„A bezártság tere, de ez nem olyan rosszféle bezártság, ami előhozza a sötét dolgokat, hanem ami felfedi a bennünk rejtőző lehetőségeket és harmóniát ad.”*

Azok a dolgok, melyeket nem kaphatunk meg, mindig vonzóbbak.  Az elmúlt másfél évben megtapasztalhattuk, milyen amikor az alapvetően biztonságot, megnyugvást adó otthonunk börtönként funkciónál, és hogyan lehet a külvilágtól szinte teljesen elzárva élni. Vajon milyen tapasztalatokkal, új ismeretekkel lettünk többek ennek a furcsa, életidegen helyzetnek a hatására? A home office hatására nemcsak a környezetünk, hanem belső világunk is átalakult.

„Gyerekkorodban azt mondták neked, hogy odakint nem történik semmi izgalmas.”[1]

Először a legtöbben félálomban reggelizés közben hallgattuk a zoomos meetingeket, egyetemistaként óra közben főztünk ebédet, és éjfél előtt egy perccel az ágyunkból küldtük el a leadandó munkákat. De hamar rá kellett jönnünk, hogy bármennyire is fáj beismerni, a határoknak lehet, hogy mégis van értelmük. Mindenki kialakított egy rendszert, új határokat húztak meg, mindez pedig biztonságot adott a káoszban. Igaz elsőre nem ment tökéletesen – minden héten megfogadtuk, hogy többet nem alszunk délig csak azért, mert senki nem látja, és nem dolgozunk egész éjjel, csak mert „úgyis minden itt van hozzá”. Végül megtaláltuk a szabadság és korlátok hozzánk illő arányát, kialakítottuk ritmusunkat, ami szerintem a karantén egyik legnagyobb pozitívuma volt. A bezártság vitathatatlanul elmélyedésre, merülésre kényszerített mindenkit; arra, hogy szembenézzen saját életének, személyiségének, lelkének mélységeivel. Sokan félnek a tudatalattinkba rég eltemetett, sötét szobáktól, ám ezeket feltérképezve sokkal közelebb juthattunk önmagunkhoz. Minden sallang, külső inger és szabályrendszer nélkül láttuk magunkat és egymást, rájöttünk, hogy mi az, amit csak a normák miatt csinálunk egy bizonyos módon, és hogy milyen a saját gondolatvilágunk, értékrendünk.

Haniko: nubes falvédő 03. 2021, textil, papír, bőr. Fotó: Bíró Dávid

Nem lehet egyértelműen külön választani, hogy a kollázsokon megjelenített terek Haniko valós környezetének vagy belső, képzeletbeli világának lenyomatai – valószínűleg mindkettő egyszerre. A megalkotott helyszínek jelképezik az otthon nyugalmát, a természetbe való elvágyódást, valamint az alkotó belső világának végtelen tereit is, ahol láthatóan jól érzi magát, személyes tárgyaival, emlékeivel, szokásaival rendezi be otthonkáját, helyet adva a befogadónak is, hogy mellé kucorodjon.

„hogy nézzük – pusztán a látvány öröméért – a felhőket”[2]

A kiállításon az Otthonka mellett a Personal Cloud Stories sorozatot is megtekinthettük, ahol a felhők nem csak mint fizikai képződmények kerülnek középpontba. A felhők (’nubes’) a művész értelmezésében az elmélyülés, a megfoghatatlan, a bizonytalanság és a szemlélődés szimbólumai. A képek három állandó motívuma az Otthonka sorozatban már megismert – Herbert önarcképének is tekinthető – nőalak, egy vörös fonal és maguk a felhők. A hol jobban eldugott, hol teljesen központi helyen megtalálható fonal a kínai legendákban általában a szerelemre utal, ám tágabb értelemben magát a sorsot jelképezi. Minden képen jelen van, azt sugallva, hogy, igaz, néha reménytelennek látunk egy helyzetet, végül minden megoldódik. Bár nem mindig ismerjük a dolgok mögött húzódó okokat és értelmet, sorsszerűen minden csak egyféleképpen alakulhat.

Haniko: Personal Cloud Stories. 2021, papír, növényekkel festett textil. Fotó: Bíró Dávid

Haniko: Nubes falvédő 01. 2021, textil, kerámia, papír. Fotó: Bíró Dávid

Haniko: Otthonka / Little Home. Fotó: Bíró Dávid

Nubes. Bíró Dávid enteriőrfotója

Haniko: Personal Cloud Stories (részlet). Fotó: Bíró Dávid

„Menj ki bent!”[3]

A kiállítás rengeteg kérdést vetett fel bennem önmagammal, a világgal és a kollektíven megélt helyzetekkel kapcsolatban, számomra pont ezért volt egyszerre egyetemes, és személyes. Máshogy éltük meg ezt a mindannyiunk életét meghatározó helyzetet, de sok esetben ezek a különbségek és egyéni problémák csak még jobban összehoztak minket. Érdekes volt megfigyelni, milyen cooping mechanizmusokat talál az ember egy teljesen ismeretlen helyzetre, ki hogyan birkózik meg a feladatokkal. Vajon min múlhat, hogy valaki kreatív inspirációként képes megélni az egyedül töltött napokat, míg másokat teljesen eltávolít maguktól és az alkotástól az izoláció? Képesek vagyunk felnőttfejjel gyermekek módjára szemlélődni, és rácsodálkozni a felhők és a természet szépségére? Vajon milyen lehet a saját otthonkánk?

Négyzetes kép, illetve a kép a főoldalon a szerző saját fotói.
* Idézet Herbert Anikótól.