bezár
 

irodalom

2022. 08. 11.
Az abjekció logikája
Urbán Bálint: Obscuro, FISZ, Budapest, 2020
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
Az abjekt egyik jellemző formája az Oscuroban Kurt Cobain hírhedten elviselhetetlen gyomorfájásához kapcsolódik, aki ennek kezelése végett nyúlt heroinhoz (a pubertáskorban gyökerező depresszió enyhítésén túl): a gyomor képe gazdagítja a történelmen kívüli és inhumán elnyomott tartalmakat, ezúttal a hányás abjektjén keresztül. - Urbán Bálint Obscuro című első kötetéről Makai Bence írt kritikát.

Urbán Bálint első kötetében nem kisebbre vállalkozott, mint hogy megírja a magyar irodalom első katabázisát a poszthumán abjekt alvilágába. Kötetének két „főszereplője” a 20. századi ellenkultúra legnotóriusabb junkyai közül kerülnek ki: ők William Burroughs és Kurt Cobain. Kettejük szövegbeli viszonyát Deleuze és Guattari Mi a filozófia? című kötetéből származó mondattal lehetne a legjobban jellemezni: „Szókratész a barátot egyetlen kizárólagos fogalom barátjává tette, a fogalmat pedig egy könyörtelen monológgá változtatta, amely egymás után számol le a vitázó felekkel.” Deleuze-Guattari monumentális opuszának (Mille Plateaux) szellemében a lényeg nem az, hogy elérjük azt a pontot amikor nem mondjuk „Én”, hanem egy olyan állapot megtalálása, ahol már nincs jelentősége azt mondjuk-e: ez én vagyok.

A szereplők nevei, a munkásságuk és életmódjukra tett utalások kontextualizálásán túl pusztán rigid jelölők funkcióját töltik be a szövegben. Ez a tudati működés minimumát jelző narkós eksztázis sajátossága: a pontszerűvé vált figyelmet jelzik, ami úgy készít jelentéseket a test állapotairól, mint egy beszélgetés dokumentálására hivatott felvevőkészülék, ami már nem tesz különbséget emberi hang és háttérzaj között (ennek kapcsán a Naked Lunch delíriumai extenzíven eligazíthatnak minden érdeklődőt). Ennek nyomán persze a kötet jogosan kritizálható – ahogy azt Körösztös Gergő és Csete Soma kritikájukban meg is teszik –,  amiért a karakterek eltérő nézőpontjai nem lesznek semmiféle feszültségkeltésre felhasználva, pláne, hogy a disszonáns tapasztalatok ütköztetése a drogfogyasztás kontextusában kifejezetten izgalmas lehetne. Ezen a ponton egy olyan probléma kerül a felszínre, ami a kötet egészére jellemző lesz: az írástechnika és a szöveg témájának szolgai alárendelése a kontinentális filozófia konceptuális eszköztárának.

A szöveg könnyen pozícionálható a kortárs poszthumán diskurzus, és a hard-beat/ junky irodalom kereszttüzében: írástechnikai szempontból a szöveg egyértelmű hasonlóságokat mutat Burroughs prózájával, amire Urbán rá is játszik.  A szöveg intertextuális szövetében ilyen módon, ahol az írás ugyanúgy az elszemélytelenedés eszköze lesz, mint a morfium, már nem is számít, ki írta ezeket a sorokat: Urbán, vagy Burroughs. Ők csak az ideiglenes grimaszai az anyag és a szöveg személytelen hömpölygésének. Ennyiben a drog, dzsungel, irodalom metaforaláncolat a meghatározó: ez a fertőzés Serres-féle parazitikus, amorf alogikája, ahol a különböző írástechnikák és diskurzusok egymáson élősködve burjánzanak. Továbbá Urbán projektje explicit módon kapcsolódik Martin Heidegger azon meglátásihoz, hogy a Lét, mint Lét szóhoz juttatásában, vagy inkább meghallásában a költészetnek kitüntetett szerepe van: a költészet a gondolkodás egy olyan régóját nyitja meg, ami a mindenkori racionalitás számára nem lehet intelligibilis, hozzáférhető, mivel az szükségszerűen eltárgyiasít, és a tudás területének szaktudományos széttagolódásához vezet. Ez a megnyílás viszont itt kétségtelenül az obszcenitás és a transzgresszió képét ölti, ami némiképp módosítja a heideggeri poétikai célokat, az elnyomott abjekt testi tapasztalata és az állattá-válás pre-humán idejének deleuzei szökésvonala vagy akár bataille-i gondolkodás felé nyitva.

Teljes súlyával érvényesül itt Maurice Blanchot hasonlata, miszerint az irodalmi műalkotás egy hullához hasonlatos: a bomlás irodalma és az irodalom, mint bomló test tematizálásáról is beszélhetnénk ennek mentén. Persze az irodalmi hulla blanchoti metaforája alapvetően az irodalmi mű helynélküliségére, a világ rendezett egészében nem fellelhető helyére vonatkozik: ennek a negatív követelménynek teljes mértékben megfelel Urbán, amennyiben kötete igen nehezen besorolható irodalmi kategóriák alapján. Ilyen módon a forma és téma transzgressziója egyszerre célja. Ez a tendencia kötet végére oda fajul, hogy a betűk fekete anyagának javára elhagyjuk a jelentést, ezzel a művet összművészet mezejére átvezetve, a nyelvi kifejezés inadekvátságát jelezve: csak némaság, és a hallgatás marad.

Az abjekt egyik jellemző formája az Oscuroban Kurt Cobain hírhedten elviselhetetlen gyomorfájásához kapcsolódik, aki ennek kezelése végett nyúlt heroinhoz (a pubertáskorban gyökerező depresszió enyhítésén túl): a gyomor képe gazdagítja a történelmen kívüli és inhumán elnyomott tartalmakat, ezúttal a hányás abjektjén keresztül. A tápcsatorna „az emberi test evolúciójának elfelejtett és kitakart arkhéja lesz”, ahogy a szerző fogalmaz, ami hányás abjektélményének anyagiságán keresztül mutatja fel elfelejtett, elnyomott evidenciáját.

Másik példaszerű motívum az őserdő, ami szintén a radikális deszubjektiváció terepe vagy tisztása (hamár Heidegger), ennyiben hasonlít a droghoz. Az őserdőt még nem fertőzte meg a humánum: „De itt Amazóniában még be sem végeztetett a teremtés.”  Ugyanakkor nem pusztán az élő anyag humánum előtti állapotába való leszállásról van szó: „Az anyag él - hangzik a poszthumán újmaterializmus központi tétele a szövegben - ez az alaptörvénye.”  Az állattá-válás csak az egyik módja, az antropocentrikus történelemfilozófiai perspektíva tökéletes felrúgásának: olyan rizomatikus források felmutatása a cél, amik az őstörténet homályába vesznek, ennyiben nem pusztán történelem előttiek, de az organizmus előtti anorganikus élet pánfizikalista homályába vesznek.

Ugyanakkor az elszemélytelenedésen túl találunk a szövegben utalásokat a szereplőink tripjének terapeutikus jellegére is: a betegség maga az ember, amitől lehetséges megszabadulni, hogy az ember újra párbeszédbe léphessen a földdel („Beszélj hozzám, föld!, már nem emlékszem hangodra!”).  Ennyiben a szöveg különös sajátossága, hogy együtt él benne a deleuzei gondolkodás nem vitalista, hanem sötét, mizantróp, negatív formája, valamint a terapeutikus megtisztulás lehetősége is.

Mostanra már nyilvánvaló lehet, hogy Urbán szövegét aligha az olvasó nagyközönségnek szánta, hiszen annak intertextuális szövetét csak a kontinentális filozófia és a poszthumán diskurzus ismerői fogják tudni felfejteni. A szerző ugyanis minden elképzelhető teoretikus eszközt bevet, hogy a szervetlen test elevenségének minden individuumon keresztülgázoló mozgását meg tudja énekelni.

Ugyanakkor ennek mentén merülnek fel a szöveggel kapcsolatos, már fent jelzett problémák is. Hiszen aligha mentheti fel a kvázi theory fiction jellegű, irodalmi és filozófiai diskurzusokat fuzionáló mivolta a szöveget a klisék halmozásától. Olyan, mintha itt a differencia esztétikája önmaga ellen fordulna: a szöveg ennyiben nem tesz mást, mint a posztstrukturalista filozófia eredményeihez eszkábál egy esztétikai formát. Ennyiben előáll az a furcsa állapot, hogy a modernista művészet szelleméből kinövő posztmodern diskurzus (Wolfgang Welsch) sokadjára fordítja vissza magát a művészet, ebben az esetben a költészet nyelvére: ezt pedig nem lehet pusztán az irodalom, filozófia és kultúratudomány rizomatikus viszonyára hivatkozva legitimálni, ha a szöveg ezekhez a diskurzusokhoz nem tud semmi újat hozzátenni.

