bezár
 

irodalom

2021. 12. 06.
Mi az én részem az egészben?
Ingo Schulze a Goethe Intézet vendége volt
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A pódiumbeszélgetéssel egybekötött magyarországi könyvbemutatón a Jóravaló gyilkosok mellett szó volt keletnémet identitásról, felelősségről, politika és irodalom viszonyáról. Ingo Schulze írót – a Prae Kiadó szerzőjét – Teller Katalin és Nádori Lídia kérdezte november 29-én, a Goethe Intézetben.

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy drezdai antikvárius. Norbert Paulini, a könyvmágus varázslatos birodalmában az olvasás és a könyv szent. Ha az olvasó belép a nyikorgó ajtón, és belélegzi papír és por szívhez szóló elegyét, hamarosan anélkül talál rá a hozzá, róla íródott történet, hogy kisujját mozdítaná. Egy klasszikus mesét olvasunk. A bűvöletben mintha megállt volna az idő – és valóban, megállt. A vastag üvegű okuláré és a mély ráncálarc alatt egy fiatal férfi vonásai rajzolódnak ki. Egy olyan ember arca pillant ki a könyvhalmok mögül, aki tisztán a múlthoz tartozik. Mintha sosem változhatna meg.

"Hogyan él tovább az emberek által az NDK?" – kérdezi Teller Katalin, irodalmár és esztéta, az est moderátora. Ingo Schulze elmosolyodik és bólint, köszönti kedves magyar ismerőseit és barátait, kezdődik a bemutató. Minden a legnagyobb rendben zajlik, semmi csapongás vagy hirtelenség: szisztematikus felosztásban, előbb Nádori Lídia műfordító, Schulze több évtizedes munkatársa olvas egy részletet az első fejezetből, majd az író maga folytatja, már németül. Bár csak képernyőn keresztül vagyok jelen, mindent tisztán és világosan értek. Nincsenek titkok, a tolmács fordítja minden szavát, a kivetítőn a közönség saját szemmel követheti a sorokat – mintha csak egy dokumentum, egyfajta lapozható kartoték volna a regény. “A kötet három fő részből áll” – magyarázza Schulze. Ritka az a típusú pontosság, a saját írástól való nyugodt távolságtartás, amivel ő váltogat felolvasás és annak lényegi összefoglalása között. A rövid karakter ismertető és a fő cselekmény vázolása után bejelentik, hogy egy perc szünet következik.

Schulze 1.

Az ember igazít egyet a tartásán. Az egyenesség és a korrekt irányítás, kézen fogva vezetés meghozta az eredményét: már mindent elhisz az író történetének. Elringatták. És akkor Paulini és meséje hirtelen belép a valóságba, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, a szöveg, az író és a kiadó elé. Schulze “lépre csalja” az olvasót, akit elragad az esztéticizmus. A kezdeti, végletekig hagyományos elbeszélés elaltatott minden gyanút és kételkedést. Így építi a regény fikciója a valóság monumentumát. A regény mesélője, az akárki egyszer csak testet ölt, ekkor már feszengünk, és a nyugat-német lektor kényelmetlenségébe helyezkedve érezzük meg: létezik a megosztottság, sőt, talán csak az létezik.

A leleplezések után nyilván a kérdések is a felelősség kérdését boncolgatják, legyen szó a címről vagy a könyv kritikusi fogadtatásról. Az író persze maga is értetlenül és tanácstalanul áll a bűncselekmény előtt: Paulini és Schultze (utóbbi a regényen belüli regényíró neve) közül ki jó és ki rossz? Maga a regény és a valóság számtalan ponton találkozik és hamar eldönthetetlen problémákat vázol. Adott egy múltba merevedett pillanatkép, az NDK és a keleti blokk kora, és adott a mai német közbeszéd, amelynek előbbi épp úgy központi témája, mint harminc évvel ezelőtt. Schulze elmondja, hogy sokszor vonták kérdőre, miért ír újra meg újra erről az élethelyzetről, erről a korszakról, az indoka viszont nem kevesebb, hogy azért, mert muszáj: 1989-90 környékén olyan döntések születtek, amelyek egész Európát befolyásolták. Szerinte egyetlen kérdés körül jár újra meg újra mindenki, akit valamiképpen érintett a kettészakadt Németország: mi az én részem az egészben?

Schulze 2.

És már érkezik is a karakterológia kérdése: szerinte a távolság a nyugati és a keleti németek között szinte áthidalhatatlan, és főleg az az igazán német jellegzetesség köti őket össze, hogy képtelenek távolságtartással tekinteni magukra. Egyaránt bírálja a keletnémet önfelszabadítás kényszerét és a nyugatnémet kényelmetlen, kelletlen hozzáállását. Ez a két identitás létezik ma. Erre a kétpólusú krízisre csap le a következő kérdés: azonos-e Schulze és a regénybeli Schultze személye? A válasz tovább bonyolítja a helyzetet: a karakter erre a kettősségre adott reakció. Schultze úgy gondolja, az NDK lakóinak van egyéni felelőssége a meséléssel – Paulini viszont nem akarja elmondani a történetet. Schulze, az író legyint: felfogások és szövegek közt is van háború, és bár mindenki alkothat és írhat bármit, de a mesélés hogyanja mindig attól függ, ki áll velünk szemben. Egymás megértése stratégiát kíván. Az ő célja az volt, hogy a megszólalás lehetőségét adja azon olvasóinak, akik kapcsolódnak a német múlt ezen szeletéhez.

Schulze 3.

Schulze az asztalon álló magyar kötetre mutat: ez a könyv két ember közös munkája – egy produktív folyamat eredménye. A valódi párbeszéd példája az író és fordítója, Nádori Lídia húszéves együttműködése. Schulze szerint a megérkezés kényszere önmegfosztás a keletnémetek esetében, ami épp olyan kontraproduktív, mint ahogy mindig – a regényben is – a nyugatnémet szólal meg az utolsó szó jogán. Mindenütt ott lapul a szervezeti egyenlőtlenség a bipoláris hagyományokban, és ezzel bizony kezdeni kellene valamit, legyen az bármilyen nehéz. Nádori egyetértésben fejti ki, hogy már pusztán a német eredeti cím fordítása is lehetetlennek tűnt, és az egész szöveget áthatják a múlt fogalmai. – Különleges és elgondolkodtató érdekesség, hogy az író nem egy alkalommal használja a “Vogelfrei” ófelnémet eredetű számkivetett, törvényen kívüli jelentésben továbbélő szót a keletnémetekre alkalmazva, ugyanis épp ez volt az a fogalom, amellyel Victor Klemperer, az A harmadik birodalom nyelve című könyv szerzője szerint a zsidóságot is illették pár sötét évtizeddel ezelőtt.

Schulze 4.

A közönség kérdései zárják a másfél órás beszélgetést. Elhangzik egy gondolat, hogy talán a direktség, a közvetlenség erősebb az egykori keleti blokk kultúrateremtői körében. Ingo Schulze bólint, vannak ellenpéldái ugyan, de érintettként nehéz rálátni. "Ám ha a statisztikákat nézzük, magának valószínűleg igaza van." Kiemeli, hogy bár az irodalom egyesítő erejében töretlenül hisz, és éppen ez indokolja egész működését, a “német irodalom” mint olyan máig is legfeljebb két eltérő hagyomány közötti összetartozás. A politikai háttér magyarázata ugyanis kényszeres, de elkerülhetetlen lépés – meglátása szerint ezt a mondanivalót nagyon kevés író képes összefésülni a poétikus ábrázolásmóddal. A fogalmakkal és azok jelentésével van probléma, mondja, és nem is kevés.

Neki az írás segít a traumafeldolgozásban, hogy bár felesége nyugatnémet, ő lélekben keleten maradt. Nem tudna íróként másról gondolkodni és nem is akar. Ez lehet a mi közös keletiségünk, gondolom a képernyő előtt, leválasztva, a digitális vasfüggönyön túl. Mielőtt elbúcsúzik, magyar író barátai nevét sorolja, szinte kezét nyújtja felénk: azért Magyarországot és a magyar irodalmat igazán nagyon szereti. 

Fotók: Oláh Gergely Máté
 

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Mizser Fruzsina --


További írások a rovatból

irodalom

Hétköznapi diskurzusok Hétköznapi diskurzusok
Kovács Viktor és Kovács Dominik voltak a Kötetlenül sorozat vendégei
irodalom

Tudás, internet és hálólét Tudás, internet és hálólét
Informatórium – A tudomány tudománya című tudománynépszerűsítő programsorozat a Szegedi Tudományegyetemen
irodalom

Keresztülvinnék az országon egy láda reményt Keresztülvinnék az országon egy láda reményt
Bemutatták a negyedik Kóspallagi Írótanya szövegeiből készült antológiát

Más művészeti ágakról

Beszélgetés Balla Gergellyel a Platon Karataev dalszövegeiről
színház

A kimondott szónak megint súlya lehet A kimondott szónak megint súlya lehet
Radnóti Zsuzsa Megmozdult irodalom című kötetéről
8. Budapest International Documentary Festival


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés