bezár
 

film

2022. 04. 10.
Királydráma japán módra
Akira Kurosawa: Káosz
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A Pannonia Entertainment jóvoltából a magyar közönség újra nagyvásznon láthatja William Shakespeare Lear királyának japán változatát, a Káoszt, amelynek rendezője, Akira Kurosawa olyan páratlanul kreatívan használta a színeket, hogy királydrámája könnyedén versenyre kel akár a mai látványfilmekkel is.

Akira Kurosawát tartják a filmtörténészek a leginkább „nyugati” japán rendezőnek. A vihar kapujában (1950), A hét szamuráj (1954), a Rejtett erőd (1958) vagy A testőr (1961) című klasszikusai egyrészt számos nyugati alkotóra hatottak, elég csak a Csillagok háborúja legelső, 1977-es részére gondolni, amely sokat merített a Rejtett erődből, de a másik hármat is adaptálták amerikai és olasz westernek formájában (A vihar kapujában – Martin Ritt: Az erőszak, 1964; A hét szamuráj – John Sturges: A hét mesterlövész, 1960; A testőr – Sergio Leone: Egy maréknyi dollárért, 1964). Másrészt Kurosawa maga is bevallottan nem egyszer amerikai vagy európai művekből, toposzokból, zsánerekből dolgozott. Szamurájfilmjeit amerikai westernek ihlették, illetve A testőrt Dashiel Hammett 1929-ben megjelent bűnügyi regénye, a Véres aratás inspirálta. A rendező irodalmi klasszikusok hű és laza adaptációit is elkészítette: az 1951-es A félkegyelmű Fjodor Dosztojevszkij regényéből, az 1957-es Véres trón és kritikánk tárgya, az 1985-ben bemutatott Káosz William Shakespeare királydrámáiból, a Macbeth-ből és a Lear királyból táplálkoznak. Utóbbi digitálisan felújított változata április 7-től újra nagyvászonra került Magyarországon, és megéri megnézni, mert lenyűgöző látványvilágú történelmi dráma, amely örökzöld, aktuális üzenetet hordoz.

A pályáját az 1940-es évek elején kezdő Akira Kurosawa A vihar kapujábannal lett világhírű, Nyugaton körberajongott rendező, mivel műve 1951-ben megnyerte a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál fődíját. A filmtörténeti jelentőségű alkotás megelőlegezte a Tavaly Marienbadbanéhoz hasonló időrendfelbontásos, a cselekmény és az azt elbeszélő karakterek objektivitását elbizonytalanító modernista filmeket. Miután Kurosawa az ötvenes–hatvanas években népszerűsége csúcsára jutott, Hollywoodba is meghívták, ám a katasztrofális gyártástörténetű Tora! Tora! Tora! című, nagyszabású háborús filmprojekt, amelyben forgatókönyvíróként vett részt, illetve rendezte is volna, felőrölték az idegeit, így ott kellett hagynia a számára szokatlan műfajú és gyártási közegű produkciót. Ez a kudarc nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Akira Kurosawa a hetvenes években alig kapjon lehetőséget hazájában. Ironikus módon a Rejtett erőd által inspirált 1977-es Star Wars sikere segítette hozzá, hogy kimásszon a gödörből, hiszen annak rendezője, George Lucas és pályatársai, a „mozi-fenegyerekek” rajongtak Kurosawa munkásságért. Így Lucas és Francis Ford Coppola hozzásegítették az 1980-ban bemutatott Árnyéklovashoz. Ennek nemzetközi sikerét követte a Káosz, amelynek már a hetvenes években kidolgozott tervét a francia Serge Silberman karolta fel. A film ugyan Japánban csak mérsékelt sikert aratott, világviszonylatban viszont kirobbanóan jól szerepelt, még Oscar-jelöléseket (köztük a legjobb rendező kategóriában), sőt Oscar-díjat is kapott pompás jelmezeiért (Emi Wada jelmeztervező vehette át az aranyszobrot).

Akira Kurosawa: Káosz

Bár a Káoszt alapvetően a Lear király japán változatának tartják, eredetileg Kurosawa nem ezt a drámát kezdte el feldolgozni, hanem egy nagyon hasonló mítoszt a hírhedt daimyōról (hűbérúr) Motonari Mōriról. A „koldushercegnek” is gúnyolt hatalmasság kis hadúrként kezdte, de háborúk, érdekházasságok, örökbefogadás és orgyilkosságok révén a keleti Chūgoku régió urává vált. Neki volt három, lojális fia, akik között felosztotta hatalmát. Akira Kurosawa ebből írta meg a forgatókönyvet úgy, hogy a lojális gyermekeket szembeállította apjukkal, ez adta az alapkonfliktust. Kurosawa csak később, már a gyártás-előkészítési fázisban kezdte el átalakítani William Shakespeare királydrámája alapján a történetet.

Az alkotó a dráma három főszereplőjét, a király lányait fiúkká változtatta, a királyból pedig Hidetora Ichimonji, egy nagy hatalmú és rettegett nemes lett, aki a Sengoku-érában, a 16. században mond le idős korában a hatalomról gyermekei javára. A Sengoku-korszak a polgárháború kora, amelyben a központi hatalom meggyengült, klánok versengtek Japánért, ami az Európából érkezett tűzfegyverek miatt különösen pusztító háborúskodást jelentett. A hatalom őrjíti meg Hidetorát és fiait is, pontosabban a legidősebb Tarót, akinek a hűbérúr névlegesen átadja a klán területe feletti uralmat, és a középső Jirót, aki bátyjával később aljas módon szövetkezik édesapjuk ellen. Csak Saburo marad lojális az atyához, viszont ő meg túl őszinte a hatalomátruházás napján szülőjével. Nem bízik a testvéreiben, és ezt szóvá is teszi, kritizálja édesapja döntését, így Hidetora kitagadja. Az idegesítő kíséretével (különös tekintettel Kyoamira, a bolondra) a várakat járó Hidetora magára haragítja két idősebb, hataloméhes fiát, akik közül Jirót még Kaede, Taro intrikus, bosszút forraló felesége is csábítja a rosszra. Miközben az ellene támadó gyermekeiben csalódott, Saburo miatt bűntudatot érző Hidetora megőrül, a klán birodalmában eluralkodik a káosz és a vérontás.

Akira Kurosawa: Káosz

A Káosz korában a legdrágább japán filmnek számított, amerikai dollárba átváltva 11 millióba került 1983–1984-ben, gyártása éveiben. Ez meg is látszik a kivitelezésén, szemet gyönyörködtető még akkor is, ha gyakran folyik benne a (láthatóan mű)vér.

Kurosawa műve bármelyik mai, számítógépes effektusokkal megterhelt eposzi méretű, csatázós filmmel felveszi a versenyt, éppen azért, mert ebben nem CGI-lovak és digitális katonák küzdenek a csatatereken és várakban, hanem minden valódi – azaz hagyományos trükkökkel oldották meg, hogy hiteles legyen az újkori Japán földi pokla. Elképesztő mennyiségű statiszta vonul fel a stílusosan megrendezett, direkt nem hősiesre vett összecsapások során lóháton, egyszerre megigéző és félelmetes páncélokban, stílusos és rettenetes középkori fegyverekkel. A várak különösen hátborzongatóak a visszhangzó tér kialakításából fakadó, földöntúli, pokoli nyikorgásuk miatt. A külső felvételek pedig a néző elé tárják a festői szépségű japán tájat, amelynek hangulatát, időjárási körülményeit a cselekményt kommentáló szimbólumokként, motívumokként használták fel Kurosawáék, különböző szűrőkkel más-más arcát mutatva meg.

Külön említést érdemelnek a színek és a jelmezek, amelyek szintén túlmutatnak önmagukon. Kurosawa, mint sok művészfilmes, maga is rendkívül tudatosan használta a színes nyersanyagot, nem pusztán azért forgatott erre, mert az 1980-as években már ez volt elterjedt, nem pedig a fekete-fehér, amelyre legtöbb klasszikusát elkészítette. A színek jelentőségét már rögtön a hosszúra nyúlt nyitójelenetben fel kell ismernünk, ugyanis ez kulcsfontosságú a történet további megértéséhez. Hidetora, az atya lobogóját a sárga és a fekete uralják, és a legidősebb fiú, Taro ruhája és jelképei is sárga színűek, látszólag ő azonosul leginkább az apával, annak akaratával, ami könnyű is számára, hiszen rá ruházza Hidetora a hatalmat. Jiro, a középső testvér öltözete, katonáinak páncélja és lobogója vörös, míg Saburo és csapata kék. A színekhez sokféle jelentés kapcsolódik, most inkább a Káosz kontextusában érdemes értelmezni őket.

Akira Kurosawa: Káosz

A sárga tónusai uralják a viharfelhők által beborított eget a nagy árulások, az apa ellen összefogó két idősebb fiú által kirobbantott háború után. Persze a hagyományosan ehhez tapadó jelentés, az irigység is az eszünkbe juthat, hiszen a hatalomtól megrészegült Taro nem bírja elviselni, hogy édesapja nála vendégeskedik kíséretével, teljes mértékben magának akarja a palotát és a hatalmat. Jiro esetében a vörös a szenvedély és a vérontás színe, minthogy rengeteg vér tapad a kezéhez, így semmivel sem különb atyjánál, aki mint kiderül a cselekmény során, kegyetlen hadúr volt fiatal korában: családokat irtott ki, fiatalembereket vakított meg, nőket tett árvává és kiszolgáltatottá. A vér, a gyilkolás pedig összekapcsolódik a Kaede iránt érzett szexuális, állatias szenvedélyével, hiszen a bosszúszomjas nő megszerzéséért, birtoklásáért bármit megtenne, míg Kaede maga is vérre vágyik (az egyik jelenetben meg is kóstolja azt) a múltban elszenvedett sérelmeiért.

A három testvér közül kettőt élénk, meleg színek jellemeznek, egyedül az árulónak tartott Saburo és serege visel hűvös színt, kéket, amely a víz és a tiszta égbolt színe a természetben Ezért is volt fontos, hogy Kurosawa eredeti helyszíneken forgassa a külső jeleneteket, így tudta hitelesen megmutatni a borult (háború) és a tiszta égbolt (béke) kontrasztját már a prológusban. Saburo az egyetlen, aki nem tartja tiszteletben a tradicionális japán normát, amely a szamurájok becsületkódexének, a busidónak is a része: nem hallgat, nem fojtja vissza érzelmeit, nem beszél tisztelettel atyjával, amikor az, elveszítve józan ítélőképességét, Taróra ruházza a hatalmat. Saburo ebben az értelemben kifejezetten „nyugati típusú hős”, Akira Kurosawa szócsöveként is azonosíthatjuk, aki a józanság és a racionalitás jegyében szembeszáll a hagyománnyal, miszerint az atya szava szent, azt nem lehet kritizálni. A cselekmény során azonban azt a tézist bizonyítja Kurosawa, hogy a kritikátlan hagyománytisztelet háborút, halált, káoszt eredményezhet, mivel erre hivatkozva hiba olyan potenciális zsarnokok kezébe adni a hatalmat, mint Taro és Jiro.

Akira Kurosawa: Káosz

Bár a három fiú a cselekvő karakter, és Hidetora a játékidő előrehaladtával egyre passzívabbá válik elhatalmasodó őrülete miatt, Learhez hasonlóan mégis ő áll a cselekmény centrumában, neki kell ráébrednie, hogy hibázott (Saburo „szelleme” kísérti is őt hallucinációiban). Akira Kurosawa rajta keresztül fogalmazza meg hagyománykritikáját és a Káosz háborúellenes üzenetét egyaránt. Az idős klánvezér az összes olyan nagy vezetőt képviseli, aki a hatalomban nem törődik mással, csak a hatalma stabilizálásával és kiterjesztésével, ebben a műveletben pedig nem kegyelmez, nem érdeklik az emberéletek, amelyeket elvesz egy-egy vár megszerzéséért.

A Káosz akkor változik igazi tanmesévé, amikor Hidetora elveszíti kísérőit, katonáit, magára marad a bolonddal, Kyoamival, aki ironikus módon józanabbnak tűnik nála a cselekmény második felében.

A nemesnek le kell süllyednie a nincstelenek, az átlagember szintjére, hogy ha őrületében is, de szembesüljön bűneivel, így például az egyik riválisának általa megvakított fiával, akinek a sors kegyetlen tréfájaként végül a segítségére szorul saját nyomorában. A hatalmi téboly ide vezetett. A Káosz arra mutat rá, hogy egyszer minden zsarnokot vagy zsarnoki rendszert elér a végzete, mivel egyre több és több ellenségével szemben egy idő után már tehetetlen lesz. Láttuk ezt már a történelem későbbi szakaszában, akár az egész Európával háborút viselő Napóleon, akár a saját bizalmasaira is gyanakvó Sztálin példájára gondolunk. Taro és Jiro pedig azért alkalmatlanok új vezetőknek, mert ugyanezt az ellenségeket szaporító, zsarnoki rezsimet reprodukálják, sorsuk ilyen módon meg van pecsételve.

Akira Kurosawa: Káosz

Akármennyire is látványosak és grandiózusak a hatalmas statiszta- és lótömeget megmozgató csaták, Akira Kurosawa ezeket nem hősies, nem pozitív értelemben látványos összecsapásokként mutatja be, a háború borzalmát emeli ki az akciójeleneteken keresztül. Kurosawa szamurájfilmjeiben (A hét mesterlövész, A testőr és 1962-es folytatása, a Sanjuro) ha kardpárbajokra kerül a sor vagy vér folyik, az mindig a nagyobb jó érdekében történik, hőseit valóban hősökként látjuk a küzdelmek közben, és azokat követően is. A Káosz viszont Francis Ford Coppola Apokalipszis mostjának (1979) és Elem Klimov Jöjj és lásd!-jának (1985) a párdarabja, amelyben Kurosawa az első nagy csatát, a Hidetora ellen két idősebb fia által folytatott ostromot a zajok és zörejek lehalkításával, a horrort aláhúzó komor zenei aláfestéssel ábrázolja. A rendező bevallottan a 20. század nagy világháborúinak, illetve a Hirosima és Nagaszaki ellen intézett atomtámadások pusztításának képeit kívánta megidézni a kegyetlenül véres, apokaliptikus epizóddal, amelyben a szemekbe fúródó nyilak, a patakban ömlő vér és levágott végtagú, ordítozó harcosok képei tárulnak a néző elé katarzis és pátosz nélkül.

Hidetora embereit vágóhídi állatként mészárolják le Taro és Jiro katonái, miközben a vezető az íjászok tüzes nyilai által lassan lángra kapó toronyból, őrült borzalommal a falfehér arcán figyeli a közelgő véget, bár őt magát megölni nem merik korábbi, rettegett hírneve, mítosza miatt. Még akkor sem mernek hozzányúlni, amikor az „élő legenda” megtépázott ruhával, kard nélküli hüvellyel végigbotorkál a holttestek között, mivel fegyver híján (eltörött a kardja, nem talál eszközöket) képtelen harakirit (rituális öngyilkosságot) elkövetni. Ezzel Akira Kurosawa azt a problémát is exponálja, hogy a diktátorok félelemre, vérre és fenyítésre alapozott mítosza mennyire nehezen dől össze. Szintén a 20. században, szintén a Szovjetunió példáján keresztül láttuk ezt is a történelemben, hiszen Sztálint milliók siratták, nem akarták elhinni, hogy meghalt, testét Leninhez hasonlóan balzsamozták be, majd állították ki a Kremlben, és Nyikita Hruscsov 1956-os „desztalinizációja” (a sztálini rendszer bűneinek nyilvános elismerése) után, máig vannak hívei Oroszországban.

A többi csatajelenet sem kevésbé kegyetlen és ugyanígy mindenféle pátosztól, heroizmustól mentes, ezért is volt kár a film végén az egyik szereplővel nyíltan kimondatni a Káosz „üzenetét” („Mióta világ a világ, ölve él az ember” – mondja Tango, a Saburóhoz hű tanácsadó), ami 1985-ben, a hidegháború enyhülésének kezdetén igen aktuális volt. Sajnos az orosz-ukrán háború miatt Kurosawa műve a mához is szól, a kegyetlen vérontás képei a digitálisan restaurált változat nézőinek az Ukrajnából érkezett horrorisztikus fotókat juttathatják az eszébe. Tangónak igazat adhatunk: a háború és az ember soha nem változik, utóbbinak szinte lételeme a vérontás a hatalomért. Az emberiség nem tanult az első és a második világháború borzalmából, nem tanult Hirosimából és Nagaszakiból. 1945 után megindult a nukleáris fegyverkezés; ma, harminc évvel a hidegháború végét követően Észak-Korea és Oroszország egyaránt atombombával fenyegeti ellenfeleit; az ukrajnai háborúban értelmetlenül halnak meg civilek, pontosabban azért, mert egy Hidetorához hasonló zsarnok így akarja.

Érdemes kihasználni, hogy az egyszerre látványos és gondolatébresztő Káosz újra mozikba került Magyarországon is, mert a felújítás összességében jól sikerült, ha a nagyvászon közelében néhány felvétel szemcsésnek is hat. A film hossza (majdnem három óra) és a tradicionális, stilizált, tánc- és pantomimszerű japán színházat, a nót idéző színészi játék persze nehezebben befogadhatóvá teszik Akira Kurosawa művét. Azért is indokolt az elsőre talán túlnyújtottnak ható prológus, mert ebben – akár Tarr Béla Sátántangójában – a néző akklimatizálódik a Káosz különleges, egyszerre szép és kegyetlen világához. Külön érdemes még kiemelni a Hidetorát játszó színészveterán, Tatsuya Nakadai lenyűgöző alakítását. Nakadai a komikumot és a tragikumot tökéletesen vegyítve, karakterével teljes mértékben azonosulva hozza az őrület határára került, hatalomvesztett, hibáira ráébredő zsarnok komplex figuráját. Persze a többi színész is remek munkát végzett, de a korábban (Harakiri, 1962, A végzet kardja, 1966) hős szamurájokat megformáló színész félelmetesen zseniális arc- és testjátékot nyújt, a filmtörténet egyik legemlékezetesebb karakterévé avatja Hidetorát.

Háborús vonatkozása miatt manapság nehéz nézni a Káoszt, mégis erősen ajánlott, sok kortárs, hollywoodi látványfilm egyszerűen eltörpül formai nagysága és tematikai értelemben vett sokrétűsége mellett.

 

Káosz (Ran) – színes, feliratos francia-japán történelmi filmdráma, 163 perc, 1985. Rendező: Akira Kurosawa. Forgatókönyv: Akira Kurosawa, Hideo Oguni, Masato Ide. Operatőr: Takao Saito, Masaharu Ueda, Asakazu Nakai. Zene: Toru Takemitsu. Szereplők: Tatsuya Nakadai (Hidetora Ichimonji), Akira Terao (Taro Ichimonji), Jinpachi Nezu (Jiro Ichimonji), Daisuke Ryue (Saburo Ichimonji), Mieko Harada (Kaede úrnő), Yoshiko Miyazaki (Sué úrnő), Peter (Kyoami, a bolond), Masayuki Yui (Tango). Forgalmazó: Pannonia Entertaimnent. Bemutató: 2022. április 7. (új bemutató). Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!

A cikkben felhasznált képek forrása: Pannonia Entertainment

nyomtat

Szerzők

-- Benke Attila --

Benke Attila az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett 2012-ben filmtudomány mesterszakon, ugyanitt 2016-ig a Filozófiatudományi Doktori Iskola Film-, média- és kultúraelmélet programjának hallgatója volt. Jelenleg filmkritikusként, újságíróként, szerkesztőként tevékenykedik számos kulturális folyóiratnál és portálnál, valamint filmes műfajelméleti kutatást végez, és magyar filmtörténettel is foglalkozik.


További írások a rovatból

Marie Kreutzer: Fűző
Nemes Anna Beauty of the Beast című dokumentumfilmje a 19. Verzió Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon
Beszámoló a Cinemira Nemzetközi Gyerek- és Ifjúsági Filmfesztivál szervezésében tartott Junior, illetve Gyerek- és Ifjúsági Filmes Pitchfórumról
Tiszeker Dániel & Lévai Balázs: Nyugati nyaralás


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés