Az 50 perces, Párizs szeme – Brassaï című dokumentumfilm jó pár éves munka eredménye. Az alkotók számára fontos volt, hogy a közönség elé kerüljön, mivel hazánkban nem sokan ismerik Brassaï munkásságát. Borsody István, a film rendezője azt is elárulta, hogy távoli rokoni kapcsolat is összeköti őt és a családját a művésszel. Emiatt pedig a dokumentumfilmen és a benne megszólalókon egyaránt érezhető, mennyire személyes volt a téma.

A film Brassaï, vagyis akkor még Halász Gyula gyermekkorával kezdődik. Megtudjuk, hogy már gyerekként felismerhető volt művészetek iránti érdeklődése. Nyughatatlan ember volt, akit később részben éppen izgágasága vitt a huszadik század eleji művészvilág központjába, Párizsba, ahol le is telepedett. Borsody István viszonylag egyszerű dokumentumfilmes technikával operál: az eseményeket a rendező által elmondott narrációból ismerjük meg, közben pedig végig a Brassaïról készült portréfotókat és Brassaï életének a színtereit látjuk. Ennek ellenére az ötvenperces játékidő minden perce leköti a nézőt, aminek egyik legfőbb oka valójában az életrajz érdekessége. Ahogyan Borsody elbeszélésében, természetes rendben, lineárisan haladunk előre az élettörténetben, minden egyes életszakaszban fény derül valami olyan, kevéssé ismert részletre, amely színesíti a képet. A másik ok, hogy élettörténet mellett korrajzot is kapunk, megtudjuk például, hogy valamennyire kiemelik a külföldre kivándorolt művészeket, főként a fotósokat. Ez Brassaï életében is jelentős dolog, Lengyel Atty zongoraművész el is mondja, hogy Brassaïnak sem volt feltétlenül könnyű a beilleszkedés egy másik kultúrába, ennek ellenére sosem tért haza.

Borsody filmjében Brassaï levelei is elhangzanak, mint személyes tudósítások keretezik az életutat. Először arról hallunk, hogy mennyire nehézkes a boldogulás fiatalként az idegen városban, később pedig a hétköznapi apró-cseprő események mellett már jut szó arra is , hogy hol lesz éppen kiállítás. Ekkor már tudjuk, hogy sikeres és befutott fotográfus lett belőle.

De talán ami a legfontosabb, hogy nemcsak az alkotóval magával, hanem a folyton kísérletező, kereső művésznek végül a világhírt meghozó fotókkal is intim viszonyba képes hozni Borsody filmje a nézőt. Párizs addig nem látott, ráncosabb, fáradtabb, foltosabb, titkosabb arca és az éjszakai fotózás hozta meg számára a világsikert. Cseh Gabriella fotóművész, aki nagy szakértője Brassaï munkásságának, mesél a mai fejjel egészen egzotikus kamera mögötti munkáról. Az éjszakai fotók elkészítése hosszú expozíciós időt követelt, Brassaï ezt képenként egy cigaretta elszívásával mérte. Erre az időre meg kellett állítania az arra járó embereket, fotóinak alanyait, ha jó képet akart készíteni.

Borsody filmje személyessége ellenére sem idealizál, megmutatja Brassaï emberi mivoltát, és nemcsak a legpozitívabb szempontból ábrázol, hanem a gyarlóságokra is kitér. Kincses Károly muzeológus elmondása alapján a például a fotós szerette kihasználni a körülötte lévő embereket, hogy esetenként jobb helyzetbe kerüljön. Ugyanakkor Erdély Miklós megszólalásából kiderül, hogy pályakezdőként sokat jelentett neki, amikor lefotózhatta az akkor már nagy művészt, aki teljes mértékben segítőkész volt. Az életrajz csupán emlékeket, állításokat közöl, de nem kíván meg ítélkezni Brassaï felett, ezt a nézőre bízza.

A Brassaï-film hiánypótló alkotás, informatív és izgalmas. Kreatívan bánik a képekkel, a helyszínekkel és az életúttal, látszik, hogy alapossággal és a fotós iránti rajongással készült. Annak ellenére, hogy az alkotók elárulták: főként anyagi nehézségek miatt tartott négy évig a dokumentumfilm elkészítése, igazán részletes és hiteles portrét kapunk Brassaïról, aki sokoldalú, állandóan kísérletező, sikeres és újító művészként jelenik meg előttünk. A róla szóló film pedig ezt a képet hivatott megmutatni a szélesebb közönségnek, hogy ne csak Franciaországban és szűk szakmai körökben ismerjék őt, hanem itthon is, ahonnan elindult ez az egyedi munkásságú alkotó.

A képekért köszönet a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központnak