bezár
 

film

2022. 03. 21.
A bús rádiós panaszai
Mike Mills: C’mon C’mon – Az élet megy tovább
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Az emberi kapcsolatok és érzelmek csodálója, Mike Mills C’mon C’mon – Az élet megy tovább című filmjében ezúttal a hagyományos elbeszélést fellazítva szabad teret enged, hogy megmártózhassunk a keserédes melankóliában, és gondosan megkomponált, fekete-fehér képeivel nosztalgikus andalgásra invitál bennünket.

Az amerikai rendező egyrészt folytatja a saját életén alapuló, abból inspirálódó történetmesélést és legújabb rendezésében egy nagybácsi és az unokaöccse közötti kötődés kialakulásának folyamatát, valamint felnőtt és gyermek sajátos viszonyrendszerét tanulmányozza; másrészt dokumentarista eszközökkel (interjúk segítségével) univerzális kérdésekre keresi a választ. A C’mon C’mon – Az élet megy tovább elbeszélés irányát nem az események közötti ok-okozati viszonyok jelölik ki, hanem a szereplők által kimondott vagy elhallgatott szavak, az érzések artikulációjára tett ügyetlen kísérletek és az egymás megértésére való törekvés határozzák meg.

Mike Mills grafikusként kezdte a pályafutását, majd videóklipek és dokumentumfilmek készítésével fokozatosan tért át a mozgóképes kifejezési formára, hogy végül 2005-ben az Ujj-függő című coming-of-age mozijával játékfilmes rendezőként debütáljon. A Walter Kirn regényét feldolgozó alkotás érzékenyen és kellő humorral mutatta be a magányos Justin belső vívódásait, szorongásait, valamint elidegenedését problémás családjától.

C'mon C'mon

Pár évvel később Mills személyes hangvételre váltott, és főként gyerekkori tapasztalatain alapuló filmkészítésbe kezdett. Először apjáról vallott őszintén a 2010-es Kezdőkben (ez hozta el Christopher Plummer számára az Oscar-díjat), majd a '70-es évekbe kalauzolt el bennünket a 2016-os Huszadik századi nőkben, hogy megismerhessük egy tinédzser fiú és középkorú, elvált édesanyja kapcsolatát. A rendező terápiás jelleggel dolgozta fel szülei életét, és állított nekik méltó emléket. A szerzői védjegyévé vált szenzibilitás a negyedik játékfilmjében is érvényesül, így Mills a C’mon C’monban a karakterekben végbemenő lelki folyamatokra helyezi a hangsúlyt. 

A C’mon C’mon fő ihletője a rendező 9 éves fia, Hopper volt, azonban Mills elmondása szerint ezek a szereplők nem ő és a gyereke alteregói, kettejük valós életbeli párosa csupán kiindulási pontot jelentett. Mills nem is apa-fiú kapcsolatot vesz górcső alá új filmjében; a film karakterei a Joaquin Phoenix által alakított Johnny és az unokaöccse, Jesse, akit az angol Woody Norman formál meg. A 40-es férfi nem ismeri a 9 éves kisfiút, a rokoni kötelék ellenére idegenek egymásnak, ám amikor Jesse anyjának bipoláris betegségben szenvedő férje miatt el kell utaznia, az asszony Johnnyt kéri meg arra, hogy vigyázzon a fiára. A független (se párkapcsolat, se gyerek) és gondtalan életet élvező rádióriporter nyakába óriási felelősség szakad, és korábban ismeretlen szituációkban kell valahogy helytállnia.

A pár napos Los Angeles-i tartózkodás alatt emlékfoszlányok révén kiderül, hogy Johnny és nővére, Viv kapcsolata anyjuk halálakor megromlott, a két testvér a feldolgozatlan gyász és a ki nem mondott sérelmek, valamint Viv családi problémái miatt fokozatosan távolodott el egymástól. Most mégis Johnny lett az, akire Viv rábízta gyerekét, talán azt remélve, hogy a közösen eltöltött idő mindhármuk életébe pozitív változást hoz. Woody apja egyre rosszabb mentális állapotba kerül, Viv nem hagyhatja őt magára, és a pár naposra tervezett távollét hosszabbra nyúlik. Johnny úgy dönt, hogy magával viszi a kisfiút New Yorkba. Ezzel pedig kezdetét veszi egy amerikai road movie, melynek végállomása New Orleans.

C'mon C'mon

Az utazás motívuma és a felnőtt-kisgyerek felállás emlékeztet Wim Wenders Alice a városokban című filmjére (és a nagyon hasonló, szintén 1974-es Papírholdra Peter Bogdanovich-tól), továbbá tematikus vonalon a német rendező másik műve, az 1984-es Párizs, Texas ugyancsak eszünkbe juthat, hiszen az is a családról, az elfogadásról, a megbocsátásról és az emberek közötti kommunikációról mesél. 

Míg az Alice a városokban főhőse polaroid fényképek segítségével próbálja a valóságot megragadni és saját emberi mivoltára reflektálni, addig Johnny rádióriporterként járja az országot, és gyerekeknek tesz fel kérdéseket arról, hogy mit gondolnak a jövőről, Amerikáról és önmagukról. Az egyszerű, mégis komplex kérdésekre a meginterjúvolt alanyok meglepő őszinteséggel és értelmi, érzelmi intelligenciával felelnek. A forgatás pillanatában rögtönzött válaszok intellektuális, filozófiai színezetet adnak a filmnek, ugyanakkor az új arcok némileg megakasztják azt a belső utazást, amelyen a szereplőkkel együtt haladunk.

Johnny kérdez és figyel. Johnnyt a szavak érdeklik, Woodyt a hangrögzítő — fejhallgatóval a fején, mikrofonnal a kezében követi Johnnyt mindenhová (a tengerpartra, a gördeszkások közé, New York forgatagába) és megbabonázva hallgatja a környezet zajait és az emberek zúgását. Az interjúban nem akar részt venni, inkább ő tesz fel kérdéseket nagybátyjának, aki zavartan és megilletődve keresi az okos szavakat. Woody a maga által kreált világban él, gyermeki ártatlanságát leplezi azzal, hogy kitalál szituációkat, amelyekhez a felnőtteknek (Vivnek és Johnnynak) is asszisztálni kell. Ilyen például a lefekvést megelőző vagy az esti fürdést kísérő szerepjáték, amikor Woody egy árvaházból szökött kisfiúnak adja ki magát. A fiúnak szüksége van a fikcióra és a mesére, ez kapocsként szolgál szüleihez és nagybátyjához.

Mike Mills figurái az érzések és az emlékek sűrűjében bolyonganak, miközben igyekeznek megérteni a másikat és a maguk módján kimutatni a szeretetüket, a törődést. Woody úgy viselkedik, mint bármely átlagos gyerek, de már elég nagy ahhoz, hogy felismerje, ha a felnőttek hazudnak neki vagy titkolnak előle valamit (lásd az apja betegségét). Johnny empatikus, nyitott és segítőkész, a pótapa szerepkör ébreszti rá arra, hogy nővére mennyi áldozatot hoz a fiáért, és olykor milyen emberfeletti teljesítmény a szülői lét. Viv próbál jó anya lenni, miközben őt is mardossa a bűntudat, ha valamit rosszul csinál és megbántja Woodyt. Hiába a szakszerűen megírt könyv, a gyerekekhez nincs használati útmutatás. Erre Viv és Johnny akkor jön rá, amikor Woody korához képest jóval érettebben viszonyul bizonyos dolgokhoz, és ki meri mondani azt, amitől a felnőttek félnek.

C'mon C'mon

A családi dinamika bonyolult és folyton változó, a szülővé válás egy örökké tartó, hibákkal és bocsánatkérésekkel teli folyamat. Ezt az egyetemes tézist és a komplex karakterekre való fókuszálást a rendező és az operatőre, Robbie Ryan (Házassági történet, A kedvenc) a film képi világával is nyomatékosítja. Mike Mills elhagyja a rá jellemző olyan dinamikus vizuális és formanyelvi megoldásokat, mint az asszociációs montázs, a gyorsítás, az archív felvételek és fotók használata, továbbá a C’mon C’mon csatlakozik az elmúlt évek monokróm filmkészítői trendjéhez és letisztult, homogén felvételeivel időtlenné teszi Johnny és Woody történetét, a városok nagytotáljai és jellegzetes helyszínei keretbe foglalják kettejük interakcióit. A lelassult és szemlélődő elbeszélést egészíti ki az eklektikus zenei válogatás: opera, lágy zongoradallamok, reggae és Lou Reed. 

A C’mon C’mon hangulatfilm, meditációs gyakorlat. Meghitt pillanatok gyűjteménye. Szavak, érzések, városok, mesék a könyvekből, történetek a való életből. Joaquin Phoenix, Gaby Hoffmann (Viv) és Woody Norman könnyedén merülnek el Mike Mills szentimentális merengésében és keltik életre az esendő és mélyérzésű karaktereket, akikben talán mi is magunkra ismerhetünk.

C'mon C'mon – Az élet megy tovább (C'mon C'mon) –  amerikai filmdráma, 109 perc, 2021. Rendező:bMike Mills. Forgatókönyvíró: Mike Mills. Producer: Chelsea Barnard, Joel Henry, Lila Yacoub. Operatőr: Robbie Ryan. Zeneszerző: Aaron Dessner, Bryce Dessner. Vágó: Jennifer Vecchiarello. Forgalmazza: ADS Service. Bemutató: 2022. március 17. Korhatár: 12 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott!

Képek: ADS Service/A24

nyomtat

Szerzők

-- Kiss Dalma --

Az ELTE BTK-n tanult filmelmélet és filmtörténet szakirányon, szakdolgozatában a kortárs ír filmművészettel foglalkozott. Elsősorban az európai és amerikai független (indie) filmeket kedveli. 2020 óta jelennek meg kritikái.


További írások a rovatból

Bernáth Szilárd: Larry
Mark Mylod: A menü
Cantu Mari Go című könyvének bemutatója
Beszámoló a Cinemira Nemzetközi Gyerek- és Ifjúsági Filmfesztivál szervezésében tartott Junior, illetve Gyerek- és Ifjúsági Filmes Pitchfórumról

Más művészeti ágakról

Desiré Central Station 2022 – No Filter
irodalom

Szeifert Natália: Örökpanoráma, Kalligram, Budapest, 2022.


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés