bezár
 

art&design

2022. 08. 21.
Lépcsők kellenek, a művészet egy hosszútávú dolog
Interjú Laczkovich Borbála kurátorral és Szigethy Anna képzőművésszel a Godot Katalizátor-díj kapcsán
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Laczkovich Borbála kurátorral és Szigethy Anna képzőművésszel beszélgettünk a képzőművészet hazai és külföldi támogatási helyzetéről, a képzőművészeti szféra elmúlt két évéről művészetközvetítői és művészi oldalról, az idén első alkalommal megrendezett a Godot Katalizátor-díjról, annak a magyar képzőművészeti szférában betöltött szerepéről.

PRAE.HU: A Godot Katalizátor-díj célja kimondottan a 35. életévüket betöltött hazai kortárs képzőművészek karrierútjának segítése. Mit gondolsz, mennyiben uralkodó tendencia a hazai képzőművészeti színtéren, hogy nem csupán a legfiatalabb korosztálynak van szüksége támogatásra? Hogyan alakult ki a díj, mikor ismertetek rá erre a problémára?

Laczkovich Borbála: Ez nyilván egy folyamat eredménye: 2016-ban kezdtük el a Godot Art Fair-t, amelyet a 35 év alatti fiatal képzőművészeknek szántunk. A legutóbbi már a hatodik alkalom volt, most jön a hetedik Art Fair, amelyet elkezdtünk szervezni. Fokozatosan fogalmazódott meg számunkra, hogy a hazai képzőművészeti színtér igazából egy olyan piramis, amelynek megvan a csúcsa, de mind az alapok, mind a köztes rész hiányzik. A meggyökerezett, berögzült struktúrát gondoltuk újra, próbáltuk tudatosan formálni, ezért alakítottuk így a Godot Kortárs Művészeti Intézetet (GICA) és a hozzá kapcsolódó komplex ökoszisztémát – több galéria, online galéria, Art Fair –, amely kerek egészet ad. Ezt viszont lépésről lépésre lehetett csak megtenni; tulajdonképpen folyamatosan ezen dolgozunk. Az Art Fair volt az első lépés, és mivel ez már jól működik – a tavalyi évben rengeteget, 350 műtárgyat adtunk el fiatal művészektől –, megpróbáljuk kipótolni a piramis középső szintjét is.

Sok támadás ért minket, mikor elkezdtük 2016-ban a fiataloknak szóló, akkor még Young Generation Art Fair néven futó vásárunkat. Az azt követő években viszont azt vettük észre, hogy egyre többen követnek minket, és egyre több hasonló, fiataloknak szóló vásár kezd elindulni. Az egészet piacbővítés céljából csináltuk, ezért örülünk, ha erre a hajóra mások is felülnek.

A művészeti szcéna átfordult olyan helyzetbe, ahol 35 év alatti fiataloknak szóló pályázatok sokaságával találkozhatunk, majd utána jön a Velencei Biennálé, a Leopold Bloom, meg néhány más díj, amelyek nagy cégekhez tartozó vagy államilag támogatott díjazások a már sikeres, megalapozott művészeknek. Ám mi történik akkor, amikor a fiatalok betöltik ezt a bizonyos 35 éves korhatárt, és hirtelen kicsúszik a lábuk alól a talaj? Hova forduljanak? Mit csináljanak az emlegetett piramisban? Ez az a helyzet, amin szeretnénk javítani a Katalizátor-díjjal. Nyilván egy fecske nem csinál nyarat, de bízunk abban, hogy magánerőből képesek vagyunk ezt alakítani – pont úgy, mint az Art Fairnél. Hátha ehhez is csatlakoznak mások, és így elindul a kortárs képzőművészek számára egy olyan pályaív megteremtése, jövőkép nyújtása, amely nem azt az eredményt hozza, hogy elhagyják a művészeti pályát vagy elmennek tanárnak. Utóbbi egy ponton túl teljesen át tudja venni a művészet helyét, az lesz a szakma, a művészet pedig megmarad hobbinak. Ez fordított esetben lenne arányban, vagyis hogy a művész művészetet csinál, hobbi szinten pedig tanít. Nálunk jelenleg ez nem így működik.

HETEROTÓPIA – minőségi tér. Godot Katalizátor díj 2022 – finalisták kiállítása: Kocsi Olga & Szabó Eszter Ágnes munkájaHETEROTÓPIA – minőségi tér. Godot Katalizátor díj 2022 – finalisták kiállítása: Kocsi Olga & Szabó Eszter Ágnes munkája

PRAE.HU: Milyennek érzékeled itthon a képzőművészet aktív közönségét, befogadói-vásárlói közegét, annak méretét, diverzitását?

