bezár
 

irodalom

2022. 03. 19.
Őrzők
Helyzetjel
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Gyűjtöttünk üdítős kupakot, értéktelen bélyegeket, rovarokat, söralátétet, csokipapírt, matricát. Voltak eredeti matchboxaim is, valódi medzsóim, de hamar elhordták az utcabeli gyerekek. Nem bántam, mert kissé szégyelltem, hogy velük ellentétben elég sokszor láttam a tengert. Amikor ez utóbbira követeltek bizonyítékot, szép sorban leraktam eléjük a kagylóhéjakat, amiket anyám szekrényéből csórtam. Szépen zsebre tették mindet, de csak addig voltam szavahihető, amíg a készlet tartott. - Helyzetjel című rovatunkban Tolvaj Zoltán tárcáját olvashatják.

Zajlik a lomtalanítás. Ürülnek a sötét pincék és alagsorok, bőséget lehelnek a konténerek. Az utcafronton nyekergő kézikocsikkal tülekednek a portyázók, a profik egyből utánfutóval tolatnak bele a felgyülemlett kacathalmokba. Mogorva, hasas fickók strázsálnak a bútorokból, ruhákból és könyvekből összehordott gúlák fölött. Az egyik csípőre tett kézzel elállja a járdát, éber tulajdonosi szemlélettel méregeti a járókelőket. Nagyokat krákog és csuláz. Fogai közt néha elroppan egy szotyihéj. Fejben már elvégezte a terület felosztását. A szorgos előőrs lefoglalt minden mozdíthatót. Csicskái behúzott nyakkal somfordálnak saroktól-sarokig gondosan őrizve a birtokhatárokat. A pocakos góré rövid kiabálással és szapora kézlegyintésekkel kommunikál velük, akár egy börtönudvar fegyenceivel. Az amúgy sem tágas belvárosi utcák beszűkülnek, kusza ösvények képződnek a feltornyosult szajré szentélyei között. A fogyasztói öntudatlanság kegyeiből roskadásig telt furgonokra hol egy megtorpanó busz, hol egy sietős autó dudál. Az őrzők rájuk se hederítenek. Rejtett kincseket remélve dolgoznak a szorgos, kutató kezek. Sokan ott helyben elvégzik a precíz mérnöki munkát. Kiszerelik a becses alkatrészeket, kicsavarják a tranzisztorokat, viharvert bútorok cserélnek gazdát, de a bontott lambéria, a működő centrifuga, a tricikli és a billenős dömper is kelendő termék. Itt-ott árválkodik egy test nélküli babafej, ami már senkinek se kell, pedig milyen gyönyörködtetőek a festett bakelitszemek, mielőtt valaki belerúgna, és kigurul a forgalomba, ahol egy felni egyből összepréseli. Kaotikus rendben hevernek selejtek, mint mágneses térben a vasreszelék. Láthatatlan címkék lógnak a tárgyakon. Az átlag civil nem látja, meddig tart egy gúla hatóköre, és kihez vándorolnak egykori tárgyai. A piramis csúcsán működőképes háztartási cikkek, hűtőgépek, bojlerek. Foglalt státuszuk megkérdőjelezhetetlen. De a szemétdomb perifériáján heverő kacat még bárki által megkaparintható, mielőtt a hivatásos őrzők láthatatlan membránt vonnak a zsákmány köré. Rogyasztott térddel, felhúzott vállal támasztják a házfalat, görcsösen szívják a Multifiltert, miközben jobbra-balra sandítanak. Igyekeznek távol tartani a többi dögevőt. „Takarodj, lúzer” – mordul rá az egyik hiéna a mellette ólálkodó dögkeselyűre. A tékozló oroszlánokat, akik kint hagyják a prérin lakomájuk megtépázott tetemeit, simlis hála övezi, de a dögevők megvetése a hierarchia csúcsán állók felé elég egyértelmű. „Burzsuj gecik! Bezzeg mi a szarból aranyat csinálunk!” Ahogy kilépek a kapun, egy tizenkét éves forma kölyök ugrik elém, és rugdalni kezd egy öreg tévét, míg el nem durran a képcsöve. Apja, a melák rakodó, amfora alakban tornyosul fölé. „Van valamid, uram?” Kérdezi, de sietős arcrándulásomra csak harákol egyet, és fél kézzel felnyesi a platóra a törött lábú fotelt, majd lekever egy tockost a fogát piszkáló fuvarosnak: „Megteltünk, Jocó! Nyomás a telepre!” Mire hazaérek napnyugta körül, nyoma sincs a reggeli káosznak. A temetőbogarak elszállítottak mindent a kihalt prériről. Mindössze pár alak bóklászik az útpadka mellett. „Gyönyörű a hajad, Julikám!” – veti oda a közterület-felügyelő az egyik utcaseprőnek. „Csak hátra kéne fognod, miközben melózol…” A járdát tisztogató nő megtorpan, és halványan elmosolyodik. „Dehogy fogom hátra, Gyulám. Legalább amíg itt kint söprögetek, hadd érezzem egy kicsit nőnek magam!”

Kiskoromban gyakran látogattuk a lomtalanításokat a külvárosi gyerkőcökkel. Ádáz katasztrófaturistaként cikáztunk a kupacok között, bringával vittük el, amit meg tudtunk mozdítani. BMX-es barátaim folyton becsmérelték szovjet acélparipámat, pedig egy szép Camping-utánzatom volt, ami egy uráli folyó – szútrára emlékeztető – nevét viselte: Káma. A KGST-korszak gyermekei kényesek voltak a minőségre. Kivetették elit köreikből azt, aki nem ügyelt a márkahűségre. Többnyire a biciklisor hátulján tekertem. Később a kézi váltós Riga motorkerékpárommal sem tudtam villogni; ráadásul mindig összeköpte olajjal a hamis Levi’s farmeromat. Két rugóért rásóztam a patakparti soron élő haveromra, akiknek egészen a 90-es évek derekáig lóistállójuk volt a kerület legforgalmasabb főútvonala mellett. Évekkel később ezen az úton száguldoztam egy 125 köbcentis Aprilia Tuareggel, amit ez a srác tukmált rám. Csak kölcsönbe hagyta nálam, hadd villogjon egy kicsit. Önzetlen gesztusát ma már annak tudom be, hogy a motor lopott volt, és nálam parkoltatta egy ideig, míg forró nyomon kutattak utána a zsaruk. Nem emlékszem, apámnak mit mondtam a jármű eredetéről. Eleve alig volt otthon. A terasz alá pedig, ahol a mocit tároltam – ha épp nem Ikaruszokat előzgettem az Erdőkerülő úton száztíz kilométer per órával – ritkán pillantott be. Otthon sose volt lopott szajrénk, még a nagy seftelések éveiben sem. A várva-várt Lada Szamarát legálisan szerezte be apám, hazai viszonylatban az elsők között. „Milyen lágyak az élei, fiam” – sóhajtott apám, amint legördült a sínről az orosz mitológiában a szépség és ifjúság istennőjét jelképező, áramvonalas Lada, amely kocka helyett egy faékre hasonlított. A pánszláv Aphrodité kagylófogat híján egy fedetlen tehervagonon futott be a Nyugati pályaudvarra Ukrajnán át egyenesen Togliattiból. Togliatti nem olasz tengerparti város, hanem az AvtoVaz gépipari vállalat székhelye a Volga folyó mentén. Álltunk apámmal a jelenlegi Westend hűlt helyén az egyik MÁV-telepen, és csodáltuk a jelenést. Ott helyben nekiláttunk bő, lúgos vízzel lemosni róla a vastag gyári zsírt, ami úgy burkolta be a vadiúj verdát, mint egy méhlepény. Dörzsöltük disznósörtés kefével, míg le nem kopott róla a szovjet nehézipar kézjegye, és a mosószeres habok alól felbukkant az 1200 köbcentis, törtfehér autócsoda. Jelenleg ugyanott ülök, ahol húsz éve végeztük a műveletet. Rozsdás rakodóperon helyett egy légkondicionált irodában, ahol a nyers acél és a gyári zsír helyett halkan surrognak a steril szilíciumlapok. A Westend koromüvege mögül bámulom a lomtalanítás pergő némafilmjét. Apám és a szovjet Aphrodité egy ideig jó viszonyt ápoltak, majd – isteni formatervezés ide vagy oda – egy jobbról sziréna nélkül érkező tűzoltóval történő karambol során a stramm keleti autócsoda feláldozta Volga-parti esztétikumát az élet megóvásának sprőd oltárán.

A gyermekkori lomik alkalmával csak brahiból túrtuk a szemetet. Kopott matchboxokat, ruhátlan barbie babákat, kicsorbult bicskákat és ragacsos szennylapokat zsákmányoltunk. Egy fokkal az is izgalmasabb volt, mint a suli úttörőőrsével papírgyűjtésre járni, vagy kézikocsival gyűjteni ősszel a gesztenyét. Egykedvűen hajigáltuk egy vászonzsákba az apró, barna szerzetesfejeket, miután előkotortuk őket a nedves avar alól és a macskakő hézagaiból. Gyűjtöttünk üdítős kupakot, értéktelen bélyegeket, rovarokat, söralátétet, csokipapírt, matricát. Voltak eredeti matchboxaim is, valódi medzsóim, de hamar elhordták az utcabeli gyerekek. Nem bántam, mert kissé szégyelltem, hogy velük ellentétben elég sokszor láttam a tengert. Amikor ez utóbbira követeltek bizonyítékot, szép sorban leraktam eléjük a kagylóhéjakat, amiket anyám szekrényéből csórtam. Szépen zsebre tették mindet, de csak addig voltam szavahihető, amíg a készlet tartott.

A fémhulladék- és papírgyűjtés volt a legmacerásabb, mert olyankor be kellett csengetni boldog-boldogtalanhoz. Ezt vércikinek tartottuk, főleg olyan háznál, ahol ismerős csaj lakott. Noszogattuk egymást, majd sorsot húztunk, hogy ki menjen előre. Ki legyen az, aki becsönget, ki beszéljen a tulajjal, és ki legyen az, aki a porta előtt acsarkodó kuvasz ólja mellett eloldalogva elmegy az adakozó sufnijáig. A fémeket a közeli ipartelep senkiföldjéről hordtuk. Javarészt az Ikarusz gyár mellől, vagy a cinkotai bányató lakatlan zónáiból. Néha találtunk a kiserdőben egy-egy elhagyatott autóroncsot. Volt, amelyik teljesen kiégett, de akadtak ép állapotban maradt tragacsok, amiket akkurátusan szétvertünk fatuskókkal. Nem tudtuk feldarabolni és elvonszolni, de így is jól alakult a szünidei vasbiznisz. Sokat fagyiztunk az apróból. Egyszer megpróbáltuk csúnyán átvágni a MÉH-est, aki egy goromba, csapott tarkójú neandervölgyi ember volt. Találtunk egy bazinagy olajoshordót, amit jól megpakoltunk sóderrel és törmelékkel, majd beledobáltunk különféle fémkacatokat. A trükköt kissé túlzásba vittük, így a betonnal kitömött acélhordó tetejére került csak mutatóba némi vas. A méhes, ahogy gyanítottuk, először bevette. Lemérte az egész hengert, ami majdnem egy mázsát nyomott, és legalább öten-hatan gördítettük el a MÉH-telepig. De az ogre résen volt. Észlelte, hogy a nyamvadt purdék közt túl nagy volt a csönd, és gyanúsan pislogtunk egymásra. Ahogy rájött a turpisságra, egyből menekülőre fogtuk. Elinaltunk, de a méhes kitartóan loholt utánunk, miközben káromkodva hajigálta felénk a bontott téglákat. Nem voltam jó futó, kövér voltam és szemüveges, ráadásul zoknira húzott szandálban járattak a szüleim, így hamar leváltam az élbolyról. Egyre közelebbről hallottam a csámpás bokáimnál becsapódó téglák durranását, és egy re távolibbnak tűnt az előttem loholó bajtársak hangos kacaja. Az ork utolért, és egyből megéreztem a nyakam köré fonódó neandervölgyi tenyér szorítását. Fejembe tódult a vér, szemeim kigúvadtak. Egy szoprán kóristafiú visító hangján kiabáltam segítségért. Társaim megtorpantak, és botokkal felfegyverkezve rárontották a neandervölgyire. Szerencsére sok lúd disznót győz alapon sikerült hátrálásra késztetniük. Éveken át kapaszkodtam abba a zsenge csatakiáltásba, amit a hű bajtársaim hallattak aznap. Artikulálatlanul patakzó, törvénytelen torokhangjukat használtam műnyúlnak az élet agárversenyén, ahol mindig én voltam a sor hátulján kullogó bernáthegyi. Az ork morgása mindmáig kiváltja belőlem a „harcolj vagy fuss” ösztönös reakcióját, persze leginkább az utóbbit. Sereghajtó túlélési reflexeim nem vallottak csődöt. A MÉH-incidens után vígan röhögcséltünk a patakparton. Nem maradtunk sokáig nyugton. Ahogy kifújtuk magunkat, laposkúszásban megindultunk a közeli dinnyeföld felé. A tét nem a lédús, pöfeteg gyümölcsök megszerzése volt, hiszen augusztus végén a húsa erősen megpimpósodott, amint – a népi mondás szerint – Lőrinc belepisált. Maszatos kommandónk a csőszre volt kíváncsi, akinek a sós puskájáról szörnyű legendák keringtek. Ez volt az egyetlen eset, amikor nem én voltam a sereghajtó. Fekete nevű kis barátom kullogott leghátul a sikeres akció után, amely során egy tízkilós dinnyét zsákmányolt magának. Koszos vigyorral, szutykos, félmeztelen kis testével cipelte a hatalmas termést, amit csak térdmagasságban lengetve tudott magával vonszolni. Csapatunk már majdnem elérte a patakhíd alatt lévő bunkert, ahová a felnőttek, a vérmesebb bandák, a szüleink, és a sarlóval hadonászó bolond, Králik bácsi elől vonultunk fedezékbe, amikor egyszer csak egy tompa dörrenésre lettünk figyelmesek. Amint hátra fordultunk, Fekete már elesett. Egyből hasra vetettük magunkat, úgy fürkésztük a látóhatárt. Hosszan bámultuk a szélcsöndben is baljósan hullámzó rozstáblát. Síri csöndben simogatta piszkos hajunkat a nyári verőfény. Nem láttuk, honnan jött a lövés. A fejünk búbját ellepő rozs a csősznek maximum a derekáig ért, de így sem vettük észre, hogy végig ott állt cserzett pofával, terepszínű zubbonyban terpeszkedve a lengedező kalászok közt. Mire odakúsztunk Feketéhez, a szétloccsant dinnye egy nagy vörös foltot hagyott a termésköveken. Fekete a szivárgó gyümölcsöt ölelte, és keservesen sírt. Amint hasra fordítottuk, egyből megláttuk meztelen hátán a sós puska nyomait. A sörétes lövedék a bőrt a húsáig letépte. Gyorsan elvonszoltuk onnan a senkiföldjéről, és beráncigáltuk a dinnyeföld és a rozsos közt sötétlő erdősávba. Régebben innen indítottuk a támadásokat. Hátulról lopakodva vettük be az árnyas oázist, hogy a sűrű lombok fedezékéből csapjunk le a dinnyeföldre. Ezúttal óvatlanok voltunk. Azt hittük, a csősz csupán mese. Feketét hazavittük és letettük a kapu elé. A balul elsült akciók után sose tudtunk a szülők szemébe nézni. Összeültünk tanácskozni a patakparti híd alatt. Bunkerünk mindössze pár traktorgumiból és ócska raklapból állt, amit kibéleltünk poros szőnyegekkel. Mindig ide húzódtunk vissza, ha pár felhőtlen órára vágytunk. A tanácskozások során soha semmire nem találtunk magyarázatot. Búsultunk egy kicsit Feketén, majd megveregettük egymás vállát. Ellenállási mozgalmunk csöndes maradt és töretlen. Aznap este a közelben lakó részeges matróz sufnijából kiloptunk egy doboz Fecskét, és elszívtuk a bunkerben. Hamar megtanultuk, hogyan kell letüdőzni egy slukkot, és kiakasztani a gigánkat, hogy ne érezzük minden korty után a vodka festékhígítóra emlékeztető ízét. 

nyomtat

Szerzők

-- Tolvaj Zoltán --

Tolvaj Zoltán (1978, Budapest) költő, író, műfordító. Első két verseskötete a Parnasszus Új Vizeken sorozatában jelent meg (A medve lépései, 2001; Törésteszt, 2007). Harmadik verseskötete a József Attila Kör és a Prae kiadó gondozásában látott napvilágot (Fantomiker, 2016; JAK-füzetek #201). Több vers- és regényfordítása megjelent portugál, spanyol és angol nyelvből. 2010-ben Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjban, 2018-ban NKA szépirodalmi alkotói támogatásban, 2021-ben MMA irodalmi ösztöndíjban részesült. Wikipédia: https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Tolvaj_Zolt%C3%A1n&stable=0&redirect=no


További írások a rovatból

Kötetlenül Pásztor Andreával
Keresztes Szent János: Vers az isteniről című írása kapcsán – fordította Takács Zsuzsa
Szarka Károly: Az én hibám című könyvéről

Más művészeti ágakról

Fehér Balázs Benő rendezése a Stúdió K-ban
A Prae körkérdése zeneszerzőkhöz: Tornyai Péter válaszol
Megjelent a Csaknekedkislány új albuma
A Prae körkérdése zeneszerzőkhöz: Szőcs Márton válaszol


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés