, sőt olykor érzelmi kitörésekkel ábrázolja, már-már klasszikus hollywoodi „megmentésre váró nővé”, de legalábbis mellékkarakterré degradálja a hősnőt.

Denis Villeneuve: Dűne

Nem sokkal jobb a rendvezető, Mohiam Tisztelendő Anya helyzete sem, mert míg az idős nőt szarkasztikus-cinikus bölcsként írta le Frank Herbert, Villeneuve művében egysíkú, szigorú matróna, aki bár veszélyesnek veszélyes, de korántsem olyan izgalmas figura, mint a regényben. Zendaya Csanija egyelőre szinte csak egydimenziós, Paul motivációját erősítő karakter, aki újra és újra mosolyogva hátrafordul Paul már-már villanásszerű vízióiban. Dr. Liet Kynes, a fremenek és a birodalmiak között egyensúlyozó bolygókutatóról pedig azért kell a női karakterek között értekezni, mert A Dűnében bár férfi, a filmben nő lett belőle, de ennek a nemváltásnak semmilyen dramaturgiai funkciója nincs, ráadásul felszínes és jelentéktelenebb lett a figura.

A legfájóbb talán a Harkonnenek oldalának és a politikai intrikák jelentős redukálása. Stellan Skarsgård a báró szerepében alig tudja megvillantani színészi tehetségét, pedig a regényben Vladimir perverziói és taszító külseje ellenére sem egyértelműen ellenszenves, de semmiképp sem egysíkúan gonosz karakter. Éppen a politikai manőverek miatt válik nyilvánvalóvá Frank Herbertnél, hogy Vladimir is csak egy nemesi ház vezetője, de a császárnak és fanatikus harcosainak, a sardaukaroknak ugyanúgy a kiszolgáltatottja, ahogy az Atreidesek, így néhány jelenetben már-már meg lehetett sajnálni őt. A Dűnében nem így van: eleve sokkal kevesebb szerep jut neki és „emberi számítógépének” (mentátjának), orgyilkosának, Piter de Viresnek, akivel viharos volt a kapcsolata a regényben, itt szimpla úr és szolga viszonyban vannak. Vladimir Harkonnen minden egyes feltűnésekor csak egy testes gonosztevő, speciális protézisével repkedő, szinte démoni entitás, akiben alig van valami emberi, így átlagos hollywoodi antagonista benyomását kelti. Szolgálója mellett kiszolgáltatottja, a tragikus sorsú Dr. Yueh sem sok szerephez jutott Denis Villeneuve-nél.

Denis Villeneuve: Dűne

Ellenben bizonyára azért, mert Jason Momoa, a DC-filmek felkapott sztárja játszotta, Duncan Idaho, Paul kiképzője aránytalanul sokat van a vásznon, többet a Herbert könyvében nála komplexebbnek ábrázolt Guerney Hallecknél, Paul másik kiképzőjénél. Igaz, őt is egy nagy sztár, Josh Brolin formálja meg, aki a Bosszúállók-filmekben Thanos volt, így nem annyira érthető, miért kellett Hallecket Idaho kárára a háttérbe szorítani, a regényben eleve jobban kötődött hozzá Paul.

Denis Villeneuve Dűnéjének a legnagyobb hibája az, hogy teljesen elhagyta a regény szubjektivitását és előreutalásait. Frank Herbertnél egy bizonyos Irulan hercegnő írásaiból jelennek meg részletek a fejezetek elején, amelyek meg-megvillantják a jövőt. Ugyan ilyen módon sokat megsejtünk a Muad-Dibnek is nevezett Paul sorsáról, de éppen ez a lényege a könyvnek és a hősnek is: ő a kiválasztott, látja a jövőjét, vagy legalábbis egy lehetséges jövőjét, azonban ahogy ennek egyre inkább a tudatára ébred, úgy növekszik benne a szándék, hogy elkerülje azt. A Dűne izgalmát ez adja, hogy az olvasó tisztában van vele, a fiú dacol a sorsával, és a fő kérdés mindvégig az, hogy el tudja-e kerülni a véres dzsihádot, hogy méltó tud-e lenni idealista apja örökségéhez.

Denis Villeneuve: Dűne

Denis Villeneuve és csapata megelégedtek a vissza-visszatérő vízióval, amelyben Csani rámosolyog Paulra, feltűnik egy kriszkés (a homokféreg fogából készült szent, speciális tőr) és egy monumentális csata is. De Villeneuve inkább titkolózik, inkább visszatartja az információt, és a karakterek belső monológjai hiányában egy-egy árulás vagy kulcsfontosságú fordulat sincs jól megalapozva. Érthető, hogy a klasszikus történetmesélés szabályai szerint így kell eljárni egy fősodorbeli játékfilmben, hogy az információhiány miatt a néző kíváncsi maradjon, de a Dűne alkotói, úgy tűnik, a regénynek ezt az aspektusát nem értették: ott a feszültséget éppen az adta, hogy tudtuk, hogy valami be fog következni, de azt nem, hogy mikor, és azt sem, hogy Paul képes-e változtatni a jövőn.

Ezzel összefüggésben nagy kérdés, hogy a hagyományos feszültségteremtés végett el-elhagyott, illetve a könyvben belső monológokban kibomló, olykor kulcsfontosságú információk hiányában azok a nézők megértik-e a Dűnét, akik nem olvasták a regényt. Egy adaptációnál erre mindig gondolni kell, hiszen nem várható el, hogy minden néző, aki beül a moziba, olvassa a forrásművet. Kétséges azonban, hogy Denis Villeneuve filmjét mindenki maradéktalanul meg fogja érteni, aki csupán a sci-fi világ és az előzetesek alapján érdekes történet miatt ül be a moziba, de nem rajongója Frank Herbert munkásságának. Hiába a több mint két és fél órás a játékidő, hiába csak az első regény kétharmada kerül terítékre, rengeteg a név, az információ, a cselekményszál, amelyeknek külön-külön nagy története van a könyvben, és még azt olvasva is gyakran nyúlunk a függelékéhez segítségért. Így pedig, hogy félbe van vágva a történet, erősen olyan érzése lehet a nézőnek, hogy a Dűne slendriánul befejezett film, ami ráadásul szerencsétlen módon igazán akkor indulna be, amikor véget ér. Csak reménykedhet benne Denis Villeneuve, hogy kellőképp sikeres lesz műve és elkészítheti a folyatást, mert különben könnyen olyan sorsa juthat az ő adaptációja, mint Lynch-é, ha más okból kifolyólag is.

Villeneuve Dűnéje kétségtelenül sokkal jobb feldolgozása Frank Herbert remekművének, mint az 1984-es filmkatasztrófa vagy a sikerültebb 2000-es minisorozat. Azonban egyelőre a rajongók érthetik igazán, mire megy majd ki a játék, az átlagnéző sok kérdéssel, akár összezavartan távozhat a mozikból, és bosszankodhat, hogy eltelt két és fél óra, de csak fél filmet kapott a pénzéért. Igaz, a Star Wars-trilógia is A Jedi visszatérben nyerte el igazi lezárását, sőt csak A Birodalom visszavágban derült ki, hogy a főgonosznak beállított Darth Vader Luke édesapja, ám George Lucas klasszikusai korántsem voltak ennyire mélyen filozofikusak, komplexek és sejtelmesek, mint a Dűne.

 

Dűne (Dune) – színes, magyarul beszélő, amerikai sci-fi, 155 perc, 2021. Rendezte: Denis Villeneuve. Írta: Eric Roth, Denis Villeneuve, Jon Spaihts. Operatőr: Greig Fraser. Zene: Hans Zimmer. Szereplők: Timothée Chalamet (Paul Atreides), Rebecca Ferguson (Lady Jessica), Zendaya (Csani), Oscar Isaac (Leto Atreides), Stellan Skarsgård (Vladimir Harkonnen báró), Javier Bardem (Stilgar), Josh Brolin (Gurney Halleck), Dave Bautiste (Glossu „Vadállat” Rabban), Jason Momoa (Duncan Idaho), Charlotte Rampling (Mohiam Tisztelendő Anya), David Dastmalchian (Piter de Vires), Chen Chang (Dr. Wellington Yueh), Sharon Duncan-Brewster (Dr. Liet Kynes), Stephen McKinley Henderson (Thufir Hawat). Forgalmazó: InterCom. Bemutató: 2021. október 21. Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!

A cikkhez felhasznált képek forrása: InterCom

nyomtat

Szerzők

-- Benke Attila --

Benke Attila az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett 2012-ben filmtudomány mesterszakon, ugyanitt 2016-ig a Filozófiatudományi Doktori Iskola Film-, média- és kultúraelmélet programjának hallgatója volt. Jelenleg filmkritikusként, újságíróként, szerkesztőként tevékenykedik számos kulturális folyóiratnál és portálnál, valamint filmes műfajelméleti kutatást végez, és magyar filmtörténettel is foglalkozik.


További írások a rovatból

Élménybeszámoló a X. Friss Hús Budapest Rövidfilmfesztiválról
Joseph Kosinski: Top Gun: Maverick
Tudósítás Lichter Péter Soderbergh-monográfiájának bemutatójáról

Más művészeti ágakról

Transzdiszciplináris Traumatudomány: Trauma Kortárs és Történeti Perspektívákon Keresztül címmel angol nyelvű, nemzetközi nyári egyetem a CEU budapesti kampuszán, 2022 július 11-16.
A Rumini című táncszínházi előadásról
Napló a XI. Hajdúböszörményi Írótáborról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés