A közelmúltban, 2016-ban mutatták be a Teljesen idegenek című olasz drámai komédiát, amelynek centrumában egy baráti társaság vacsorája állt. Az este során egy sokak számára kellemetlen játék keretében mindenkinek meg kellett mutatnia a telefonjára érkezett üzeneteket, nyilvánosan kellett fogadnia a hívásokat is, amiből nem kevés konfliktus pattant ki. Paolo Genovese rendező mesterien hozta ki a fényre az egyes párok szőnyeg alá sepert problémáit, hétköznapi hazugságait, amelyek meghatározták az életüket. Tette ezt ráadásul úgy, hogy megőrizte a kényes egyensúlyt a dráma és a vígjáték között, azaz nevetni bár lehetett a Teljesen idegeneken, ám kellőképp, a témához mérten komoly film maradt. A nagy sikert aratott műből számos remake is készült, köztük a magyar BÚÉK Goda Krisztinától (kritikánk itt olvasható). Hogy Genovese legújabb alkotása, a Szuperhősök meg tudja-e ismételni ezt a sikert, még a jövő zenéje, de a rendező ezúttal lemondott arról, hogy egy csoportot elemezzen, most kizárólag két emberre fókuszált, aminek megvannak a maga előnyei és hátrányai.

A Szuperhősök címe az is lehetne, „Jelenetek egy házasságból”, habár a „házasság” előtti korszak is nagy szerepet kap a filmben. Paolo Genovese ugyanis az időrendfelbontás technikáját alkalmazva egymásba csúsztatta a főhősök, Marco és Anna élettörténetének jelenét, múltját és jövőjét, így a cselekmény epizodikus, bár az utolsó harmadtól, a végső fordulattól nagyon határozottan tart egy markánsan kirajzolódó cél és jövő felé. A nézőnek az időrendfelbontásos formából következően a kapcsolat történetéből kiragadott jelentekből kell rekonstruálnia a központi karakterek drámáját.

Ezúttal egyértelműen szerelmi drámáról, nem pedig vígjátékról van szó, holott sok fórumon ez utóbbi szerepel a film műfajmegjelöléseként. A Szuperhősöknek vannak ugyan humoros, bár ebben az esetben is inkább keserédes momentumai, de hangvétele jellemzően drámai, sőt olykor (nem rossz értelemben, hanem intenzív érzelmi hatását tekintve) melodrámai.

Hasfalszaggató poénokra vagy komédiákra jellemző, karikírozott karakterekre senki se számítson, még akkor sem, ha Anna mint képregényrajzoló karikatúraszerűen látja és rekonstruálja Marcóval közös történetüket a címszereplő képregényben.

Nem kell persze attól tartani, hogy az időrendfelbontás az európai művészfilm klasszikusaihoz, a Szerelmem, Hirosimához, a Tavaly Marienbadbanhoz vagy a Tükörhöz hasonlóvá tenné a Szuperhősöket, a kapcsolat történetét könnyen össze lehet rakni. Marco, az egyetemen tanító fizikaprofesszor és Anna egy esős estén találkoznak először egy kapualjban, de már első, triviális beszélgetésükből is sejtjük, hogy a „szerelem első látásra” klasszikus esete áll fenn kettejük között. A cselekmény során szemtanúi lehetünk az első nagy szeretkezésnek, az első közös nyaralásnak, az első közös traumáknak és persze egy-egy harmadik fél feltűnésének, az élet tehát komoly kihívásokat tartogat.

Központi motívum a szuperhősképregény, amelynek rajzolásába azért fogott bele Anna, mert szerinte az igazi, létező szuperhősök maguk a párok: a szerelmesek, akik emberfeletti erővel küzdenek a másikért, jóllehet, egy bizonyos ponton viszonyuk, sőt házasságuk olyan próbatétel elé kerül, amelyet csak kevesen tudnak sikeresen teljesíteni. De vajon Marco és Anna képesek rá, megvan hozzá a „szupererejük”?

Paolo Genovese romantikus drámájában a nagyon következetesen, asszociatív montázselven megvalósított időrendfelbontás szorosan összefügg a film filozófiájával. A Szuperhősök hangulatában, témáját és formanyelvét tekintve leginkább Szabó István klasszikusához, a Szerelmesfilmhez hasonlítható. Ebben az időrendfelbontást a gyerekkori szerelméhez Nyugatra utazó főhős visszaemlékezése motiválja, ennek ürügyén kerülnek egymás mellé a jelen, a múlt és a jövő képei. A Szuperhősökben is emlékeket, illetve előre utalásokat (flash forwardok) látunk, azonban Genovese művében nincs egy kitüntetett alanya az emlékezésnek, sőt nem is az emlékezés áll a cselekmény centrumában. A kulcsfogalom ebben az esetben sokkal inkább az idő, amely természetesen elválaszthatatlan az emlékektől még akkor is, ha a visszarévedés folyamata során egy-egy múltbeli esemény olyan élénknek tűnik, mintha a múlt belépne a jelenbe, azaz elvesztené időbeliségét. Kulcsfontosságú motívum – még ha meglehetősen didaktikus húzás is ez az alkotó részéről –, hogy Marco az egyetemen éppen az időről beszél hallgatóinak, időfelfogása pedig jelentősen átalakul a cselekmény során, a film fordulatainak tükrében.

A férfi ugyanis azt tanítja, amit a tudomány, illetve a modern tudományfilozófia is állít az időről: valójában nem létezik. Pontosabban az, amit időnek nevezünk, valójában szorosan összefügg a térrel és az anyag változásával.

Ám azért is szükséges az időrendfelbontásos szerkezet, hogy Paolo Genovese a szerelem és a szenvedély tükrében megmutassa, mégis létezik az idő abban a bergsoni, nem objektív értelemben, hogy a múlt sok, az ember élettörténetében egymáshoz kapcsolódó eseménye szubjektív, személyes élmény. Vannak persze olyan, a világ sorsát befolyásoló történések, mint a háborúk, de alapvetően minden ember számára mást jelent saját környezete történései tükrében az, hogy „múlt”, megint mást a „jövő”.

Tapasztalatainak fényében – ismét elég didaktikusan – Marco is elismeri, hogy az időt éppen annak függvényében érzékeli az egyén soknak vagy kevésnek, hosszúnak vagy rövidnek, hogy a párjával, szeretteivel mennyi és milyen élményei vannak. Az Annával folytatott szenvedélyes és viharos kapcsolat lényege is ez, hogy a civakodások, vonakodások, megcsalások csak rövidítik az együtt töltött időt azok számára, akik „sorsszerűen” egymásnak rendeltettek. Marco és Anna viszonya pedig kezdettől, találkozásuktól a kapualjban ilyen sorsszerű elrendeltetés.

Paolo Genovese ezzel az idő- és szerelemelemzéssel összefüggésben rendkívül következetesen alakította a filmformát. Az első és az utolsó pár jelenet zajlik az események időrendi sorrendjében, a közbülső cselekmény során dialektikusan, asszociációkon alapuló rendszerben váltogatják egymást a múlt és a jelen vagy jövő epizódjai. Sőt, Genovese a Szuperhősökben az időrendfelbontás által jelenbelivé teszi a múltat és a jövőt is: olykor csak a színek tónusából (a múlt sárgás-barna árnyalatú, a jövő pedig szürkés-kék) és a főszereplők külsejének változásából tudjuk, sejtjük, hogy mikor játszódik az adott jelenet.

Az alkotó követte a formával az időkoncepció változását a szerelem függvényében, ezzel végső soron a racionális Marco szemszögét ragadta meg, aki a szerelem megőrzése érdekében a romantikusabb alkatú Anna hullámhosszára kell, hogy hangolja magát. Miként a férfi az időt puszta változásként írja le, úgy jelen, múlt és jövő is egybetolódik az időrendfelbontás révén. Ám amikor már hajlandó elfogadni, hogy szubjektíve igen is létezik idő, amelyet a szeretteinkkel közös emlékek, élmények mennyisége és minősége határoz meg, akkor az „örök jelen” „valódi jelenné” válik.

A Szuperhősök formája pedig nem egyszerűen a fősodorbeli sorozatokban ma már bevett módon használt időrendfelbontást tükrözi, hanem rendre ütközteti vagy párhuzamba állítja a múlt, a jelen és a jövő történéseit, azaz Paolo Genovese tulajdonképpen montázselven működteti rendszerét. Nem elvont, intellektuális montázsokra kell gondolni, hanem olyan jelenetekre, mint például egy múltbeli és egy jelenbeli veszekedés, civakodás egymás mellé komponálása. Az egyik legkreatívabb módon megvalósított epizód az, amelyben Marco és Anna a kapcsolatuk elején egy tengerparti városban először vesznek össze komolyabban, majd a kiabálva loholó pár elhalad egy háttal álló nő előtt, aki nem más, mint az idősebb Anna. Csakhogy ő is éppen „kutyafuttában” ordibál Marcóval annak régi párja, Pilar miatt. Különösen frappáns, hogy a múltbeli Marco és Anna felfelé, a jelenbeli Marco és Anna lefelé futnak a lépcsőn, amiből szintén a szubjektív időre lehet asszociálni: egy kapcsolat elején a veszekedés még felfelé vagy előre is viheti a párokat, megerősítheti a két ember viszonyát, de később, tíz vagy húsz év múlva már csak a hátralevő időt rabolja, mivel nem lehet tudni, ki és mikor ér le a maga „lépcsőjén”.

Bár a Szuperhősök időkoncepciója Marco szemszögéből bontakozik ki, ennek a történetnek a valódi hőse Anna. Poéngyilkosság nélkül nehéz lenne erről részletesen írni, így legyen elég most annyi, hogy

a cselekmény utolsó harmadában a hősnő olyan döntést hoz, amely bizonyos szempontból megkérdőjelezhető, sőt egyenesen önzőnek is tűnhet, ugyanakkor Genovese művének koncepciója szerint mégis igazi hőstett. Ezáltal pedig a film új dimenzióval gazdagodik az időé mellett. A Szuperhősökben nem pusztán azért vezérmotívum a szuperhősképregény, mert a párkapcsolatok komplikáltsága miatt igazi, képregénybe illő hőstett kitartani egymás mellett az olykor leküzdhetetlennek tetsző nehézségek ellenére is. Első látásra talán irreálisnak is tűnhet a néző számára, hogy Anna szerelmi és hétköznapi témájú képregénye klasszikus Marvel- és DC-képregénybörzén szerepel, ráadásul igen népszerű is. Ám ez is a Szuperhősök koncepciójának a szerves része, elég csak arra a szimbolikus képsorra gondolni, amikor Anna Amerika Kapitánynak, Wonder Womannek és egyéb ikonikus hősöknek beöltözött emberek között bolyong a rendezvényen. Ő szinte az egyetlen, akin nincs semmilyen maskara, mégis ő ott a valódi hős, a hús-vér, „hétköznapi hős”, csak még maga sem tud róla, miért.

Ismét legyen elég a klasszikus mondás az ő drámájának jellemzésére: „aki másokat legyőz, erős, aki önmagát legyőzi, hős.” Anna éppen azért tudja a saját kapcsolata történetét képregényformában lerajzolni, mert nem kell nagyon kitalálnia semmit, a Marcóval közös története valóban hőstörténet, csak a hétköznapi emberek, a prózai világ szintjén.

Paolo Genovese műve minden ízében kidolgozott, gondolatébresztő romantikus dráma, még ha a sztori rendkívül egyszerű is a felszínen. Nyilvánvalóan kevésbé lenne érdekes és izgalmas a Szuperhősök lineáris és hagyományos formában, és ebben az esetben feltűnőbb lenne a film egy súlyos hiányossága. Annak ellenére, hogy Anna hős, Marco pedig hajlik a változásra, egyik karakter sem túl izgalmas vagy különösebben jól kidolgozott. Hétköznapi emberekről van szó, de számos példa van arra a filmtörténetben, így Szabó István Szerelmesfilmje is, amelyben az átlagember igen is érdekessé válik gyarlóságai, hibái miatt. Genovese hősei viszont inkább egydimenziós karakterek, akiknek a nyitójelentben felvázolt ellentéte – hogy Marco mindent a fizika törvényei alapján írna le, míg Anna művészként egészen máshogy látja a világot – a későbbiekben elsikkad. Konfliktusuk főleg féltékenységekből és például abból fakad, hogy Marco nem elég határozott, ha a kapcsolat megszilárdításáról, így a házasságról van szó. Az időrendfelbontás a karakterépítés ellen dolgozik, viszont ismét a Szerelmesfilmre gondolva nem lett volna szükségszerű, hogy ez így legyen.

A Szuperhősök esetében a karakterek azért sem tudnak kibontakozni, mert életükből egy-egy töredéket ismerünk csak meg, így gyakorlatilag látjuk múltbeli, még felvillanyozott és szenvedélyes, valamint jelenbeli vagy jövőbeli, depresszívebb és kiégettebb verzióikat. Marco és Anna persze így is alkalmasak az azonosulásra, de inkább csak azért, mert hétköznapi, számunkra ismerős szituációkba és konfliktusokba kerülnek, nem pedig azért, mert olyan érdekes és átélhető figurák. Így nem meglepő, ha a néző olykor el-elkalandozik, esetleg a sodró lendületű cselekményben kevés kapaszkodót talál.

Mégis érdemes időt szánni a Szuperhősökre, mert romantikus drámája apropóján Paolo Genovese kreatív módon értekezik a szerelemnél is univerzálisabb, ambivalensebb és az embert talán még inkább foglalkoztató idő problémájáról.

A cikkben felhasznált képek forrása: MAFAB / Lotus Productions