Ennyiben a nyers, nyelven kívüli tapasztalat pre-individuális szférájának evidenciáját a szerző végső soron egy a kontinentális filozófia Nietzsche-Heidegger-Deleuze- Derrida négyes által dominánsan meghatározott fősodrának bejáratott konceptuális eszközein keresztül próbálja megjeleníteni. Ennek megfelelően teljesen egyetértek Körösztös Gergő és Csete Soma meglátásával, miszerint a kábítószer-irodalom metaforikát helyettesíteni lehetne egy kábítószer- irodalomelmélet/kultúratudomány/filozófia analógiával.

Körösztös és Csete kritikájában felhívják a figyelmet arra, hogy Urbán kötete értelmezhető lenne a hard beat Burroughs és Ginsberg neveivel fémjelezhető irányzatnak meghonosítására tett kísérletként, szemben a kerouac-i soft beat a magyar irodalomban már túlzottan is meghatározó vonulatával. A soft beat kliséi ugyanis a mai napig kísértenek itthon, és ehhez képest Urbán szövegének az erőszakos, abjekt képei frissítően hathatnak. Viszont szövege így is inkább egy kihagyott ziccernek tűnhet, hogyha valaki az elméleti diskurzusok fuzionálásán túl jó irodalmat akar olvasni, amellett, hogy szövege bővelkedik a szépen megkomponált gyomorforgató és barokkos képekben.

Végső soron levonhatjuk azt a konklúziót, hogy ennek a gondolkodásnak – bármennyire is hangsúlyozza a hivatkozott szerzőkkel kánonban Urbán ennek az ellenkezőjét – igenis vannak rögzített axiómái, és valamiféle logikája. Ez végső soron egy olyan konklúzió, ami túl is mutat Urbán kötetén a kortárs művészeti világot meghatározó axiómák felé, amelyek közül az egyik legkardinálisabbként említi Suhail Malik a Reason to Destroy Contemporary Art című munkájában, hogy a műalkotások kontrollálhatatlan materiális többlete lesz hangsúlyozva, ami meghaladja a művészi tervezés által felállított mindenkori határokat: az anyag uralhatatlan, kiszámíthatatlan, a művészi alkotói munkát pedig a tudattalan irányítja (amiről ma már persze igen differenciáltan, és sokrétű, egymással nem feltétlenül kiegyeztethető módon gondolkodnak a kontinentális filozófia különböző ágai). Egy paradox helyzetben van a kortárs művészet: a leírására használt elmélet aximómái ugyanis implicit módon meghatározzák már működését. Innen nézve Urbán szövege azon kifejezetten paradox képződmények közé tartozik, amelyek beleragadnak a kortárs művészetelmélet és művészeti munka echo chamberjébe.

Bármennyire is szokatlanok a magyar irodalomban szövegalkotási technikái, vagy az általa idézett deleuziánus témák, azok inkább az novelty jellegük miatt érdekesek. Hogyha valakit vonz az abjekt sokkoló képeivel operáló költészet, és a kísérletező szellemű, a trasht és goret magas irodalommal ötvöző stílus, akkor kétségtelenül fog találni a kötetben valami imponálót.

De a kérdés végső soron mégis az lesz, hogy mit csinál Urbán azon túl, hogy a kontinentális filozófia itthon talán még mindig edgynek számító, de nemzetközi viszonylatban mainstream vonalának konceptuális eszközei közötti rokonságok alapján kombinál össze egy szöveget? Úgy vélem, hogy a szöveg legfeljebb egy lábjegyzet lehet felhasznált szerzők életművéhez, sokkal inkább a kész fogalmak mechanikus alkalmazásának eredménye mintsem az idézett filozófusok alap-nélküli gondolkodásának átültetése az irodalmi gyakorlatba.

nyomtat

Szerzők

-- Makai Bence --


További írások a rovatból

Vonnák Diána: Látlak, Jelenkor, Budapest, 2021.
Interjú Lipták Ildikó színházi nevelési szakemberrel
Helyzetjel

Más művészeti ágakról

Interjú Vizin Viktóriával eltérő kulturális tapasztalatokról, a külföldre költözés fontos állomásairól
Trogmayer Éva és Egervölgyi Lilla legújabb mesekönyvéről
Többek között Orvos-Tóth Noémi, Nyáry Krisztián és Kadarkai Endre beszélgetnek az alkotókkal


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés