bezár
 

irodalom

2021. 12. 17.
Ki a német ma?
Ingo Schulze íróval a különböző mércékről, az irodalom szerepeiről és a történetmesélésről beszélgettünk
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
Németország olyan nagy, hogy Nyugat-Európától Kelet-Közép-Európáig tart. Ingo Schulze olyan író, akit könyveiben a politikum és a gazdaság éppúgy érdekel, mint az irodalom. Legújabb regénye, a Jóravaló gyilkosok kapcsán le sem tagadhatná, hogy nyakig áll a német irodalomban, mégis a máról szól. És persze a szerelemről.

PRAE.HU: Hozzám nagyon közel áll J. W. Goethének a 19. században és a 20. század elején meghatározó művelődés- vagy képzésideálja, jobbat még nem találtam, azonban erről tudjuk azt is, az emberiséget nem volt képes megmenteni a különböző diktatúráktól. Jól látom, hogy ez az ideál (és a művészetek, irodalom ismerete) a szocializmus alatt az NDK több polgára számára szellemi túlélést biztosított?

Meglátásom szerint Keleten egyszerűbb volt a mindennapi élet nehézségeivel megbirkózni, pár órás viszonylag könnyű munkával megkereste az ember a lakbér fizetéshez és az egyéb létszükségletekhez nélkülözhetetlen pénzt, ami ma már nemigen lehetséges. Ráadásul az emberek  többsége ellenérzéssel viseltetett a rendszer iránt. Viszont már kicsivel 1989 után előkerültek az egymás közti ellentétek – ezt én így éltem meg Kelet-Németországban. Korábban nem tudtuk, hogy mekkora különbségek vannak közöttünk.

Térjünk rá a könyvekre. Európában 1989-ig minden megnyilvánulás a keleti és nyugati blokk közti feszültség függvényében, azaz a hidegháború viszonyrendszerében értelmezhető. Akarva nem akarva, de minden könyv megkapta a helyét ebben a harcban, természetesen nem explicit módon. Ezek a rendszerek az egymásrautaltságukból éltek, az egyik oldal kritikusabb irodalmát a másik oldalon mindig örömmel fogadták. Ez a viszony 1989 után megszűnt, az irodalom ilyen kiegészítő funkcióira nincs szükség, hiszen Keleten is létrejött a nyilvánosság, és a vasfüggöny eltűnt – még akkor is, ha továbbra is sok-sok lövészárok létezik. Kialakulnak a különböző vélemények és értelmezések, létrejön a múlt és a jelen értelmezéseinek harca, amelynek természetszerűleg az irodalom is részese.

PRAE.HU: Elias Canetti Káprázat című könyve számomra az új regényed előképe, a két protagonista házassága sem igazán különbözik egymástól. Nagy különbség azonban, hogy Kien professzor Canettinél maga gyújtja fel a könyvtárát, Paulini azonban magányos lesz, mivel a rendszerváltoztatás után senki nem olvas. Mit gondolsz az irodalom mai válságáról?

Attól függ, mit tekintünk mércének. A leírt és kinyomtatott szó már nem az. Ez azonban fel is szabadítja az irodalmat, annak szentelheti magát, amihez leginkább ért: szavakból alkothat hasonlatokat történetek, regények, versek formájában – nem kell helyettesítenie az újságokat és a médiában folytatott beszélgetéseket. Ha szeretek egy könyvet, akkor annak ellenére érintve vagyok, hogy a szerző nem ismer. Ha olvasok, nem maradok magamra a tapasztalataimmal, az emberiség tapasztalatának modelljei jelenthetik számomra a mércét.

PRAE.HU: Lehetséges, hogy a fenti problémákat a 19. századi irodalomfelfogás miatt fontosak?

Talán nem is annyira az elefántcsonttoronyból szól a 19. századi irodalom – nem mondom, hogy átlátom, még a német kortárs irodalmat sem látom át – ha például E. T. A. Hoffmannra gondolok, aki számomra nagyon fontos, vagy Georg Büchnerre, akik nélkül a német irodalmat el sem tudom képzelni. Ma viszont az irodalmat már aligha nevezhetjük nemzetinek. Mindenekelőtt a sok nagyon jó műfordítónak és bátor kiadónak köszönhetően annyi irodalom érhető el, mint korábban soha.

PRAE.HU: Új regényed harmadik részében a nyugatnémet szerkesztő válik elbeszélővé. Ő az egyetlen szereplő, aki megpróbálja megérteni, mi történt Paulinivel, Lisával és Schultzéval. Bár beszéli természetesen az ő német nyelvüket, mégis, úgy tűnik nekem, mintha idegen, turista lenne. Úgy véled, hogy ennyire nehéz a nyugati és a keleti embereknek megérteniük egymást?

