PRAE.HU: A test ördöge című kiállítás először 2020 szeptemberében volt látható Pécsett, május végén pedig Törökbálinton –  egy kísértetjárta bútorüzleten belül –,  a Gallery MAX-ban nyitotta meg kapuit. A látogatók úgy érezhették, hogy egy fétisbarlangban rendezett szektagyűlésre igyekeznek, valahová egy eldugott paratérbe. Szerintetek mennyire van vizuális igény erre a transzgresszív, abjekt művészetre Magyarországon? Rejtegetnünk kell a testünk ördögeit?

Győrffy László: Budapest egyébként sem a kortárs művészet világfővárosa, de A test ördöge kiállítást a Pécsi Galériák intézményének Pécs főterén elhelyezkedő kiállítóterében rendezték meg tavaly ősszel, melyet óriásplakátokon reklámoztak városszerte. Bojár Iván András művészettörténésznek annyira megtetszett a kiállítás, hogy felkérte Fekete Valit, a tárlat kurátorát, hogy hangolja át a Gallery MAX terére, amely meggyőződésem szerint egy nemzetközi art fair-csarnok vagy kiállítótér kapacitásával rendelkezik; emellett nem volt részem még olyan gesztusban se, hogy a sikerre való tekintettel ismétlésre került volna egy kiállításom, tehát semmiképp nem beszélhetünk rejtegetésről. A MaxCity prémium bútorüzlet-komplexumában helyet foglaló Gallery MAX környezete, elegáns transzparenciája és a megnyitó hangulata amúgy Patrick Bateman-es ízekkel is gazdagította a tárlat auráját, aminek határozottan örülök.

Kis Róka Csaba: Nem gondolom, hogy rejtegetni kellene akármilyen művészetet, most sem merült fel.  Kényelmes a belvárosban kiállításokat nézegetni, itt Budapesten el vagyunk kényeztetve ilyen szempontból, viszont a nagyobb léptékű terek, ahol komplexebb módon lehet gondolkodni, jelenleg inkább a központtól távolabb helyezkednek el. Nincs már Ernst Múzeum, a Műcsarnok pedig egy dimenziókapun zuhant át. A galéria történetesen ott van ahol –  nem annyira központi helyen, mint a legtöbb galéria –  és gyönyörű terekkel rendelkezik.

PRAE.HU: Milyen különbségeket kívántatok kihangsúlyozni a két kiállítás esetében? Születtek tavaly november óta új művek vagy volt olyan, ami esetleg kikerült?

GY.L.: A kiállítási koncepcióért Fekete Vali kurátor a felelős, úgyhogy erre ő tudna érdemben válaszolni. Tavaly ősz óta természetesen nekem is születtek új munkáim, de például a Kiváló holttest-sorozatból ennek ellenére nem több, hanem kevesebb darab szerepelt a Gallery MAXban. Az idei nyár szerencsésen eseménydúsra sikeredett, így a pécsi anyagból több művem került három másik kiállítási helyszínre, többek között a drezdai OSTRALE Biennáléra, viszont cserébe két Facefuck-szobrot vittünk a Várfok Galériából a Gallery MAX-ba, melyek nem szerepeltek az eredeti anyagban: miután a pécsi kiállítás egy adott térre lett komponálva, az új verzió amúgy sem lehetett volna ugyanaz.

K.R.Cs.: Folyamatosan alkotok, azonban újabb festményeim nem kerültek kiállításra, tőlem is inkább kevesebb mű jelenik meg. Pécsett először állítottam ki és itt debütáltam első videóinstallációmat, ez most kimaradt, csak úgy, mint a Spooky Butt című nagyméretű képem, ami júliusban szerepelt egy brnoi nemzetközi kiállításon három másik munkámmal együtt. Helyette egy majd öt méteres festmény lett bevéve az anyagba. Mindennek ellenére teljesnek éreztem az összhatást.

Szöllősi Géza, Kis Róka Csaba, Győrffy László: "A test ördöge" című kiállítás enteriőr fotója a Gallery Maxban. Fotó: Győrffy László

Szöllősi Géza, Kis Róka Csaba, Győrffy László: "A test ördöge" című kiállítás enteriőr fotója a Gallery Maxban. Fotó: Győrffy László

Szöllősi Géza, Kis Róka Csaba, Győrffy László: "A test ördöge" című kiállítás enteriőr fotója a Gallery Maxban. Fotó: Győrffy László

PRAE.HU: A kiállítás kimondottan felnőtteknek szólt, amire a bejáratnál vigyorgó korhatárkarika és a kiállításleírás is felhívta a figyelmet: „A test ördöge nem elsősorban az anyagában, hanem mondanivalójában 18-as karikás.” Mit jelent ez, és mi a mondanivaló?

GY.L.: A sajtószövegnek ugyancsak Fekete Vali a szerzője, aki azt hiszem arra utalt, hogy nem pusztán a szexuális motívumok jelenléte okán indokolt a korhatár, hanem azok szokatlan kontextusban való szerepeltetése miatt. A 18-as karika szerintem inkább reklámként működik, hiszen a tiltás mindig nagyon vonzóvá teszi azt, amire irányul, de egyúttal biztonsági megelőző lépés is ebben a cenzúrával és feljelentésekkel sújtott közegben. Ha rajtam múlna, egyáltalán nem óvnám A test ördögétől a tizennégy éveseket: messze problémásabb és károsabb tartalmakkal találkozhatnak bárhol a kiállításunkon kívül.

PRAE.HU: A kiállítás anyaga több ponton is érintkezik egymással; anorganikus erotizmus, az emberi alak bataille-i módon felforgató ábrázolása, hibrid esztétikája. Ezek mind határhelyzeteket bomlasztó stratégiák, amelyek gyakran a férfi-női binaritást is felszámolják. A kiállítás (és a korábbi munkáitok) esetében azonban a nemek testreprezentációja, ha még feloldódni is látszik, de nem számolódik fel véglegesen. Hogy lehet nemi jellegeket testtörmelékké zúzni? Egy korábbi rendszer kódjainak tetemei vagy jelentésvesztésükben felszabadult hús és test?

GY.L.: A munkáinkon gyakran szereplő, sokszor elkóborló, váratlan helyen felbukkanó, összekeveredő vagy sokasodó szaporító szervek nem a biológiai reprodukciót szolgálják, tehát nem feltétlenül a szexualitást mutatják be, hanem azt, hogy miképpen tudják látványosan összezavarni, felülírni akár az általad is említett bináris kódokat és/vagy a központtal rendelkező test reprezentációját.

K.R.Cs.: Már egy ideje nem foglalkozom annyira kizárólagosan a férfi testtel, mint korábban jellemző volt a munkásságomra. Ez párhuzamosan alakult azzal, hogy évek óta nem ragaszkodom a figuralitáshoz, hanem szabadon használom a festészet adta lehetőségeket. A mostani testfragmentumokról nehéz megmondani milyen neműek. Valami emberszerűre emlékeztethetnek, valamire, ami bennünk van, azonban szándékosan eltávolítom azt a hagyományosan vett anatómiai jellegtől.

Ha hasonlattal élhetek, olyan, mint amikor savban feloldódik egy test, ilyen módon oldom fel az emberi alakot a vászon egész felületén. Elvont jelekké deformálom, ábrázolás helyett inkább éreztetem a jelenlétét.

Néhány éve erősen inspirálnak rajzfilmek. A rajzfilm, akárcsak a festészet, olyan világot teremt, ahol minden megtörténhet és eleve absztrakt. Én is bármit megtehetek a festészet nyelvezetén belül.

PRAE.HU: Nem csak az emberi test szervességének és szervetlenségének viszonya diszlokalizálódik a műveitekben; a szétszerelt darabokba belenőnek állati maradványok, testetlen szellemek és a technológia is. Hogyan illeszkednek bele a munkáitokba az emlősök, a rovarok és mindezek preparációi?

GY.L.: A papírmunkáimon egyre élénkebben megjelenő fauna úgy illeszkedik a poszthumán stratégiába, hogy gyakran emberi kódokkal keveredik – bár a Kiváló holttest I.-en magányosan dolgozó fakopáncs csak úgy került a képbe, hogy gyakran látom az ablakomból, de legalább feltételezi, hogy valahol ott lapulnak a férgek is.

Kis Róka Csaba: Geometrikus halál, 2019. Olaj, akril, vászon, 200 x 470 cm

PRAE.HU: Mikor az emberi test határait írjuk át, teret engedünk a technofóbiának is. Mit gondoltok, milyen viszonyban van ember és gép egymással a munkáitokban? Hogyan tud beleépülni ebbe a transzgresszív testreprezentációs viszonyba a technológia?

GY.L.: Posztmodern struktúrákban gondolkodom, tehát nem választanám el egymástól az organikust és a technológiától, de olyan gépek érdekelnek igazán, amelyek legfőbb vezérelve a diszfunkció.

K.R.Cs.: Esetemben a technológia festészeti technológiaként jelenik meg. Nem ötvözök gépeket emberrel a festményeken, ennek eleve van egy vizuális veszélye, olyan, számomra giccses gödrökbe zuhanhat, mint például a steam punk. Ettől kiráz a hideg, úgyhogy rég felhagytam az ilyen ábrázolásnak még csak a gondolatával is. Túl sok helyen van jelen, nekem unalmas, és a banalitása miatt számomra használhatatlan. Ismeretlen vizeken jobban érzem magam, felfedezni jó!

PRAE.HU: Győrffy László esetében tudom, hogy kifejezetten nem biografikusak a munkái, de a kérdés nem hagy nyugodni. Milyen személyes kapcsolatban álltok a hússal, a halállal és a kettő találkozásával, a bomlással?

GY.L.: Nem biztos, hogy egyedül vagyok ezzel, de romló húsból vagyok, és szeretnék a halálomig minél többet élni és dolgozni.

K.R.Cs.: A húst nagyon szeretem, a halált pedig el kell fogadni. Minden ebben a fizikai világban korosodik, erodálódik, lebomlik, majd újra szerveződik valami más formában. Ez a sorsunk, és ez a sorsuk a műalkotásoknak is. Időnként megingok, akkor nehéz ezt elfogadni, de nem tehetek mást. Menekülni nem lehet. Illetve nem is kell törekedni rá. Egy hatalmas rendszer részei vagyunk, ennek a szabályrendszerében élünk, már amit fel tudunk fogni belőle. A bomlás folyamatosan megjelenik festményeimen, azonban nem festem meg direkt módon, az túl evidens lenne. A biografikusság pedig a festői gesztusokban mindig ott van. A belső megélés kivetül az ecsetvonások által.

PRAE.HU: A munkáitokról elmondható, hogy nem jellemzi őket sem klinikai-metafizikus tekintet, sem testfelszabadító aktivizmus. Hol helyeznétek el ezen a tengelyen magatokat; vannak határai a transzgressziónak?  És mire szólítanak fel a művek, ha egyáltalán felszólítanak valamire?

GY.L.: Mindenképp a tengelyen kívül határoznám meg magam: különösen zavaró számomra a transzgresszió kapcsán az aktivizmus imperatívusza – a munkáim nem szólítanak fel semmire.

Távol tartanám magam bármiféle teleologikus szándéktól: a határsértő testreprezentációk kontextusában a progresszió gondolata olyasmit feltételezne, mintha elérhető lenne egy ideális, tökéletes testállapot, bármilyen torz vagy roncsolt is az a folyamat, ami odáig vezet. Engem a folyamatos jelen nyelvezete érdekel, az ismétlés, a dadogás poétikája: Pierre Klossowski transzgresszió-fogalma szerint a határsértés úgy valósul meg, mintha soha nem történt volna meg, vagyis bármennyiszer meg lehet tenni a végtelenségig.

K.R.Cs.: Nem gondolom, hogy lennének határai a transzgressziónak. A festészeti határsértések roppant izgalmasak, azonban kérdés, hogy mi az a határ, ami nincs átlépve, illetve, ha vannak egyáltalán határok, mik azok és hol helyezkednek el? Szerintem ez ma már abszolút szubjektív. Megvan az elképzelésem, hogy mit akarok, és az is, hogy milyen tengely mentén haladok, de ez merőben más, mint a kérdésben megfogalmazottak. Felszólítani nem akarok senkit semmire. Üzenni sem akarok a festményeim által. A festmények önmagukban eleve üzenetek. Abban viszont reménykedem, hogy tevékenységemmel érdemben hozzá tudok járulni a festészet alakulásához.

PRAE.HU: A test szétbarkácsolása és újrahuzalozása talán az egyik fontos vezérelv, ami egy közös antropológiai esztétikát teremt a műveitekben. Alkotás közben mennyire érzitek ezt a dekonstrukciós folyamatot egy teremtésfolyamatnak? Inkább szorgos hangyák vagytok, akik segítenek a biológiai körforgásban vagy alternatív genetikai kódokkal játszó istenek?

GY.L.: Egyik sem: egy

olyan könnyűipari alkalmazott vagyok, aki nevetőgázzal fújja tele a műhelyt, amikor elromlik a gyártósor. Nem tudnám elválasztani a dekonstrukciót és a teremtést a munkám során, mert egymást feltételezik.

A Facefuck című kerámiasorozatom például merőben parodisztikus: még ha az utolsó darabjai csak nyomokban emlékeztetnek is emberi fejre, közük van az emberi fejhez, márpedig nem lehet eltekinteni attól, hogy a portré hagyománya abból ered, hogy megmintázunk valamit, amit ideálisnak tartunk – minden emlékeztet valamire, még ha idiotizált formában is. Már akkor, mielőtt még elkezdenék dolgozni egy festményen és elmegyek festéket venni a boltba, szükségszerűen kötődöm egy termelési folyamathoz, az összes korábbi festményhez, ami valaha készült: a festék olyan, mint a festék. Minden referenciális, így képtelenség létrehozni egy olyan művet, ami semmire nem hasonlít: ha létezne ilyen, nem biztos, hogy szívesen rá akarnék nézni.

Győrffy László: Facefuck VII. Fotó: Zana Krisztián

K.R.Cs.: Olyasmi ez, mint amikor a gyerek szétszed egy tárgyat, örömét leli a feltárásban. Összerakni már nem tudja, ahogyan én sem akarom. A felbomlott részekből dolgozom, mint adott eszközök, ezek által kutatok és találok. Ez egy megismerési folyamat, katarzis élményt indukál és ez az, ami alkotásra ösztönöz. Kíváncsi vagyok, milyen új jelenséggel találkozom, mikor belefogok egy újabb festménybe. Ezért is érdekel a változás, a változtatás a saját festészetem újragondolása időről időre. Amit jól tudok már csinálni, egyszerre kiüresedik, érdektelenné válik, és el kezd untatni. Unatkozni pedig luxus, ha már a lebomlás felé közelítünk folyamatosan.

 PRAE.HU:  „Aki konvencionális “szépségre” vágyik, nem itt fogja meglelni.” – szólt a kiállításleírás. Viszont a nem konvencionális szépség a kiállítás esetében szerintem humorral is párosul. A Vagina Refreshingek puha virágágyban pihennek hátukon csillogó ékszerekkel, míg Kis Róka Csaba neonszínű hard edge alapjaira készült mesefiguraszerű biomorf lényei szinte már egy csomag olvadt gumicukorra emlékeztetnek. Milyen szerepe van az iróniának és a humornak a munkáitokban, ha egyáltalán humorosnak gondoljátok őket?

K.R.Cs.: Tetszik ez az olvadt gumicukor hasonlat! Korábban rendeltetésszerűen humoros képeket festettem, a humor legalábbis szignifikánsan jelen volt, a mostani világom kevésbé alkalmas erre, de számomra még mindig megvan. Az irónia mindig is inkább jobban jellemzett, és ez most is legalább annyira aktuális a jelenlegi képi világomban, csak másfelé irányul. Leginkább a festészet felé. A szépség meghatározása olyan, mint a humor definíciója. Egyénenként változó, mit tartunk szépnek és ez nagyban függ mire vagyunk edzve. Nekem mást jelent egy festménytől, irodalmi műtől vagy épülettől elvárt szépség, mint annak, aki nem foglalkozik ezekkel a területekkel.

GY.L.: Nagyon komolyan veszem a humort, de nekem az irónia kevés. Számomra a nevetés olyan önkéntelen reakció, amely törést okoz aközött, amit gondolnunk kellene és amit valójában gondolunk a világról: a nevetés akkor jön lére, amikor összeomlik a nyelv; zsigeri reakció mindarra, ami rettenetes vagy kényelmetlen, vagyis bizonyos értelemben a humor az, ami arra késztet, hogy olyasmin nevessünk, amin nem volna helyénvaló.

Márpedig, ha határsértő dolgokon nevetünk, az azt jelenti, hogy a humor nem szolgál morális célokat: ez az apokaliptikus nevetés adja a munkáim alaphangját.

Louis C.K. komikus nyilatkozta egyszer: ha valamiről azt tartjuk, hogy túl szörnyű ahhoz, hogy vicceljünk vele, az olyan, mintha azt mondanánk, hogy egy betegség túl szörnyű ahhoz, hogy meggyógyítsuk.

PRAE.HU: A kortárs képzőművészeti tendenciákban egyre hangsúlyosabb szerepet kap az ökoesztétika és a nature art. Én úgy látom, hogy az a humuszban gazdag föld, aminek az elmúlt évtizedekben megágyaztatok az eddigi művekkel, remek táptalaja növényi burjánzásnak is. Láthatunk a jövőben gombákat, kristályokat és burjánzó indákat kinőni a munkáitokból vagy jelenleg nem vonz titeket mindez?

GY.L.: Több éve dolgozom Body Farm címen egy emberi komposztot újrahaszontalanító nekro-agrárium ötletén, amely már benőtte a Kiváló holttest-sorozat darabjait is: a Gonosz Gaia kiismerhetetlen mélyéről kinövő hibrid organizmusok részemről megmaradnának a reprezentáció területén – a valódi növényeket a kiállítótéren kívül szeretem viszontlátni.

K.R.Cs.: Én pont, hogy nem tudom pontosan, mit és hogyan fogok festeni, de az biztos, hogy jelenleg inkább olyan festészeti megfogalmazások, kombinációk érdekelnek, amik nehezen köthetők ismerős jelenségekhez. Szeretem, ha egy alkotás önmaga rendszerét képes adni, létezni tud önmaga jogán.

PRAE.HU: Milyen jövőbeli, közös vagy egyéni terveitek vannak? Számíthatunk arra, hogy A test ördöge vándorkiállítássá válik?

GY.L.: Ősztől szeretnék ismét kerámiákat készíteni és végre megfelelő helyet találni annak az installáció formájában megálmodott nekro-agráriumnak, amin több éve dolgozom. Én élvezném, ha A test ördögének fertőzőképessége révén újabb inspiráló felkérés érkezne, de a megvalósulás hármunk döntése. Abban biztos vagyok, hogy a Budapest Horror organizmusa – akár tizenkettőnél több végtaggal vagy korábban kevésbé látott fejekkel – meg fog jelenni valamilyen formában a közeljövőben.

A kiállítás 3D-s verziója elérhető ezen a linken. Győrffy László és Kis Róka Csaba Instagram oldala