Horváth Györgyi előadása sokban hasonlított egy egyetemi órához, amely elsősorban a feminista és gender tendenciák köré épült, mégis baráti légkör alakult ki. „Az ókori szónokoknak könnyebb dolguk volt, nem kellett mikrofont tartaniuk” – jegyezte meg a nyitógondolatok előtt.

A feminista- és genderirányzatok sokak számára ingoványos talajt jelentenek, gyökereik azonban az 1950-es, 60-as évek Amerikájáig, valamint az Egyesült Királyságba nyúlnak vissza, a szisztematikus, sztereotipikus módszereket és szerepeket kívánták maguk mögött hagyni. A téma és a definíció tisztázását követően az automatizmusok mindennapi megjelenése következett. Elsődleges szempontként Horváth Györgyi megfogalmazta, hogy a „nagyobb presztízsű” műfajokat, mint a regény vagy az eposz még ma is hajlamosak vagyunk inkább a férfi alkotókhoz kapcsolni. A publikációs lehetőségeket ugyan segítette az online tér szélesedése, de a lányregények vagy a gyerekirodalom kapcsán továbbra is a női szerzők számítanak elsődleges asszociációnak, ebben a vonatkozásban pedig könnyebb lehet számukra ezeken a területeken belépni a kánonba.

Az előadás egyik legizgalmasabb pontja volt Ottlik Géza Iskola a határon és Szabó Magda Abigél című művének összevetése. Mindkét mű hasonló környezetben vázolja fel a cselekményt, problémakörei is rokonságban állnak egymással. Míg Ottliké a magyar irodalom alapművének számít, Szabó Magda könyve inkább a kultregény vagy a megfilmesítés kapcsán merül fel a legtöbb diskurzusban. A 20. századi női szerzők sorsát Horváth Györgyi úgy értékelte, mint az áthagyományozódás egyik kezdőpontját. Annak ellenére, hogy viszonylag kevés női szerzőt említenek a múlt századból, hatásaik meghatározóak voltak. Azt hiszem, mindenki számára meghökkentő újdonság volt, hogy Radnóti Miklós Kaffka Margitról írta egyetemi szakdolgozatát.

A kérdéskör egyik átfogó szempontja a szocializáció, melynek kapcsán elhangzott, hogy a nagy presztízsű irodalmi díjazottak sorában kevés női szerzőt találunk, mivel általában kiesnek a hatástörténetből. Ezeket a lefektetett mintázatokat – mint a női szerzőkhöz kapcsolt műfajok, jelzők – igyekezett új irányból megközelíteni az 1991-ben induló feminista kritikai irányzat.

Az előadás utolsó harmadában Horváth Györgyi néhány gyakorlati példával, a közelmúltban megjelent kritikákon szemléltette a női szerzőkhöz kapcsolt berögződések gyakran hangsúlyos jelenlétét, valamint azt, hogy ezekkel a korábban említett sztereotípiák még inkább erősödnek. A kiosztott szöveges példák közös olvasásából indult el egy, a témát továbbgörgető beszélgetés, melyben Horváth Györgyit a jelenlévők többek között az irodalomban ábrázolt női karakterekről, módszertani hibákról és hazai tendenciákról kérdezték. A beszélgetés végén az elhangzottakhoz Horváth Györgyi hozzátette, hogy annak ellenére, hogy mind hajlamosak vagyunk ilyen és hasonló gesztusokra, melyek a berögzött mintákat követik, igyekeznünk kell a kritikai szemléletet ezektől függetlenül, nyíltan és világosan érvényesíteni.

Meglepetést keltett az a megállapítása, hogy egy, az Élet és irodalomban megjelent Németh Gábor cikk kapcsán lezajlott "ridikül-vita" (melyben a szerző női kritikusok kapcsán a 'kiborul a ridikül' metaforát használta), Németh cikke nem található meg az interneten, de annak a lapszámnak a többi anyaga igen. A legújabb időszakból pedig Horváth elmondta, megütközik azon, hogy a szintén az Élet és irodalomban megjelent Milbacher Róbert cikk, mely az irodalom  bulvárosodása kapcsán annak "elnőklapjásodásáról" beszélhet anélkül, hogy bárki is tiltakozna az ellen, hogy a fogalom használata során Milbacher ismételten a női irodalom másodrendűségéből indul ki.

Horváth arra is utalt, hogy a szövegek szerkesztése során talán nagyobb érzékenységgel járnának el női szerkesztők, de ilyen a nagy presztízsű magyar irodalmi lapoknál még mindig kevés található.

A korábbi előadásról, melyet Márton László tartott, itt lehet olvasni.