Ó, igen. A nehézség mindebben nem a különbség, ami a mai napig átöröklődik, de még a problémának sem igazán vagyunk tudatában – nemigen van Európában olyan földterület, melynek lakói olyan kevés földtulajdonnal, ingatlannal és üzemmel rendelkeznének, mint Kelet-Németországban, arról nem is beszélve, hogy a vezető pozíciókban is kisebbségben vannak. A nők részesedése a vezetői pozíciókból szerencsére már nagyobb, fokozatosan kialakul egy érzék a különbözőség megértésére, de ez a Németországon belüli diverzitásra nem vonatkozik. Az a probléma, hogy a keletnémetekre mint keletnémetekre tekintenek, míg a nyugatnémetekre mint németekre. Az országnak két hagyománya van, melyek közül mindig csak az egyiket mesélik el. Persze tulajdonképpen azt kellene mondanom, hogy négy vagy még több hagyományunk is van, hogy a nyugati és keleti bevándorlók egészen más történetet mesélnek el, a Bautzen vagy Oberlausitz környéki szláv kisebbség tagjainak, a szorboknak ugyancsak más története van. A romáknak ugyanígy.

PRAE.HU: Az első világháborút követő „békeszerződés” óta valami hasonlót tapasztalunk mi is: vannak az „erdélyi magyarok” és „a magyarok”, akik két különböző országban élnek. És vannak még a vajdasági, a kárpátaljai és a felvidéki magyarok, az ő teljesen más országaikkal, történeteikkel. Erről a problémakörről, tapasztalatról azonban nemigen tudunk olyan egyszerűen regényeket írni, mert a politika és a politikai kommunikáció uralja ezeket a területeket. Biztos vagyok benne, hogy íróként Németországban is számolni kell a politikával. Bátrabb lenne egy német író vajon mint egy magyar? Mit gondolsz erről?

A bátorság biztosan nem egy olyan tulajdonság, ami egy néphez tartozik. Az érzékeny pontok országonként változhatnak. 1989 előtt az NDK-n belüli ellenzék például egyáltalán nem volt nacionalista. És amikor ’89 őszén az utcára mentünk, Gorbacsov elvileg a védőszentünk volt. Lengyelországban és Magyarországon, nem beszélve a balti köztársaságokról, természetesen minden másképp történt. Az oroszok is hasonló problémával szembesülnek, akik a Szovjetunió felbomlása után hirtelen idegen országokban találták magukat. Számomra a politikai szempontok mindennaposak, ahogy a gazdasági és szociális, az irodalmi vagy a metafizikai szempontok is, bár ez utóbbihoz elég kevés érzékem van. Ha az élet sokszínűségéből hiányzik valami, akkor egy regény olvasójaként ezt gyorsan észreveszem.

Mi is azért írunk, hogy a vakfoltjainkkal kapcsolatban tisztán láthassunk. Szívesen lennék azonban még élesebb és pontosabb, mint amilyen most vagyok, önmagammal és politikai kérdésekkel szemben egyaránt. A mi irodalmunk előtt, és ebbe magamat is beleértem, még sok feladat áll. A valóság sokszor keményebb és ellentmondásosabb, mint amit az irodalomban olvasunk. De amikor néha sikerül valami, magamat és a társadalmat is kicsit jobban látom, és van rá esély, hogy az a bizonyos vakfolt kisebb legyen.

Ingo Schulze Jóravaló gyilkosok című regénye (2021, Prae Kiadó, fordította Nádori Lídia) a kiadó webshopjában 25% kedvezménnyel megkapható.

Fotó: Bach Máté​

nyomtat

Szerzők

-- Balogh Endre --

A prae.hu művészeti portál alapító-főszerkesztője, a PRAE.HU Informatikai és Kommunikációs Kft. ügyvezetője, a Prae Kiadó vezetője. 2009-2011 a József Attila Kör Irodalmi Egyesület (JAK) elnöke. Önálló prózakötete: A parazita (2008, FISZ).


További írások a rovatból

Szlovák est a Tiszatáj szerkesztőségében
A Poszthumanizmus és... sorozat újabb eseménye
irodalom

A Margó Fesztiválon mutatták be Terézia Mora Darius Kopp-trilógiájának harmadik részét (Kötélen, Jelenkor Kiadó, 2022)
Az Alföld és a Prae közös lapszámbemutatója

Más művészeti ágakról

A Kelet-Nyugati Alkotóműhely Felejtő című előadásáról
A CentriFuga utolsó koncertje a Fugában
Szex.Újra.El. az Örkény Színházban


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés