Taika Waititi a 2017-es Thor: Ragnarök rendezésével felkavarta az addigi Marvel-filmek összefüggő és komoly tétekkel operáló narratíváját, és inkább a humoros jeleneteket helyezte előtérbe; ebben az élénk és színpompás világban sorra érték egymást a gegek, és tetten érhető volt benne a szuperhősfilm paródiába hajló, önreflexív definiálása. A vikingek istenének, Thornak jókor jött az arculatváltás és a vérfrissítés, melynek eredményeként harmadik önálló filmje üde színfoltként gazdagította a Marvel-filmek megfakult palettáját. 

A szituációs komédia és a dráma ötvözése már az első Bosszúállókban is kiválóan működött, és a hatásfok később sem hagyott alább; a harcok közepette szükség van ugyanis arra a lélegzetvételnyi időre, amikor a néző és a szereplők kiengedhetnek és nevethetnek. A humoros pillanatok az ellentétes habitusú karakterek csapatként működéséből, illetve az ebből adódó problémákból születtek. A csoportban – talán sokak meglepetésére – Thor volt az egyik legszórakoztatóbb figura, ami elsősorban Chris Hemsworth önfeledt játékának köszönhető, akinek több vígjátékszerepet kellene vállalnia.

Taika Waititi életművére alapvetően jellemző, hogy humorral ellenpontozza a fajsúlyos pillanatokat, ez pedig mentsvárul szolgál, és egyben lehetőséget teremt arra, hogy bátran kísérletezzen a műfajokkal és feszegesse a nézők befogadóképességének határait. Számára nem is kérdés, hogy meddig mehet el, a határok rég elmosódtak, erre bizonyíték a 2019-es Jojo Nyuszi, melyben gyermeki naivitással és a szatíra eszközével dolgozza fel a második világháborút, elvetemült poénokkal tűzdeli tele a nácik kegyetlenségét bemutató történetet. Ezért a filmért kapta meg Waititi a legjobb adaptált forgatókönyvnek járó Oscar-díjat.  

A Thor: Ragnarök elsöprő sikere és a presztízsértékű Oscar-díj után valószínűleg a Marvel vezetői körében nem volt kérdés, hogy a folytatáshoz újfent bizalmat szavazzanak a rendezőnek. A Thor: Szerelem és mennydörgés című fejezetben még inkább azt az irányvonalat követi, hogy semmit se kell túl komolyan venni – isteneket mészárolnak, gyerekeket rabolnak, a régi, nagy szerelem, Jane rákkal küzd, de aggodalomra nincs ok, hiszen kapunk pazar látványvilágot, piruettező Zeuszt (Russell Crowe fergeteges alakításában), bizarr kinézetű isteneket, narrátorkodó Korgot, és felcsendül a Guns ’n Roses néhány ismerős dallama. A rockos hangzás, valamint Michael Giacchino és Nami Melumad témája mellett egy montázs kísérőzenéjeként Enya Only Time című száma szintén hallható, utóbbi igencsak jó mulatságot kelthet a közönség soraiban.

A film alapjául szolgáló képregényszéria, a Thor: A mennydörgés istene kifejezetten izgalmas kiindulópontokkal szolgál. Az első képsorok alatt, melyeken feltűnik a kiszáradás szélén álló, és a kislánya életéért az istenekhez fohászkodó Gorr, azt remélhetjük, hogy a mélyebb érzelmeknek és filozofikus tartalmaknak is lesz helye az MCU ezen szögletében. Ez az ábránd azonban hamar szertefoszlik, amikor a végeláthatatlan sivatag közepén csodaként jelenik meg egy zöldellő oázis, majd váratlanul felbukkan a nevetséges maskarában parádézó Napisten, akinek meggyilkolása után Gorr lesz a film első számú gonosza, az Istenölő, aki a lánya elvesztése miatti űrt a világok isteneinek módszeres kivégzésével igyekszik kitölteni.

Ezen a drámai vonalon a Thor: Szerelem és mennydörgés sötét tónusra vált, és az árnyvilágot idézi meg, ahol eltűnnek a harsány színek és mindent ellep a kínzó fájdalom. Az összes szuperhősfilm igényli a Gorrhoz hasonló komplex antagonistákat, akiknek a hatalomvágya (lásd: Loki), vagy a bosszúszomja motivált, nem pedig légből kapott – ők nem születtek gonosznak, hanem azzá alakultak.

A másik vonalon Taika Waititi nem hazudtolja meg önmagát, ez olyannyira igaz, hogy a Ragnarökben látott bődületes szkeccsekre rátesz egy hatalmas lapáttal. Thor a Bosszúállók: Végjáték és Thanos kiiktatása után pihenteti szuperhős karrierjét, kitartóan edz, hogy visszanyerje egykori formáját, meditál, és oldalán Gorggal várja a következő küldetést, a nemes célt, melybe kapaszkodhat. A galaxis őrzőivel szeli éppen keresztül-kasul az univerzumot, amikor Gorr fenyegetése miatt elválnak útjaik, és a mennydörgés istene célba veszi a Földön újjáépülő Új-Asgardot, ahol legnagyobb meglepetésére azzal szembesül, hogy nemcsak szeretett fegyvere, Mjölnir lépett tovább, hanem volt barátnője, Jane Foster is, aki ráadásul a pöröllyel a kezében az új Thor szerepében tündököl. A lánynak látszólag nincs szüksége a férfira, holott a bátor vikingnő álcája mögött haldoklik, és most még inkább támaszra vágyik. Az egzisztenciális válságban tapicskoló Thor még nem teljesen dolgozta fel a szakítást, ezért különösen érzékenyen érinti Jane és Mjölnir egymásra találása, miközben pedig neki már ott van Vihartörő.

A klasszikus hollywoodi romantikus komédia bevált eszközeinek támogató segítségével bontakozik ki Thor és Jane „szeret – nem szeret” játéka, a bökkenő csupán az, hogy hiába a gyönyörű Natalie Portman és a férfierőtől duzzadó Chris Hemsworth, ha kettejük közt fikarcnyi szikra sem pattan, és a blőd viccek sem segítenek ezen. Persze, nem a kapcsolatuk elején járnak, így ne várjunk gyomorban repkedő pillangókat, mégis, a mindent elsöprő szerelem ezúttal csak pislákoló lángocska a vásznon. Thor próbálja leplezni az érzéseit Jane előtt, amikor viszont átengedi magát a románcnak, akkor villámcsapásként érkezik a lesújtó felismerés a lány egészségi állapotáról, ami végleg megpecsételi a sorsukat.

Az érzelmek átjárják a cselekmény szövetét (Gorr gyásza, Thor viszonzatlannak hitt szerelme, Jane reménytelen küzdelme a betegséggel, és még legjobb barátunknak, Gorgnak is jut megható momentum), de mindezt elnyomja Taika Waititi harsány stílusa, mely nem hagy teret az őszinte pillanatoknak. Ráadásul Waititi esztétikája a harcjelenetek rovására uralja le a filmet. Az összecsapásokból hiányzik a kreativitás és a valódi izgalom, a gonosszal való leszámolás sem elég merész vagy katartikus. A bazári mutatvány kliséket sorakoztat fel: önfeláldozás és megbocsátás, a szeretet mindenek felett.

A Thor: Szerelem és mennydörgés ideális nyári blockbuster azok számára, akik könnyed kikapcsolódásra vágynak, valamint kedvelik Taika Waititi humorát és a tömény látványorgiát. Továbbá imponáló lehet, hogy a legutóbbi Marvel-filmektől eltérően ez a történet mellőzi a párhuzamos realitások közötti utazás motívumát és a multiverzum tematikáját, így a sztori megértésében nem okoz problémát, ha esetleg nem láttuk a Disney+ Marvel-szériáit (Loki, WandaVízió) vagy Pókember és Doctor Strange friss mozifilmjeit. Ha azonban valóban kíváncsiak vagyunk a skandináv mitológia istenkultuszára és a Valhallába vágtázó harcosokra, akár választhatjuk Robert Eggers Az Északi című filmjét is. Nyers realizmus kontra vattacukorfelhős, szivárványos fantáziavilág. 

Képek forrása: Forum Hungary