Az utcai műsornak Vörös szál, a rituális játéknak Tavaszköszöntő és téltemető volt a címe. Mindez a THEALTER közvetlen előzményén, az East (az egyetemi színjátszó csoportok európai szövetsége) Tavaszi Napforduló Fesztiválján történt, 1990 márciusában. Ezek az emlékek Jászay Tamás tanulmányának az olvastán bukkantak elő, amely feltárja a több mint harmincéves THEALTER előtörténetét is. Maga a történet – eleinte Szabad Színházak Nemzetközi Találkozója néven – 1991-ben veszi kezdetét mint az egyik legrégebbi, folyamatosan működő, magyarországi nemzetközi, előadó-művészeti fesztivál.

A kötet, amely a 31. THEALTER Fesztivált bevezető, 2021-es konferencia anyagát gyűjti egybe (és innen letölthető), visszatükrözi ennek a három évtizedes, folyamatos útkeresésbe és kockázatvállalásba bocsátkozó rendezvénynek a színességét és sokrétűségét. A lezárása is méltó egy folytonos meglepetésekre építő fesztiválhoz; íme az utolsó mondatok: „ráadásul egy olyan évben beszélgetünk, 2021 nyarán, amikor a működési pályázaton nulla forintot ítélt meg a THEALTER-nek a névtelen kuratórium. Ami önmagában vicces lenne, de nem az, s a jövő sem kecsegtet sok jóval...”

Ha a jövő bizonytalan is, a múlt izgalmas és eleven. Az esszék-tanulmányok a THEALTER-en fontos szerepet játszó előadásokról, alkotókról és alkotóműhelyekről szólnak, önálló írás foglalkozik Gergye Krisztiánnal, Hajdu Szabolccsal, Pintér Bélával, Ivo Dimcsevvel, a k2 Színházzal, Ladányi Andreával vagy éppen a szegedi Metanoia Artopédiával csakúgy, mint a független színházak működési modelljeivel vagy a szentesi Horváth Mihály Gimnázium utcaszínházi előadásaival. Különösen kedves a recenzens szívének a vajdasági vonal, a Nagy József Woyzeckjéről és a Mezei Kinga rendezéseiről szóló tanulmányok, illetve Mikola Gyöngyi esszéje a pétervári független színházi mozgalomról. Mindez így persze nem több sietős name-droppingnál, de talán ez a felsorolás is jelzi, hogy mennyire gazdag anyagot kap kézhez az olvasó.

Külön fejezet gyűjti egybe azokat az írásokat, ahol egy-egy alkotó a saját munkájáról beszél. Adorjáni Panna a kolozsvári Reactor 99,6% című előadásáról ír, román és magyar nemzetiségű alkotók kollektív alkotásáról: e kollektív munka módszertanát, sajátos energiáit és sajátos buktatóit járja körül a résztvevőkkel készített interjúk alapján. Kelemen Kristóf a Megfigyelők című színházi előadása keletkezéstörténetéről mesél, amely levéltári kutatások nyomán, ügynökjelentések felhasználásával jött léte, Fábián Péter a k2 Színház két előadásán keresztül mutatja be, hogy mennyire eltérően alakulhat a színpadi szöveg és az irodalmi mű viszonya, Rácz Attila pedig a Hólyagcirkusz történetét és közösségi munkamódszerét járja körül. A kötetet egy három részből álló, monstre kerekasztal-beszélgetés zárja, ahol Fuchs Lívia, Imre Zoltán és Nánay István a magyar független színház és tánc történetét tekinti át. Az első rész a századfordulótól a hatvanas évekig, a második a hatvanas évektől a nyolcvanas évekig, a harmadik pedig a rendszerváltást megelőző időszaktól napjainkig tartó időszakról szól, informatív és izgalmas körképet nyújtva.

A THEALTER30(+1) kötet talán több is, mint egy egyszerű szöveggyűjtemény, hiszen rétegzett és tanulságos összkép rajzolódik ki belőle. És a recenzens szeme előtt kirajzolódott belőle egy olyan kérdés is – különösképp a záró beszélgetés révén –, amelyet a kötet nem tárgyal ugyan önálló témaként, de ott húzódik nemcsak a  szövegek mögött, hanem a THEALTER történetének a hátterében is. Centrum és periféria dinamikájáról, sajátos viszonyáról van szó: a magyar független színházi törekvések története ugyanis elmesélhető volna akár ennek a viszonynak az erőterében is, Hevesy Iván és Palasovszky Ödön Zöld Szamár Színházától Halász Péter vagy Jeles András színházán keresztül egészen máig. Ha centrum és periféria kettősségén nem egyszerűen a Budapest-vidék viszonyát értjük, hanem az intézményes-hatalmi központot és annak a perifériáját, akkor ezeknek a történeteknek a fényében szemügyre lehet venni, hogy miképpen szívja el a levegőt a centrum a periféria elől, ugyanakkor mit és hogyan szív fel a periféria impulzusaiból. Ha a jövő (nevezzük bátran lánykori nevén jelennek) nem is kecsegtet sok jóval, a gondolattal mégiscsak el lehet játszani: hogyan működhetne az a kultúra, amely megteremti a feltételeket a perifériáról érkező innovációk számára, és vajon egy ilyen kultúra gazdagodásának milyen volna a dinamikája? Talán ezeket a kérdéseket épp a periféria felől érdemes feltenni, és épp ezért van felbecsülhetetlen jelentősége annak, hogy Magyarország egyik nagy egyetemi városában folyamatosan működik egy független színházi fesztivál, immár harminckét éve.