L. B.: A művészet piaci szereplőköre igen tág, ide sorolhatók a piacot elsősorban alakító gyűjtők és a kultúrára fogékony, képzőművészet iránt érdeklődő közönség is. Ehhez viszonyítva a kortárs képzőművészet szakmai közege szűkebb, csupa szakmai emberrel, művészettörténésszel, művésszel, akik figyelemmel kísérik egymás munkásságát, elmennek kiállításmegnyitókra, ismerik egymás pályáját, és így tovább. Viszont ez egy eléggé zárt kör.

Az, hogy kit is nevezünk gyűjtőnek, már egy másik érdekes dolog. A hazai és a külföldi viszonyok között a gyűjtő és az art collector kifejezés egészen más konnotációkat hív elő. Ennek is van egy evolúciója.

Nemzetközi viszonylatban a gyűjtő egy olyan jómódú intellektuális személy, aki felismeri a művészet társadalmi jelentőségét. Felelősségvállalása közé tartozik, hogy miközben él gyűjtői szenvedélyének, intézményeket, galériákat, művészeti projekteket támogat.

Az itthoni gyűjtők és érdeklődők még nem tartanak itt, más minőségben léteznek, azonban ők az éltető szereplői a hazai képzőművészeti szcénának. Éppen ezért őket szeretnénk például az Art Fairünk kapcsán megnyerni. Elérni, hogy ne legyen az a félelem, hogy bejönnek egy galériába, és egy beszélgetés során azt tapasztalják meg, hogy „én nem értek hozzá”. Amikor valaki először megy el egy galériába, és ott nem egy pozitív élményt kap, akkor nem biztos, hogy másodszorra is el mer menni.

Amikor az Intézet rendszerét fölépítettük, nagyon tudatosak voltunk abban, hogy kell nekünk egy kvázi múzeum, mert ez egy ismert szisztéma. Van egy adott kiállítás, amelyre ha elmegy a látogató, és megveszi a jegyét, akkor nem szól hozzá senki, ha nem akarja, de lesz egy saját véleménye a látottakról. A galéria is kiállítótér, csak ott sokan úgy érzik, hogy „nekem itt most biztos vásárolnom is kell”. Ezért építettük úgy fel, hogy legyen a múzeum és a galéria, hogy az emberek lássák, nem kell a galériában sem feltétlenül vásárolni, viszont annak, aki szeretne, megvan rá a lehetősége.

Az is tudatos, hogy kiírjuk az árakat, amelyek a fiataloknál nem sokkal magasabbak, mint amennyiért az IKEA-ban megvesz valaki, mondjuk 50-60 ezer forintért egy tömeggyártású printet. Ha ezt nézzük, 150-300 ezer forintért egy egyedi műalkotást megvásárolni nem drága. Egy olyan családban, ahol két ember átlagkeresete megvan 6-800 ezer forint, akár megtehetik, hogy egy évben egy képet megvásárolnak. Visszacsatolva a gyűjtőkre: nem kell milliárdosnak lenni a műtárgyvásárláshoz. A gyűjtőnél ez nyilván más, sokszor már koncepció alapján megy, hogy ki, mit és miért gyűjt.

Azonban megfigyelhető, hogy a képzőművészet a kulturális ranglétrának az alján van. Ha az utcán megkérdeznénk egy járókelőt, tud-e mondani egy híres magyar írót, rendezőt, zenészt, fog tudni párat, de ha egy magyar képzőművész felől érdeklődnénk, egyáltalán nem biztos, hogy egy név eszébe fog jutni. Ha azonban a képzőművészet egy széles közegbe el tud jutni – mi pedig éppen erre szeretnénk hatást gyakorolni, és minél több embert bevonzani a képzőművészet világába –, akkor ez is megváltozhat, mert az emberek beszélni fognak róla. Ha egy műtárgy eljut egy lakásba, akkor ott meg fogják kérdezni, honnan van. Ennek kapcsán pedig elindul egy diskurzus, az említett diverzitás növekedni és kulminálni fog.

PRAE.HU: Ezek az általad említett tényezők mennyiben járulhatnak hozzá a Katalizátor-díj által megcélzott korosztály problémáinak fennállásához? Hogyan segít ezeken a díj?

L. B.: Vegyük a Megasztár példáját, ahol díjazott lesz valaki, és mindenki tudni fogja a nevét – lehet, hogy csak fél évig –, a lényeg, hogy csinálnak belőle egy sztárt. Nyilván a képzőművészet nem így működik, mégis jelentőséggel bír megkapni egy díjat, mert az elismerésen túl az látható és meg lehet jelentetni.

A Godot GICA kiállítótér egy nagy, látványos múzeumi tér. A Katalizátor-díj finalistáinak munkáiból született a HETEROTÓPIA – minőségi tér című színvonalas csoportos kiállítás, amely 2022. március 24. és április 10 között volt megtekinthető. Ez nemcsak egy díj, amelyet a nyertes feltüntet a portfóliójában, hanem itt tényleg komplexen meg lehet nézni egy kiállítást. Nyilván egy csoportos kiállítás esetében sokkal kevésbé láthatók a finalisták projektjei, a maguk teljességében semmiképp – például Szigethy Anna munkája hiába volt nagyszerű, több részt le kellett belőle vágni, mert hat másik művész mellett a tér ehhez kevés.

Viszont ha egy ilyen csoportos kiállítást megnéz a szakmából sok ismert ember – ez így is történt –, az beivódik. Elképzelhető, hogy Fajgerné Dudás Andrea számára a Godot Katalizátor fődíja olyan további lehetőségeket hoz, mint egy önálló kiállítás a Ludwig Múzeumban – bécsi meghívást már kapott a fődíj következményeként, amely szintén építi a pályáját. Persze nem lehet tudni, mit hoz a jövő, de ezt az aspektust nagyon fontosnak tartom, mert így a hiátust az alapok meg a befutottság között lehet kezelni.

Lépcsők kellenek, a művészet egy hosszútávú dolog. Egy fiatal, ambiciózus, tehetséges művész számára egy ilyen díj a lépcső egyik foka lehet a piramis csúcsa felé vezető úton. Nem úgy működik, hogy egyszer csinál valami jót, és másnap sztár lesz, hanem tíz-húsz-harminc éves távlatban jut el egy alkotó arra a szintre, hogy tényleg megalapozott művész legyen belőle.

Szigethy Anna: Azzal teljesen egyetértek, hogy Magyarországon hátrányos helyzetben van a képzőművészet a művészeti, kulturális életen belül, valahogy nagyon visszaszorul.

A művész szempontjából hozzátennék ahhoz, amivel Bori most befejezte. Amikor jó hangulatom van, akkor azt gondolom, hogy ez egy nagy játék, amit csinálok. Én viszonylag későn, tehát olyan 18-20 éves korom körül kezdtem egyáltalán képzőművészettel foglalkozni, mert egy általános gimnáziumba jártam. Eltelt harminc év, és azóta is azt gondolom, hogy itt az ember építőkockákból épít valamit. Például csinálok egy épületet, de nem fejezem be, nem is az a lényeg, hanem belekezdek közben valami másba is, aminek lehet, hogy az alapja egyébként ugyanaz, de elmegy egy másik irányba. Aztán valami harmadikba. Az embernek minden díj, felkérés, megkeresés, kész munka és annak bemutatása, de még minden telefon és hír is, amik ugye váratlanul érkeznek: az is egy építőkocka. Nem tudhatjuk, hogy ami aktuálisan történik, mit hoz majd. Vannak szimpatikus kapcsolódások, visszacsatolások, hogy tudjuk, ki a másik, vagy mit csinált. Hogy ennek a díjnak a mi, a hat finalista életére mi lesz a hatása, következménye, majd utólag lehet látni, mindenesetre ez egy szép nagy kerek építőkocka, fontos mérföldkő. Mindannyian ki vagyunk erre éhezve; a hétköznapok legtöbbször nem azzal telnek, hogy az embert hetente hívják múzeumokból meg a galériákból, netán bekerül egy díj shortlistjére.

PRAE.HU: Mindketten kiemeltétek, hogy amiről beszéltek, az a magyarországi képzőművészeti és kulturális szféra sajátossága. Hogyan látjátok, miben más a helyzet külföldön?

L. B.: Ezzel pont most volt közvetlen élményem. A Katalizátor-díj kapcsán itt volt Sebastian Baden, aki júniustól a Frankfurti Shirn Kunsthalle igazgatója. Nagyon fontos, hogy személyesen eljött, látta a művészeket, megnézte a munkákat. Egy ilyen helyzetben nyilván kialakul egy kapcsolat – amíg itt van, el fog látogatni még több galériába. Nem véletlenül szerettünk volna mi is egy nemzetközi kurátort bevonni ebbe, cél volt, hogy a nemzetközi kapcsolat valamilyen formája elinduljon.

A galériáknál egyébként sokszor szoktak annak a jelentőségével jönni, hogy külföldi vásáron veszünk részt és képviseljük a művészeket – mindez, persze, fantasztikus, de attól a négy naptól nem érdemes csodát várni. Beszéltem erről néhány osztrák galeristával, náluk az állam a külföldi kiállítások 50 százalékát kifizeti. Itthon egy galériának kimenni egy külföldi kiállításra gyakorlatilag önerőből történik. Volt egy időszak, amikor lehetett erre pályázni, sőt, a pandémia alatt szintén el lehetett érni támogatásokat, de ez maximum a költségek töredékére volt elég. Normális esetben az osztrák galériák adója 13 százalékos, így eléggé szembetűnő a különbség a mi 27 százalékunkhoz képest. Amikor elkezdődött a pandémia, náluk 5 százalékra levitték az adójukat, a művészek pedig kaptak havi fizetést az államtól. Tehát nem hasonlítható össze a hazai és a külföldi közeg, máshogy működik minden. Nekünk például abszolút szempont volt, hogy nem akarunk állami támogatásra várni – mert akkor nem fog történni semmi –, hanem amit önerőből meg tudunk tenni, azt valósítjuk meg.

HETEROTÓPIA – minőségi tér. Godot Katalizátor díj 2022 – finalisták kiállítása: Szabó Klára Petra és Kerekes Gábor munkáiHETEROTÓPIA – minőségi tér. Godot Katalizátor díj 2022 – finalisták kiállítása: Szabó Klára Petra és Kerekes Gábor munkái

Szintén nagyon fontos szerepe lenne az edukációnak hazánkban, de erre nincs ráhatásunk. A támogatói rendszer kialakítása vagy a kultúra, mint olyan, mind szorosan függnek ettől. Beszéltem korábban azokról a gyűjtőkről, akik adományoznak. Például a Tate Modern Múzeum baráti köréhez azért tartozik valaki, mert éves szinten akkora adományt ad, és csak ezért mehet el ingyen a megnyitóra. Nálunk ez egészen fordítva van. Azért szedünk belépőjegyet, mert itt kurátorok, művészek, kétkezi, a kiállítások kivitelezésében segítő munkások dolgoznak. Azt a pénzt keresik meg, amelyet mi kifizetünk. Senki, a művész sem fénnyel táplálkozik. Nagyon jó dolog, hogy szellemi táplálékot hoz létre másoknak, de az idejéből áldoz rá, ezért kell megtisztelni azzal, hogy kifizetünk egy 1500-2000 forintos belépőt, amely tulajdonképpen (ma már csak) három gombóc fagyi ára. Sajnos még mindig ott tartunk, hogy ez fennakadást okoz. Amikor arról beszélek, hogy edukáció, akkor a belépőjegy szedése is az. Ezért alakítottuk úgy a rendszerünket, hogy több lábon álljon, és ez tudjon működni.

PRAE.HU: Arról is beszéltetek, hogy a képzőművészeti szféra működése – nagyjából a kultúra egésze mellett – erőteljesen épül kapcsolatrendszerre és a véletlenre. Hogyan látjátok ezeket a működési mechanizmusokat, mennyiben könnyíti, nehezíti ez meg a munkátokat? 

Sz. A.: Azt mondanám, hogy ez sajátossága ennek a kulturális világnak, valószínűleg már a francia szalonok óta. Ez ilyen, és ezzel nincs is baj.

L. B.: Szerintem mindenki, aki képzőművészetben mozog, tapasztalta már, hogy amikor elkezd művészetről beszélni egy olyan embernek, aki abban nincs otthon, az csodabogárként fog rá tekinteni. Tehát amikor a képzőművészetben networkingről beszélünk, akkor az szerintem nem business networking, hanem nagyon személyes. Inkább azokat a lelki összekapcsolódásokat jelenti, amelyek úgy jönnek létre, ha személyesen találkozol valakivel. Addig nem nagyon tudnak ezek kialakulni.

Nagyon sok művész alkot itthon. Heti, napi szinten kapom meg, hogy „van egy ismerősöm, aki fantasztikusan rajzol...”. Nehéz erre mit mondani, főleg úgy, hogy ne bánts meg senkit. Ez nem egy kézzelfogható valami, amire lehet az ellenkezőjét mondani érzés alapján. Arról nem is beszélve, hogy más az, amit én, és amit Anna gondol művészetnek. Lesznek olyanok, akikkel ugyanazt gondoljuk, lesz, akivel más az ízlésünk. Felmerül az is, hogy sok olyan munka van, amely mondjuk nem illik bele az én világomba, nem raknám ki otthon, viszont szakmailag hihetetlenül nagyra tartom.

20  HETEROTÓPIA – minőségi tér, Godot Katalizátor díj 2022 – finalisták kiállítása: Göbölyös Luca munkája

PRAE.HU: Milyen volt a közös munka a Katalizátor alatt, hogyan zajlott a finalisták kiállításának megalkotása? Milyen speciálisabb feladatokkal járt ez kurátori, és milyenekkel művészi oldalról?

L. B.: A Godot Katalizátor pályázatra olyan projekteket kerestünk, amelyek képesek a 700 négyzetméteres teret izgalmas tartalommal megtölteni. Nagyon érdekes pályamunkák érkeztek, melyekből minél többet szerettünk volna megmutatni nagyközönségnek is, ezért gondoltuk úgy, hogy a finalisták munkáit egy csoportos kiállítás formájában mutatjuk meg. Az is szempont volt, hogy a közönséget aktívan bevonjuk a projektbe, ezért találtuk ki a közönségdíjat.

A csoportos kiállítás létrehozásában nagyon sokat köszönhetek German Kingának, kurátortársamnak – a MOME docensének és volt tanáromnak –, akivel igazi öröm és élmény volt együtt dolgozni. Mind a hat kiállító finalistával személyesen beszéltük meg, hogy a projektjüket hogyan tudnánk ebben a térben elhelyezni, egy csoportos kiállítás keretében. Ez elég nehéz volt, mert teljesen más egy előre kigondolt tematika szerint nekilátni a munkának, ahol megnézed, kiket hívj meg rá, milyen alkotásokat akarsz bemutatni. Sőt, a határidőink szintén elég szűkösek voltak, gyorstalpalóban kellett az egészet megcsinálni ahhoz képest, ahogy majd legközelebb szeretnénk. Lement a zsűrizés, egyhangú döntés született egy pontozásos módszerrel. Rá pár nappal, amikor már megvoltak a finalisták, elkezdtük fölvenni mindenkivel személyesen a kapcsolatot. Időpont, helyszínen beszélgetés, átgondolása annak, hogy amit ők ide terveztek nagyban, abból hogy lehet úgy esszenciát kivonni, hogy az működjön, és hatásos legyen. Az szintén mindig kérdés, hogy lehet-e a különböző művészeknek más-más tőről fakadó munkái között kapcsolatot teremteni. Pont a heterotópia fogalma volt az, ami valahogy az egészet összefogta. Így abszolút volt diskurzus a munkák között. Ez azonban csak azután derült ki, miután megvoltak a finalisták, szóval gyors reagálású hadtestre volt szükség.

Sz. A.: Nagyon jókor jött ez a kiírás. Év eleje óta érezhetően minden megélénkült, vannak újra megnyitók, kiállítások, projektek. Számomra az elmúlt két év valamiféle hibernált, vákuum alatti állapot volt a Covid miatt. Rosszul viseltem magánemberként is, képzőművészként pedig teljesen légüres térben éreztem magam az állandó veszélyérzet miatt. Ilyenkor a kultúra, és azon belül a képzőművészet tényleg nem lényeges szempont senkinek az életében, ezt pedig alkotóként nagyon nehéz megélni. Hiába dolgoztam rengeteget, semmit nem fejeztem be. Az az energia hiányzott belőlem, ami ahhoz kell, hogy összefogjam ezt a sok anyagot, és ezt pontosan ez a díjkiírás adta meg. Volt egy félig, háromnegyedig kész kiállítástervem – fotóalapú munkákat készítek, tehát általában vannak kész, végleges részek –, csak a következő lépés hiányzott. Ez azonban beindította a motorokat, nagyon gyorsan összeraktam a pályázatomat.

L. B.: Esetedben ez bizonyos szempontból tényleg az a nyugvó pont volt, amely katalizálta.

Sz. A.: Szó szerint. Két év kényszerpálya után nekem ez kifejezetten jól jött. Azon mosolyogtunk a többi művésszel, hogy ezen a területen az ember véletlenül összefut valakivel, aki mond valamit, és abból aztán kinő valami. Ahogy pont olvastam ezt a felhívást, és elméláztam rajta, aztán beadtam – így utólag nem is lehetett másképp – és elkészíthettem, kiállíthattam egy számomra fontos új munkát.

Nem hiszem, hogy Boriék külön-külön ismernek mindenkit a kiválasztott alkotók közül személyesen, de végül is lett egy olyan csapat, ahol majdnem minden kiállítóval ismerjük egymást, állítottunk ki az elmúlt 10-15 évben, így aztán valahogy ez generációs kiállítás is lett. Ez hozzáadott egy plusz pozitív élményt.

Azt alá tudom írni, hogy egy nagy ismeretlenbe ugrás volt ez a kiíró Godot részéről is, hogy kiválasztanak finalistákat, és abból valahogy össze kell kovácsolni egy olyan csoportos kiállítást, amelynek működnie kell, ha eljönnek megnézni az emberek. Az talán segítségükre volt, hogy ez nagyon nagy tér, tehát még ha a dolgok nem is szólaltak volna meg szépen együtt, azért kellően el lehetett őket különíteni. A jelentkezésemben az is szerepet játszott, hogy imádom ezeket az indusztriális tereket, volt gyártelepeket. Minden olyan teret, amelyet eredetileg nem kiállítótérnek szántak.

3 HETEROTÓPIA – minőségi tér. Godot Katalizátor díj 2022 – finalisták kiállítása: Nagy Barbara, Szigethy Anna munkái

PRAE.HU: Mit jelentett számodra a finalisták között lenni? Mivel járt ez együtt?

Sz. A.: Jó érzés. Minden ilyen visszaigazolás, ez a legfontosabb szó. Igaz, mi képzőművészek nem vagyunk annyira kiszolgáltatottak, mint mondjuk egy táncos, akinek a pályája időben iszonyatosan rövid, és nem vagyunk annyira kiszolgáltatva, mintha színészek lennénk, akiknél előfordulhat, hogy nem a tehetség hiányzik, hanem bizonyos olyan jellemzők, amelyeket nem tud megváltoztatni az ember. Azért itt is egy dolog az, hogy a műterem magányában mi történik – lehet nagyon jó élmény, kicsit olyan ez, mint az addikció, az ember folyton ezt akarja feleleveníteni –, és más ennek a társadalmi elfogadottsága, elismertsége, egyáltalán bemutatási lehetősége. Az esetemben tökéletesen megvalósult, hogy egy teljesen új munkát rögtön meg is tudtam mutatni, amelynek ráadásul további kifutása is lesz. Már megvan, hogy jövőre hol fogom bemutatni majd ennek részeit, vagy az egész kiállítási tervet, szóval ez elindított egy csomó mindent. Az itt bemutatott grafika például látható volt az art in book form című kiállításon a MANYI Kulturális Műhelyben, 2022 májusában; a teljes sorozatot pedig 2023 januárjában az ISBN könyv+galériában állítjuk ki.

PRAE.HU: Hogyan találtátok meg a Home, sweet home című munka helyét a térben, ahol azt éreztétek, jól működik? 

Sz. A.: Teljesen alulméreteztem, hiába kaptam alaprajzot. Márciusban Covidos lettem, úgyhogy elég későn tudtam bejönni az egész teret megnézni – itt olyan légtömeg és távolságok vannak, amelyet megtölteni tényleg komoly kihívás. Így a leadott installáció csak a tér egy részét használta ki. Mindig installációkat csinálok, ezért többször előfordult már, hogy zavarban voltam, amikor ki kellett venni az adott kiállítási anyagból egyetlen munkát, és csak azt elhozni. Ilyenkor mindig ugyanazt a címet, az egész installáció és az egész kiállítás címét mondom, mert nekem ez összefüggő munka. Legtöbbször, amikor kiállítást csinálok, akkor egy installáció valósul meg, amelybe szó szerint fizikailag is be tudom vonni a nézőt, aki sétálgathat a műben. Úgy képzelem, hogy nézi, mi van a falon, a földön, esetleg hall is hozzá valamit. Már az első körös választás utáni beszélgetésnél elgondolkoztam azon, hogy mit állítanék ki, ha a finalisták közé bejutok, és az hasonló volt, mint ami végül kikerült. Valamit a Home, sweet home installációból, és a végére pont ezt a nagy grafikai printet szerettem volna, amelyet be is mutattunk. Ez a kettő valahogy ellentétben áll, és a print nagyon karakteresen meghatározza a végpontot – erre vágytam. Hamar megbeszéltük, hogy mi lehetne az anyagom rövidített változata.

L. B.: Igen, mikor már tudtuk, hogy kik a finalisták – tudtuk a témákat, már meghallgattuk a prezentációkat, többször elolvastuk az anyagokat –, kialakult, hogy az elképzeléseink szerint ki kivel, hogyan tudna kommunikálni. Amikor ez megvolt, ezt küldtük már el a finalistáknak.

Sz. A.: Kaptunk egy alaprajzot beírt nevekkel, tehát ekkor már koncentrálhattunk a saját részünkre, és láttuk kivel fogunk egymás mellett dolgozni. Mi Nagy Barbarával a térben egymással szemközti falakon, azok mentén dolgoztunk. Szerettük, hogy összeválogattatok minket, mert korábban már állítottunk ki együtt.

L. B.: Mi ezt nem is tudtuk.

Sz. A.: Valószínűleg nem véletlen, mert a munkáink tudnak beszélgetni egymással. Így volt egy második poén is ebben.

1 Szigethy Anna: Home, sweet home – az otthonról és az otthontalanságról installáció, 2022. Home, sweet home, fotósorozat, 2018, 90x120 cm és papírtáskák egyedi printekkel, 2022, 60x70x30 cm. Véletlen egybeesések – gerjesztett bizonytalanság, rizográfiáról készült fotográfia, 2021, 138x200 cm

PRAE.HU: A HETEROTÓPIA – minőségi tér cím esetedben nem csupán a pályázó anyagodhoz kapcsolható erősen, hiszen visszatérő tematikád a tér, és az ebből konstruált életterek különböző formái. Mennyiben érzed ezt meghatározó témának? Mit gondolsz, miért foglalkoztat ennyire?

Sz. A.: Azt látom, hogy igen, valahogy mindig oda lyukadok ki, hogy a térben, ahol éppen vagyunk, valaki hogy érzi magát, miért, hogyan használja az adott teret. A 2000-es évek eleje óta foglalkoztam ezzel, Franciaországban – amikor ott voltam diák – ebből írtam a diplomámat, később ebből lett a doktorim, a Nem-helyek a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. Utána volt egy posztdoktori ösztöndíjam, akkor pedig a berlini, budapesti lakótelepek világa, túlélése foglalkoztatott.

Később volt egy sorozatom, ahol a közösségi tér és az intim szféra határait vizsgáltam, mindezt a gangos házak világában. Ennek kapcsán van egy gyűjteményem nejlon otthonkákból, az elmúlt hatvan év hálóköntöseiből. Kerestem az olyan szituációkat, ahol még elfogadott, hogy a gangon vagy a kertedben végül is otthon vagy, kiszaladsz egy ilyen hálóingben, de ha mondjuk az utcáról belátni, akkor az már rögtön nem személyes tér, hanem egy köztes helyzet. Pont a kérdésed kapcsán gondolkoztam el azon, hogy miért is kezdett érdekelni a tér, amely körülvesz minket, a viszonyunk hozzá. Valószínűleg ez abból adódik, hogy a Képző befejezése után egy évvel elindultam, és körülbelül 15 évig utaztam. Néha egy évben tíz hónapot nem voltam itthon, néha csak kevesebb sikerült, de azért folyamatosan utaztam, és nem feltétlenül egy helyre, tehát ne egy oda-vissza ingázást képzelj el. Volt olyan év, amikor három városban dolgoztam Budapesten kívül, és az országokat is így váltogattam. Nagyon máshogy képezik a tereket, máshogy használják, mondjuk, Franciaországban, mint Magyarországon, és akkor nem beszéltünk Berlinről vagy Rómáról.

Szeretem az úton levés könnyedségét és felelősség nélküliségét, hogy már nem vagyok otthon, de még nem érkeztem meg az új helyre, ahol biztos újabb megoldandó problémák adódnak. Ebből a köztes helyzetből, ennek a vizuális feltérképezéséből jött végül is a Nem-hely című installációm. Emiatt a nem-ott-levés, a „hol is vagyok?” érzés miatt, az állandó helyváltoztatásból és utazásból alakulhatott ki ez a terek iránti érdeklődés. Nagyon sok új helyen voltam, és állandóan 2-4-6 hónapokra kellett belaknom ezeket. Odaadták a kulcsot, hogy tessék, most érezd magad otthon, és másnap kezdj el dolgozni. Miközben azért amikor arról beszélünk, hogy egy műteremben vagy otthon elkezd az ember élni és dolgozni, azt általában hónapokig tart belakni. Nem ilyen gyors folyamat, de nekem másnap kellett kezdenem, mert tudtam, hogy két hónap múlva lesz egy nyitott műterem program egy kiállítással az aktuális rezidens program végén, tehát muszáj nekivágnom. Talán ebből alakult ki, ezekből a különbözőségekből.

Amikor kiderült a cím, a Heterotópia, tetszett, hogy a munkám 100 százalékkal benne van. Mind a hatan így jeleztünk vissza, hogy ez tényleg egy jól sikerült téma. A doktori szövegemben beszélek Foucault-ról, merthogy ezekben a Nem-helyekben is, a nem-ott-levésen túl – valószínűleg, ha lehetne, akkor egy átlátszó gömbben lennék mindenhol és sehol – a más terek izgattak. Ilyenek például egy börtön vagy egy kórház, Marc Augé-nál a repterek, az autópályák. Például, ha egy autópályán átmegyek Toszkánán, akkor én ott voltam vagy nem? Ez igazából nem kérdés, mert amikor az autópálya vastag hangtompítós falakkal van körbevéve, akkor az ember gyakorlatilag semmit nem lát a világ legszebb helyéből.

L. B.: Közben azt gondolom, a te munkáid voltak valóban azok, amik a legdirektebb módon fedték le ezt a heterotópiai, foucault-i minőségi teret. Persze a többieké is, de náluk nem volt ilyen egyértelmű a kapcsolat. Kerekes Gábornál a közösségi tér jelenik meg, és annak az értelmezései. Göbölyös Luca egy tényleges fiktív teret hoz létre, visszarepülve az időben. Kocsi Olgánál és Szabó Eszter Ágnesnél a profán és a szakrális tér összefonódása jelenik meg. Nagy Barbaránál a táblán kívüli térbe lépés, hogy hogyan kapcsolódik össze a határokon kívül és belül. A belső tér jelenik meg Szabó Klára Petránál, aki különben hasonló élményekből táplálkozik, mint Anna, hiszen sokat utazik, számos rezidencia programon vett részt. Érdekes ez a két pólus, kire hogyan hat akár ugyanaz az élethelyzet; ő inkább a belső utazást, a saját belső alakulásait és változásait vizsgálja a szituációban, Anna, te viszont kifele nézel.

4 Szigethy Anna: Home, sweet home, fotósorozat, 2018, 90x120 cm

PRAE.HU: A pályázó munkád azon része, amely kifejezetten a családi ház felszámolásához kapcsolódott, nyert új jelentésréteget az orosz-ukrán háború és az ukrán menekültek helyzete kapcsán?

L. B.: Az, hogy február 24-én kitört a háború, mindenkire mélységesen ráült, hiszen a meghallgatás a rá következő kedden volt. Visszás helyzet volt nekünk is zsűriként, és a művészek számára is. Még nagyon kevés idő telt el, úgy éreztük, hogy bejövünk reggel, és valami annyira oda nem illő dologgal foglalkozunk tulajdonképpen, mert közben a világ és a saját létünk is megkérdőjeleződött. Mégis csinálni kell azt, amiben hiszünk, mert tisztában vagyunk ennek az értékével, és mert erre van hatásunk, másra nincs.

Sz. A.: Ennek a munkának két része van. A fotósorozat meg ezek a nagy táskák a fotóimmal, amelyek felnagyított, apró részleteket mutattak a családunk lakásából, az elhagyás pillanatában. 2018-ban költöztem el onnan, viszonylag régen, ebből is látszik, hogy elég lassan, akár évekig is dolgozok egy témán. Ez az egyik forrás. A másik, hogy 2015-16-ban volt az első, Európát és Budapestet elérő menekülthullám. Én akkor önkéntes voltam a Nyugati tranzitban, sütöttem tortát a gyerekeknek, berendeztünk babasátrat, tettem, amit tudtam. Igazából ott láttam először azt a húsba vágó helyzetet, ahogy emberek, sok ezer kilométerre az egykori otthonuktól, egy 1x1 méteres papíron ültek és vártak – leginkább arra, hogy tovább indulhassanak. Azt nevezhették otthonuknak, ismert helynek, mert körülbelül az a széthajtogatott papírdoboz volt a sajátjuk Európában. Úgy, hogy közben az előző otthonukat, mondjuk, lebombázták.

Utána eladtuk azt a lakást, amely nekem az egész életemben, születésemtől fogva volt a biztonság. Azért tudtam ilyen vidáman utazgatni, sokat és viszonylag profin, mert mindig volt ez a fix pont az életemben. A szüleim kirepültek onnan egy idő után, volt, hogy kiadtuk, volt, hogy én laktam benne egyedül, de az is előfordult, hogy együtt éltünk ott a nővéremmel. Az összes családi relikviát, az egész gyerekkorunkat meg lehetett benne találni, tehát ez volt számomra a végképp ismerős hely. Ez a kettő, a menekülthullámkor látottak, tapasztaltak, meg ennek a lakásnak, otthonnak, biztos pontnak a felszámolása azok, amiből összeállt ez a munka.

A másik elem egy rizográfiáról készített print, amelyet városi fotósorozataim alapján készítettem. Itt pont egy nagy méretű print volt látható (138×200 centiméteres). A rizora jellemzően pár színre redukált rétegek, amik – mint egy szitanyomatnál – elmászkálnak egymás mellett, és az egész bemozdul, ettől egyszerre dinamikus és fenyegető lesz. Mivel fekete-kékre redukáltam a színeit ezeknek az eredetileg színes fotográfiáknak, nagyon drámai hatásuk lett.

A sorozat a pandémiáról való véleményemet tükrözte, hogy körülbelül ennyire látom biztosnak a helyzetünket a továbbiakban a világban. Most pedig hozzátehetjük, hogy február 24-e is azt mutatta meg, hogy ennyire biztos az életünk. Egyszer csak elkezdődik egy háború egy olyan országban, olyan helyen, olyan városban, mint Magyarország és Budapest. Mintha holnap elkezdenének bombázni, és mi is úgy állnánk ott a metróban – mint az emberek az első éjszakákon Kijevben –, kezünkben egy szatyorral, a macskával vagy a legfontosabb könyvvel, hogy mi is történik itt. Úgyhogy ez egy véletlen egybeesés. Eredetileg az elmúlt két évről szólt volna, viszont most erősen kitágultak az értelmezési lehetőségek.

rizo Véletlen egybeesések – gerjesztett bizonytalanság, rizográfiáról készült fotográfia, 2021, 138x200 cm

Portréfotó © Sáfár Zoltán
Enteriőrfotók, reprodukciók © Szigethy Anna

A Katalizátor-díj finalistáinak kiállítása 2022. március 24. és április 10. között volt látogatható. A Godot Katalizátor-díjról bővebben itt olvasható.
GICA honlapja
Szigethy Anna honlapja
nyomtat

Szerzők

-- Molnár Anna Borbála --


További írások a rovatból

art&design

Gondolatok a Geometric Environments című kiállításról
art&design

Lak Róbert kiállításmegnyitójáról az ISBN könyv+galériában
art&design

Győri Blanka gondolatai* Joó Irma munkáiról
Neked már megvan a heti Praedád?


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés