bezár
 

irodalom

2021. 10. 27.
Mi a baj a posztmodernnel?
Recenzió a Cynical Theories című könyvről
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
2020-ban jelent meg a Cynical Theories (Cinikus elméletek: Hogyan változtatott mindent rassz-, gender- és identitáskérdéssé az aktivista tudomány – és miért árt ez mindenkinek?) című könyv James Lindsay és Helen Pluckrose tollából, amely a hozzáfűzött reményekkel ellentétben több kérdést hagy maga után, mint amennyire választ ad.

A Cynical Theories c. könyv arra vállalkozik, hogy a posztmodern ún. (a szerzők által elnevezett) applied (alkalmazott) szakaszának elméletein keresztül mutasson rá az azokból kinövő, a társadalmi igazságosságért harcoló identitáspolitika és aktivizmus kártékonyságára a posztmodern ún. reified (eldologiasodott) szakaszában, valamint hogy kilábalási útmutatót nyújtson korunk káoszából. A kiadványon keresztül nemcsak társadalmunk és a politikai színtér változásait érhetjük meg jobban, hanem új megközelítési módokat kaphatunk a kortárs művészetek (így például akár az irodalom) értelmezéséhez is a metamodern vagy az aktivizmus hívószavak segítségével.

Helen Pluckrose & James Lindsay, Cynical Theories: How Activist Scholarship Made Everything about Race, Gender, and Identity – And Why This Harms Everybody, 2020

A cím pontatlansága

Mivel egy könyvnek általában először a címét olvassuk el, ezért nekem is illik ezzel kezdenem e recenziót. A kiadvány címe ugyanis egy olyan, rettentő sokoldalú kifejezést foglal magában, amelynek valódi szerepe sajnos nem derül ki a könyvből és használatának átgondolatlanságára is több jel utal.

A cinizmus szó ugyanis jóval összetettebb kifejezés annál, minthogy komolyabb indoklás nélkül beleillesszék azt a szerzők a címbe. Pluckrose-ék egyrészt úgy hivatkoznak rá, mint valamire, ami a posztmodern szkepticizmusát züllesztette le, másrészt pedig radikális szkepticizmusként jellemzik. Ezek egész egyszerűen nem igaz állítások, vagyis utóbbi csak részben igaz.

A cinizmus és rokona, az irónia fontos és eleinte közel sem korrozív ismérve volt a posztmodernnek (bár tény, hogy mindez destruktív célokat szolgált), hiszen ezek ruházták fel a társadalmat azzal az erővel, hogy megkérdőjelezzék az addig sziklaszilárdnak vélt keretrendszereket. Ez mára valóban inkább romboló, mintsem előrevivő szinteket ért el (lásd kommentháborúk, abszurd közéleti viták stb.), mégsem jelenthető ki, hogy a posztmodernre leginkább a tiszta szkepticizmus lett volna jellemző korai szakaszában, ami aztán később cinizmusba hanyatlott volna. A cinizmust tehát láthatóan negatív, ugyanakkor meglehetősen friss jelenségnek is tartják a Cynical Theories szerzői, hiszen eredetét mindössze a második világháborúig vezetik vissza, és teljes mértékben megfeledkeznek a szó humorral rokonítható értelméről, amely rettentő fontos aspektusa annak.

A cinizmus közel sem kortárs “találmány” és nem csupán radikális szkepticizmusként definiálható, hiszen eredetét egészen Diogenészig vezetik vissza, aki önszántából vált hajléktalanná, és hozta kellemetlen helyzetbe Athén lakosságát ún. cinikus attitűdjével. Nem szeretném hosszasan fejtegetni a cinizmus mint filozófiai irányzat fejlődési szakaszait és magát a fogalmat sem tisztem most definiálni, mindezzel csupán Pluckrose-ék megalapozatlan és hiányos magyarázatát szeretném kifejteni arra vonatkozólag, miért is ezt a címet választották.

A könyv nem vállalt vállalása

A könyv meglepően kis hányada taglalja a már említett vállalt témáját, tehát a posztmodernből való kilábalási lehetőségeket, hiszen a szövegtest inkább a posztmodern gyökereiről szóló történeti áttekintés, és a posztmodern akadémiai irányzatainak, valamint a közelmúlt és jelenünk általános mozgalmi és elméleti tendenciáinak összefoglalója.

Ez igen komoly vállalás, így annak, aki különösebb előzetes tudás nélkül szeretné megérteni, mi a posztmodern, milyen szakaszokra és elméletekre osztható, milyen általános jellemzőkkel bír, és hogyan járult hozzá mindez jelenünk közéleti és kommunikációs kríziséhez, annak igencsak alapos gyűjtést adnak a kezébe a szerzők, hiszen több tucat ikonikus teoretikus elméletét foglalják össze, hogy könnyebben kiigazodhassunk a XX. század akadémiai törekvéseinek sűrűjében.

Baudrillard-on át Deleuze-ön keresztül Butlerig számos kiemelkedő filozófus és kutató munkásságából kaphatunk ízelítőt, mindezt pedig az alkalmazott posztmodernre fókuszáltan. Mindebből kiderül, hogy a szerzők szerint azért zajlott le a posztmodern ún. alkalmazott fordulata a ‘90-es években, mivel egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy a problémákra rámutató, valamint a társadalmi igazságosságot követelő posztmodern elméleteknek ki kell lépniük a nihilista keretek közül, és a gyakorlatban is változást kell előidézniük, tehát leíró attitűd helyett előírót kell felvenniük. A 2010-es évek elején ennek köszönhetően született meg, mondják a szerzők, a mindennapjainkat is átható posztmodern aktivizmus. Ezzel, avagy a megtestesült posztmodernnel kapcsolatban olyan teóriákat járnak körül, mint a posztkolonialista, a queer, a kritikai rassz- és a feminista elméletek, illetve a gender, a fat és a disability studies-t is górcső alá veszik. Mindezt átfogóan Theories-nak, tehát Elméleteknek hívják, amelyek, állítják, megkérdőjelezhetetlenek művelőik körében.

Ezzel a hipotézissel nem is lenne probléma, ha nem az – Phillips Ágnes Adél által az Új Egyenlőség felületén is említett  – szalmabábérveléssel élnének, amikor az Elméletek kritizálásába fognak. Számos esetben megfigyelhető, hogy Pluckrose-ék egy-egy említett teoretikus elméletét vagy tanulmányát néhány odavetett mondattal kívánják hatástalanítani, ráadásul érvelésüket tendenciózusan nem támasztják alá. Így például akkor, amikor a queer theory kapcsán azzal a kritikával szeretnék lesöpörni az LMBTQ-aktivitizmust, hogy annak törekvéseitől a közösség tagjai közül is sokan elhatárolódnak. A nem megalapozott, hányaveti kritikából kifolyólag viszont egy pillanat alatt sutba dobják (ezáltal pedig lealacsonyítják, kiröhögik) a queer teoretikusok és jogi aktivisták fáradozását arra vonatkozólag, hogy megalapozzanak a társadalmi egyenlőségnek, miközben a már említett kijelentésükre nem adnak kézzel fogható magyarázatot. Az ehhez hasonló érvelési ballépések miatt épp maguk a szerzők esnek az általuk olyannyira kritizált Elméletek hibájába, mely szerint a megtestesült posztmodern akadémikusai dogmatikusak és hajlamosak csak azt hangoztatni, ami az érdekükben áll.

Utóbbira különösen jó példa a könyv azon része, amelyben a szerzők a kritikai rasszelméletet (és az ehhez szorosan kapcsolódó metszetszemléletet) igyekeznek úgy beállítani, mintha az mára a heteroszexuális fekete férfit is a feketék fehérének tekintené. Rettentő problematikus, hogy ezen a ponton – és a könyv egészében – nem reagálnak a szerzők arra, hogy ők bizony fehér középosztálybeli értelmiségiek, így a kisebbségek problémájáról vélhetően nem sokat tudnak, bár tény, és ahogy ez a könyvből ki is derül, egyébként is bírálják az “elfogult”, identitás alapú akadémiai attitűdöt. Ám ha a tudományosság védelmében beszélnek, márpedig igen, akkor kijelentéseiket önreflexióval kellene kísérniük. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem tehetnének ezáltal akár teljesen megalapozott kijelentéseket a kisebbségekre vonatkozólag, hanem azt, hogy miközben e csoportok szűklátókörűségét bírálják, érezhetően ők sem akarnak kilépni a saját, meglehetősen kiváltságos szerepükből.

Mindemellett pedig Pluckrose-ék mintha direkt felejtenének ki olyan teoretikusokat a felsorolásból, akiknek munkássága egyéb esetben nem lenne elhanyagolható, viszont azért nem szánnak helyet nekik a könyvben, mert nem támasztják alá a gondolatmenetüket. Csak hogy egy példát hozzak: érdemes lett volna megemlíteniük Ibram X. Kendi 2019-ben megjelent Hogyan legyél antirasszista? c. könyvét, amiben Kendi azon álláspontján fejti ki, hogy ugyan hisz a metszetszemléletű megközelítésmódban, de nem akar identitáspolitikával élni, inkább univerzálisabb szintekben gondolkodik, ha a társadalmi elnyomásra gondol, és a fehér emberrel szemben a kapitalizmust nevezi meg mindennek az elrontójaként. Mindez azonban nem illett Pluckrose-ék elképzelésébe, miszerint az afroamerikai akadémikusok kizárólag a fehéreket teszik meg bűnbakként, így hát hallgattak róla.

Az olvasónak az a benyomása támad, hogy a szerzők teljes mértékben meg vannak győződve állításaik igazáról, tehát arról, hogy övék az Objektív Tudás. Márpedig ezt az attitűdöt épphogy korunk tudósainak és filozófusainak orra alá igyekeznek odadörgölni, és nagy elánnal próbálnak rámutatni arra, hogy az identitáspolitika épp emiatt termelte ki a cancel culture-t és a véleményterrort.

A könyvben többször is tetten érhető reflektálatlanságot természetesen foghatnánk arra, hogy a szerzők elfáradtak az eszmetörténeti áttekintésben, ezért nem éreztek már elég késztetést magukban az alapos érvelésre. Nem mintha ez felmentené őket a hanyagságuk alól, mindenesetre ez kevésbé lenne problematikus annál, minthogy szánt szándékkal torzítják a valóságot.

Liberalizmus vs. posztmodern

Pluckrose-ék ragaszkodnak ahhoz, hogy ki kell tartanunk a liberális szemléletmód mellett. E kijelentésük korántsem meglepő azok után, hogy milyen nagy erőkkel próbálják letaszítani a posztmodernt képzelt piedesztáljáról (bár nem mintha teljes mértékben elválasztható lenne a posztmodern és a liberalizmus egymástól). Érvelésük ezúttal jóval kidolgozottabb, mégis sántít.

A szerzők ugyanis úgy vélik, hogy a liberalizmus egyenlővé tette a nőket és lehetővé tette az afroamerikaiak számára, hogy egyetemre járjanak, tehát lényegében mindent elért, amit akart. Bár említést tesznek arról, hogy közel sem hibátlan eszmerendszerről kell beszélnünk, azt is hozzáteszik, hogy a liberalizmus fáradhatatlanul igyekszik tökéletesíteni magát, egy szóval ez a lehető legideálisabb választás.

Naiv és legfőképpen privilegizált álláspont azt állítani, hogy férfi és nő között manapság minden szempontból tökéletes egyenlőség figyelhető meg, nincsenek háborúk és megfelelő életszínvonalat értünk el az egész világon. Egyértelmű, hogy Pluckrose-ék saját kulturális és gazdasági környezetüket általánosítják, ami különösen érthetetlen azok után, hogy szót ejtenek az illiberalizmusról, amely nem náluk, az Egyesült Államokban vert először gyökeret, tehát néhány mondat erejéig nemzetközi nézőpontot is beemelnek a könyvükbe.

A társadalmi anomáliák a fejlett országokban, de még az Egyesült Államokban sem tűntek el nyomtalanul, gondoljunk csak az incel mozgalomra vagy épp a Trump elnöki mandátuma alatt új erőre kapó rasszizmusra. Mindebből az szűrhető le, hogy Pluckrose-ék nem tudnak és nem is akarnak saját szociális buborékjukon kívül helyezkedni. Ez abból is látszik, hogy az illiberalizmust csupán megemlítik mint az identitáspolitika negatív végtermékét, de nemhogy nem taglalják mint komoly fenyegetést, amely romba döntheti a számukra oly kedves liberalizmust, hanem arról sem tesznek említést, hogy ebben a változásban a digitális kapitalizmus és egyébként a liberalizmus is épp akkora szerepet játszhatott, mint a megtestesült posztmodern.

A liberalizmus mellett érvelnek továbbá azzal, hogy a liberalizmus olyan anomáliákat szüntetett meg, mint a tanulatlanság és a családon belüli házasság. Ezek valóban érdemi sikerek, de a szerzők mindeközben lényegében tabusítanak is olyan problémákat, mint a pedofília, a homofóbia, az alkoholizmus, a droghasználat, a nemi erőszak, a hajléktalanság és még sorolhatnám.

A szerzők tehát úgy vélik, hogy a liberalizmus a fejlődésért van, míg a posztmodern, egészen pontosan a megtestesült posztmodern visszájára fordítja a fejlődést, és hisznek benne, hogy az ebből kinövő identitáspolitika hívei kollektív hibáztatással élnek az elveikkel ellenszegülőkkel szemben.

Tény, hogy izgalmas és örvendetes megfigyelni, ahogy a szerzők felemelik a hangjukat az identitáspolitikával szemben, amely valóban megmutatja problematikusságát olyankor, amikor egy-egy félresikerült mondatért távolítanak el szaktekintélyeket a pozíciójukból. Ugyanakkor ezekre az esetekre is úgy hivatkoznak Pluckrose-ék, mint az identitáspolitika, az Elméletek híveinek túlkapásaira, miközben, lássuk be, ezeket a helyzeteket nem kizárólag ők idézik elő. Peter Enns közismert teológusnak például pusztán azért kellett távoznia a Westminster Theological Seminary-ról a konzervatív keresztények közbenjárására, mert arra a következtetésre jutott, hogy az Újszövetség épp annyira isteni, mint kreatív, emberi produktum.

Elmondható tehát, hogy Pluckrose-ék kifejezetten ellenségesek a posztmodernnel szemben, ám nem hajlandók tudományos keretek között megmagyarázni az olykor meglepően újszerű kijelentéseiket, és láthatóan nem akarnak a saját “standpoint”-juktól elszakadni, amivel pedig épp az Elméletek követőit vádolják. A könyv egyik legfőbb hibája ezen a ponton érhető tetten: nem veszi a fáradságot a megalapozott érvelésre.

Jelenünk posztmodernje

Pluckrose-ék mégis akkor követik el a legnagyobb hibát, amikor az eszmetörténeti összefoglalón túl még nagyobbat akarnak vállalni: definiálni és általuk megalkotott kifejezéssel illetni korunk posztmodern hagyományát. A kifejezés, amivel előállnak, a már említett eldologiasodott posztmodern, amely az alkalmazott posztmodern társadalmi igazságosságra való törekvését mozgalomként éli meg, inkluzivitást hirdet magáról, miközben agresszíven kirekesztő, és vallja, hogy a társadalmi elnyomás immanens. Véleményük szerint ennek nyomán vált a nyelv valós fegyverré, amellyel bárki életét tönkre lehet tenni.

Azt sejtem, hogy a szerzők a megtestesült posztmodern kifejezés megteremtésével abban reménykedtek, hogy elsőként jönnek rá erre a korszakhatárra és nevezik azt nevén, ezáltal pedig hivatkozási alapként tudnak majd szolgálni a korunk tendenciáit kutató teoretikusok és az utókor számára. Szinte hihetetlen, hogy minek után több mint száz oldalt szenteltek a posztmodern ikonikus elméleteinek bemutatására, annak már nem néztek kellően utána, hogy az, amiről beszélnek, már évek óta komoly kutatási háttérrel bír a metamodern kifejezés alatt.

Ha ismerték volna ezt a kifejezést és nem csak korunk negatív tendenciáit igyekeztek volna lekövetni, akkor láthatták volna, hogy a metamodern már-már mozgalomként, a posztmodern és a modern hibridjeként vállaltan a kilátástalannak tűnő, mindent átható cinizmusra szeretne választ adni.

A metamodern bár él a cinizmus eszköztárával (értem ez alatt nemcsak a cinizmus humorral rokonítható értelmét, hanem mint egy mindent megkérdőjelező attitűdöt is), ún. új őszinteséget is csempészik a mindennapokba. Bár a metamodern számára fontosak az érzelmek, a tudományos diskurzust sem veti el. Közösségeket mozgat meg, alulról jövő kezdeményezéseket hív életre, és mindennek a modernizmus lelkesültségével lát neki, miközben a világot és saját magát is kiröhögi. (Jó példa erre a Facebookon található hazai FiFe-csoporthálózat, amelynek tagjai közösségi alapon szerveződnek, csoportidentitással bírnak, miközben aktivista szemléletmódot képviselnek és sok esetben ironikus hangnemet ütnek meg.)

A metamodern a liberalizmuson alapszik, de nem abban a hagyományos, megkövesedett értelemben, mint ahogy Pluckrose-ék jellemzik az eldologiasodott posztmodernt. A metamodern egyik fő teoretikusa, Hanzi Freinacht (valódi nevén Daniel Görtz) szerint az igazi metamodern államok a személyes libertarianizmuson alapulnak, így ők válhatnak a posztmodern összeomlásából kinövő új szigetekké.

Ilyen Freinacht szerint a svéd állam, amely szoros kooperációra törekszik a társadalom tagjaival, és bár fontosnak tartja a pszichológiát és az elfogadást, tudományos, nem pedig kizárólag identitás alapú megközelítésmóddal él. A svéd és a skandináv társadalmak vélekedése, hogy egy társadalom nem képes fejlődni és egészségessé válni, ha tagjai nem akarják feldolgozni egyéni traumáikat. Nem gender vagy épp bőrszín alapú identitást, hanem a csoportidentitást helyezik középpontba, mindemellett pedig nem érvelnek látványosan az Elméletek mellett, de elítélik a zero-sum hozzáállást embertársainkhoz.

Nem fontos, hogy folytassam azon hibrid jelenségek és kilábalási teóriák taglalását, amelyek a metamodern kapcsán felmerülhetnek. Mindezzel csupán arra szeretnék rámutatni, hogy Pluckrose-ékéhez képest láthatóan egy sokkal kidolgozottabb, mindenre kiterjedő gyűjtőfogalom született már arra vonatkozólag, hogy értelmezni tudjuk korunk tendenciáit, történéseit, karakterjegyeit. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem találhatunk ki új kifejezéseket ugyanezekre, ám azáltal, hogy a szerzők meg sem említik a metamodernt, egyértelműnek tűnik számomra, hogy alapos kutatást nélkülöző nagyravágyás vezette őket akkor, amikor körül akarták határolni a posztmodernt követő korszakot és névvel illeti azt.

Végezetül

A Cynical Theories komoly és értékelendő vállalás, hiszen azok számára, akik szeretnék megérteni korunkat, és rájönni olyan jelenségek eredetére, mint a cancel culture, az identitáspolitika vagy a véleményterror, remek gyorstalpaló lehet a könyv. A posztmodern ilyen vagy olyan formában, de a mai napig érezteti hatását életünkben, ezért a kiadvány a posztmodernnel összefüggésbe hozható kortárs jelenségekről izgalmas vitaalapot szolgáltat akár az illiberalizmusról, akár a liberalizmus létjogosultságáról, akár az aktivizmusról van szó.

Ugyanakkor akármilyen bátor döntés is volt a szerzők részéről, hogy kikezdték az identitáspolitikát, érdemes kritikus szemmel olvasni könyvüket, hiszen komoly érvelési hibákkal, megalapozatlan kijelentésekkel és valóságtorzítással találkozhatunk benne. Sajnos a szerzők épp azzá a romboló és szűklátókörű hibába esnek, amellyel a szubjektív posztmoderneket vádolják, ez pedig végérvényben komolyan vehetetlen olvasmánnyá teszi a Cynical Theories-t.

nyomtat

Szerzők

-- Borda Réka --

(Szeged, 1992) író, költő, műfordító, szerkesztő. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem doktorandája.


További írások a rovatból

Danyi Zoltán: A rózsákról, Magvető Könyvkiadó, Budapest 2021
Kötetlenül: Veszprémi Szilveszter

Más művészeti ágakról

Kerékgyártó Yvonne: Együtt kezdtük
színház

Égnehéz a Kelet-Nyugati Alkotóműhely előadásában


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés