A beszélgetés a poszthumanizmus ernyőfogalmának kibontásával kezdődött, hiszen a bizonytalan, önmagát folyamatosan újraíró és dekonstruáló, heterogén stratégia szubjektív és labirintusszerű értelmezését bonyolulttá teszi, hogy a poszthumanizmus különböző válfajai – mint például a transzhumanizmus, a kritikai poszthumanizmus vagy az animal studies – mind eltérő fókuszpontok mentén próbálják a humanizmus örökségét rekontextualizálni. Azonban mindegyik stratégia esetében elmondható, hogy közös az igény a reneszánsz, sőt az antikvitás óta fennálló emberkép és normatív rendszer decentralizálására, a hierarchiák felbontására és a szembenézésre az antropomorfizált világkép idegenségével.

A poszthumanizmus elsősorban úgy próbálja meg feloldani a humanizmus Bildung-esztétikájának és bebetonozott emberfogalmának kontraproduktív, kirekesztő és homogenizáló mechanizmusainak kritikáját, hogy bizalmatlan a humanista progresszióval szemben – hasonlóan Lyotard posztmodern fogalmához, amely a nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlanságot[1] fogalmazza meg. Azonban a poszthumán elméletek a szkepticizmus és a mellérendeltség sivatagában alkalmasak a perspektívaváltásra való felszólításra, ugyanakkor egy új, potenciális paradigma keretrendszerének megteremtésére is. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A beszélgetés egyik kulcsfontosságú kijelentése a transzgresszió[sa3] és a határok átlépésének igénye volt, amely szorosan kapcsolódik az említett keretrendszer konzervatív kritikájához. Eszerint a poszthumanizmus egy maga körül mindent felégető, hagyományokat tövestül kiirtó stratégia lenne, azonban a totális kulturális anarchia helyett itt a határok szükségszerűségéről van szó, hiszen a permanens megújuláshoz elengedhetetlen a határok pontos ismerete. A poszthumanizmus a humanizmus fenyítőbotját tehát nem töri el, hanem alaposan megvizsgálja, majd a felügyelet társadalmának[3] felszabadításába kezd annak saját fegyvereinek hatástalanításával. A fogalom követi az entrópia elvét – a túlhevült humanizmus gépezete önmagába zuhan, de mielőtt ez megtörténne, a poszthumanizmus változatos perspektívából ad diagnózist a paradigma tünetegyüttesére. 

Jake & Dinos Chapman: Minderwertigkinder - Chicken Child, 2011, vegyes technika, 128 x 46 x 36 cm, fotó: Ben Westoby

Az elmúlt évtized poszthumanizmus boomja rámutat, hogy a posztmodern óta fennálló antropocén kor válsághelyzetére való reflexió gyökeret vert az elméleti gondolkodásban.  Mivel az nemcsak a kortárs jelenségek leírására alkalmas, hanem az időbeli linearitás hierarchiáját felszámolva képes visszaszöktetni a hibridizáció stratégiáját a saját kulturális múltjába is. Erre hozta példaként Győrffy a Prométheusz-történet poszthumanista ősképét annak dekódolásával, valamint Széplaky a görög istenképben felfedezett poszthumanista lényontológiát. Ez is megmutatja, hogy poszthumanizmus mindig is jelen volt az európai kultúrtörténetben és máig szorosan kapcsolódik hozzá. 

Felmerülhet a kérdés, hogyha az elmélet ennyire integráns része a kortárs diskurzusoknak, vajon miért nem kap hangsúlyosabb szerepet a kortárs művészeti szcénában. A magyarországi művészeti intézményekre egyébként sem jellemző, hogy átengednék a marginalizált elméleteket a white cube sterilizált és gondosan kanonizált szűrőjén, azonban a poszthumanista képzőművészet jellemzően nem kap és nem is kapott az elmúlt két évtizedben bemutatkozási felületet se Magyarországon, se más posztszocialista vagy Közép-Kelet-Európa nagyobb képzőművészeti intézményeiben. Természetesen ez fakadhat abból is, hogy a transzgresszív művészetnek csak írmagja jelent meg az itthoni művészettörténetben – gondolok itt a Bécsbe üldözött akcionizmusra vagy a neoavantgarde performansz hagyományra. Azonban látható egy tendencia, amely egyre kevésbé képes intézményszinten reprezentálni a fiatalabb és kortársiasabb szellemi irányzatokat és munkákat. 

Győrffy László: Kiváló holttest VIII, 2021, akvarell, papír, 70 x 50 cm, fotó: Zana Krisztián

Ez persze nem jelenti azt, hogy a poszthumanista stratégia felől érkező képzőművészet egyáltalán nem kapna bemutatkozási lehetőséget itthon; számottevő például a Budapest Horror (Győrffy László, Kis Róka Csaba, Szőllősi Géza) tevékenysége, emellett a Poli-P munkája. Számos, periférián megvalósult kiállítás is köthető hozzájuk, illetve más, itthoni és kelet-európai művészhez – ilyenek például a 2020-as Nonhuman című tárlat, a Szlovákiában megvalósult Organs & Extasy, a MODEM-es Halálos természet – Naturalizmus és Humanizmus a 21. században, a kolozsvári Ecsetgyárban installált Vitális agónia, vagy a Budapest Horror legújabb kiállítása, A test ördöge, amely Pécsett és Törökbálinton is látható volt. 

Miklósvölgyi a poszthumanizmus és képzőművészet közötti összefüggést az autonómia–heteronómia fogalompárosa mentén hozta be a diskurzusba. A felmerülő kritika szerint míg a konvencionálisan működő művészettörténet formára vág, addig a poszthumanista művészet a diverzitás és de-hierarchizálás ígéretével formátlanra, azonban ugyanúgy vágna, megkérdőjelezve ezzel a művészet autonómiáját. Az ilyen feltételezett poszthumanizmus-gép, amelybe egyik oldalról betesszük a műtárgyat, majd a másik oldalon kiesik a poszthumanizált műtárgy, természetesen sem Győrffy, sem Lak esetében nem releváns. Mindkettejük munkájára megtermékenyítő hatással van az elmélet, a burjánzó vitalitással teli művészetük példája a bataille-i, mindig megújuló transzgressziónak.

Borsos Lőrinc: Chaos Reigns, 2019, installáció: polisztirol, állatszőr, pata, kecskeszarv, növények, kötél, akril, zománcfesték, víz, acél, csempe, fa, stroboszkóp, audio, 270 x 270 x 270 cm, fotó: Biró Dávid 

A poszthumanizmus heteronómia helyett épp, hogy más diszciplínákra is felszabadítóan hat – míg a tudományos géntechnikákban szigorú etikai modelleknek és előírásoknak kell megfelelnie a kutatásoknak, addig a képzőművészet játszótérként, kötöttségek nélkül használja a génmanipuláció vagy épp a test biológiai abjekciójával való kísérletezést. Erre példa Eduardo Kac UV-fényben fluoreszkáló génmanipulált nyula, Alba, amely a tudományos és állatvédő közösségekben is számos, etikusan nehezen dekódolható kérdést vetett fel. A művészet ezekben az esetekben olyan új, kamuflázs szerepet ölt magára, amely az adornói kirojtosodás[4] fogalma felől is megközelíthető. A poszthumanista képzőművészet posztinternetes kultúrába való beágyazottságának köszönhetően olyan új médiumok és terek jelentek meg a művészet szcénájában, mint a videójátékok cybergótikus világa, a postclub szcéna kiállítótérré metamorfizálódása vagy a génkutatás.

Természetesen a beszélgetés során elkerülhetetlen volt az ökológiai vonal poszthumanista kontextusba helyezése – az a lépték- és perspektívaváltás, amelyre a stratégia törekszik, nem az élet és a természet Winckelmann által idealizált, harmonikusan elképzelt görögségképének illúzióját próbálja imitálni, hanem olyan dinamikus, embert decentralizáló modellt mutat fel, amely az emberiség kihalás-tudatát is új fénybe helyezheti. A résztvevők kitértek Seregi Tamás fordításában nemrég megjelent Michel Serres Természeti szerződés[5] című könyvére is, amely a világtárgyak fogalmának beemelésével a humán tömegeket természeti erővé, a természetet pedig jogi alannyá teszi, így tágítva a jog és a természetfilozófia metszéspontját. 

A beszélgetés végét a Föld felé tartó aszteroida zárta, amely az emberiséget a pusztulásba taszítja – azonban maga az aszteroida hazatér. Lars von Trier Melankólia című filmjében is tematizált kihalás-tudat poszthumanista intimitása és nekrovitalitása olyan szökésvonalat képez az emancipáció jellemzően etikához rögzült kereteiből, amely, habár minket, embereket nem tekint feltétlenül a teremtés koronájának, kiránt a humanizmus sivatagából. 

Eseményfotó: Mariia Kashtanova