bezár
 

zene

2022. 04. 13.
Törekszem arra, hogy a zeném többrétegű legyen
A Prae körkérdése zeneszerzőkhöz: Horváth Bálint válaszol
Tartalom értékelése (5 vélemény alapján):
Horváth Bálint zeneszerzőt is a pandémia első hullámában fedeztem fel, noha a nevét rendszeresen olvastam azelőtt is a koncertmeghívókon, műsorlapokon. Elsősorban vokalista szerző, érzékenyen reagál a kortárs költészetre. Amikor olvastam a Jelenkorban futó, Szatmári Áron által szerkesztett párhuzamos körkérdésben az ő válaszait, már tudtam, hogy őt én is kérdezni fogom itt. Később a doktori értekezését is elolvastam a kolindákról, és igen figyelemreméltónak találtam.

PRAE.HU: Milyen közösségi zenei jelenségekhez kötődsz, felhasználod-e valamely nép zenéje vagy a populáris műfajok motívumait, vagy ezek milyen más módon hatnak rád?

Az utóbbi fél évszázad magyar zeneszerzői – a generációm tagjait is beleértve – már nem igazán láttak eleven, időszerű problémát a népzenei anyagok alkalmazásában. Ennek nyilván megvannak a maga zenei és ideológiai okai is. Bartók, Kodály nemzedéke – és főként epigonjaik – után joggal tűnhetett úgy, hogy a népzene feldolgozásának lehetőségei kimerültek. A hatvanas-hetvenes években kibontakozó zeneszerző-generáció tagjai már merőben más – többé vagy kevésbé „progresszív” – utakat jártak. Szőllősy, Durkó, Jeney visszaemlékezései is tanúsítják: tartottak attól, hogy munkásságukon rajta marad a folklorizmus, a „bartókiság” bélyege. Másrészt a huszadik-huszonegyedik század során a legkülönbözőbb politikai erők igyekeztek felhasználni a népzenét saját céljaikra (annak ellenére, hogy a népművészet lényege szerint teljesen „ideológiamentes”, amint azt Bartók tanulmányaiból is tudjuk). A magyar népzenei anyagok alkalmazását máig sok esetben körüllengi valamilyen riadt tartózkodás a zeneszerzők részéről. 

Mindez érthető, én mégis sajnálom, hogy így alakult. Hiszen azt is látjuk, hogy a vezető mesterek – Ligetitől Kurtágig, Jeneytől Orbánig – kései zenéjükben visszafogadták a népzenei idiómákat is. Azt nem lehet állítani, hogy rendszeresen merítettek volna ebből a forrásból, de újra és újra visszatértek hozzá, ennek nyomán pedig rendkívüli teljesítmények születtek. A doktori kutatásom révén – román kolindákkal, kolindafeldolgozásokkal foglalkoztam – az is feltárult előttem, hogy a román zeneszerzés máig kreatívan, játékosan, sokszor mai zeneszerzési technikákkal társítva alkalmaz folklór-anyagokat. 

A népzenei inspiráció az én munkámban – a legtöbb kortársamtól eltérően – fontos szerepet játszik. Az ehhez való hozzáállásom viszont sokat változott az idők során. Kezdetben ez  inkább valamilyen érzelmi viszonyulást jelentett. Később a történeti vonatkozások érdekeltek – elsősorban az, hogy a népzene gyakorlata, „életmódja” mennyiben rokon az európai műzene 1740 előtti korszakaival. A népzene most leginkább a zenei alkotóösztön elsődleges megnyilvánulásaként fontos nekem. Népi anyagokat tanulmányozva rengeteget tanultam arról, miben áll az alkotás, a variálás természete.

Időnként közvetlenül is utaltam a munkáimban magyar népdalokra. Egy régi darabomban, a cimbalomra írt Suite-em harmadik tételében például a „Gyöngyösi körtéfát” idéztem. A román népzene egyes műfajaiban megragadott a nyugati zenei felfogástól idegen, additív ritmikai gondolkodás. Ebből is merítettem, bár áttételes módon.

Otthon, gyerekkoromban sokat hallgattuk a hatvanas-hetvenes évek magyar és nemzetközi populáris zenéjét. Ezek máig kellemes emlékeket ébresztenek, bár tudatosan ritkán fordulok vissza hozzájuk. Azt hiszem, nehéz áthidalni azt a különbséget, ami a populáris zene és a kortárs komolyzene alkotás-fogalma között húzódik. Az előbbi elsősorban „piacra” dolgozik, nagyban ki van téve a mindenkori kereslet-kínálat viszonyainak. A kortárs zeneszerzők inkább a „maguk gyönyörűségére” (Ligeti György), vagy valamilyen különös elhivatottságból komponálnak. Kölcsönhatások, fúziós alkotások persze létrejöhetnek és létre is jönnek.

A hatvanas évek amerikai folk-zenéje iránti érdeklődésem bizonyos értelemben megmaradt. Különösen nagyra becsülöm Leonard Cohen munkásságát, elsősorban a szövegek mélysége, komplexitása miatt, de a zene egyszerűsége, monotonitása („minimalizmusa”), sok esetben az éppen kelet-európai népzenei előzményekre mutató dallamkezelés is megragad. Mindez valamiképpen talán hatott is a saját zenémre.

Egyes vokális darabjaimban talán fellelhető egyfajta „beates” prozódiakezelés, de a konkrét zenei anyag rokonsága nélkül.

Egy korai – eredetileg színpadi célokra írt – kissé naiv, de számomra kedves sanzon máig el-elhangzik szerzői estjeimen is.



PRAE.HU: Milyen előnyt és milyen hátrányt látsz abban, hogy a magyar közösséghez tartozol, és felhasználod-e ezt az identitást valamelyik művedben?

Sokat gondolkoztam azon, vajon létezik-e olyan rejtett szál, amely a magyar zenetörténetet  a siratóktól, a régi stílusú népdalokon, kódex-dallamokon, históriás énekeken, verbunkos zenén át Bartókig, Kurtágig összefűzi. A nemzetkarakterológia a zenében is veszélyes terep. Talán mégis léteznek olyan zenei idiómák, amelyek korszakokon átívelve sajátosan magyarnak tekinthetők. Szerepet játszhatnak ebben a nyelvi, kulturális minták, de lehet, hogy egyes dallamfordulatok és ritmikai elemek afféle „zenei mémként” öröklődnek tovább. 

Kétségtelen, hogy én is e kulturális örökség része, örököse vagyok. Ebben önmagában sem előnyt sem hátrányt nem érzek: adottságként élem meg. A nyelvi-nemzeti identitás – nyelvünk, kultúránk, tanulmányaink nyomán – sokszor akaratlanul is megjelenik a zenénkben. 

A népzenéről már volt szó – ezen a területen folyamatosan látok inspirációs lehetőségeket (mostanában éppen a kötetlen formájú műfajokban: a siratókban és a gyermekdalokban). Egy időben sokat merítettem a kései Liszt-művekből, a közelmúlt és a jelen vonatkozásában Szőllősy és Kurtág zenéjéhez térek vissza folyamatosan. Az ő műveik „magyarsága” sem megkérdőjelezhető a számomra.

PRAE.HU: Kiknek komponálsz, van-e célközönséged, milyen társadalmi réteget, esetleg csoportot szólít meg a zenéd?

Sosem gondoltam arra, hogy egy meghatározott társadalmi rétegnek, csoportnak írnék zenét. Konkrét „közönséget” sem képzelek el komponálás közben, azt sem tudom felmérni, mire hogyan reagálnának. Törekszem arra, hogy a zeném többrétegű legyen, különböző felkészültségű és hozzáállású koncertlátogatóknak egyaránt nyújtson valamit. A gyakorlatban viszont, úgy tűnik, hogy egy elég jól körülhatárolható társadalmi réteg hallgatja a zenémet (és kortársaim zenéjét): egy alapvetően (fő)városi, középosztálybeli, a kultúrán belüli újdonságokra is nyitott közeg.

PRAE.HU: Mennyire vagy befogadó az európain kívül eső zenei rendszerekkel, szerinted hozhat-e minőségi változást a harmadik világ (tiers monde) egyéni és közösségi zenéinek európai importja?

Az Európán kívüli világ kultúrája, zenéje iránti érdeklődés visszavezethető Debussy koráig. A második világháború után különösen aktuálissá vált a kérdés – nagyon fontos művek, műcsoportok, irányzatok származtak ebből az érdeklődésből. (Mindez nyilván párhuzamosan folyt a gyűjtések kiterjedésével, a hang- és képrögzítés fejlődésével.) A lehetőségek ma óriásiak ezen a téren: elképesztően sokféle zenéhez van hozzáférésünk, a zeneszerző pedig kénye-kedve szerint bármilyen anyagot felhasználhat. Az „egzotikus” zenékből is alkalmazhatunk konkrét dallamokat, ritmikai struktúrákat vagy akár egész zenei rendszereket. Számomra az igazi kérdés az, hogy a felületi hatásokon túl el lehet-e érni (vagy el kell-e érni) többet. Átültethető-e egyáltalán az európai gondolkodás keretei közé az Európán kívüli kultúrák lét- és időszemlélete? Sokszor úgy érzem, hogy ha e zenei rendszereket, formákat a mi körülményeink közé importáljuk, óhatatlanul elvesztik eredeti jelentőségüket, „szétoldódnak”, a saját képünkre formáljuk őket. Általában arra törekszem, hogy a hangjaim, hangzásaim ne más zenék felületi inspirációjából, (főleg utánzásából) következzenek, hanem egy belső alapállásból. Ennek az alapállásnak a kidolgozásában, gazdagodásában szeretnék nagyobb szerepet adni mindannak, amit a keleti gondolkodásból, létszemléletből leszűrtem. Ebben látom a magam számára az igazi inspirációs lehetőséget.

A szerző fotóival

nyomtat

Szerzők

-- Weber Kristóf --

Zeneszerző és muzikográfus vagyok. Különféle szöveges műfajokban írok, emellett a PTE Művészeti Karán oktatok. Hobbim az idiómák gyűjtése. Szoktam fotózni is.


Más művészeti ágakról

Piros orr mesék - kötetbemutató
Sándor L. István: A Katona és kora. Az indulás irányai
Mark Mylod: A menü


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés