Noha csütörtökön lezajlott a fesztivál zárópartija, akadt még egy pótnap is, a vasárnap, amikor a szlovén Uroš Kaurin és Vito Weis produkciója, a Hős 4.0 – Business as Usual című előadása érkezett Szabadkára, de erre sajnos nem tudtam visszajönni. Így hát a szerdai és a csütörtöki nap előadásairól tartozom még beszámolóval, ám ezt bizonyos okoknál fogva ezúttal visszafelől kezdeném.

A Desiré Fesztivál utolsó két napja ugyancsak a „No filter” jegyében telt, noha igencsak eltérő árnyalatokkal és hangsúlyokkal. Először egy klasszikus abszurd színdarab punk továbbgondolását láthattuk, majd a fesztivál legszívhezszólóbb előadását, végül pedig egy Kafkára építő, korántsem problémamentes produkciót, amely azonban érdekes tanulságokkal szolgált.

Sándor L. István nagy ívű vállalkozása, azaz a Katona és kora című kötet a Katona József Színház történetének rekonstruálására és értelmezésére irányul. A most megjelent könyv a második a sorban, és remélhetőleg mihamarabb követi majd a harmadik – a záró fejezet mindenesetre ígéretet tesz a folytatásra.

E sorok írójának boldogult úrfikorában hosszú ideig díszítette a falát Enzo Cozzi performanszának fénymásolt kis plakátja. Az igazat megvallva ellopta a szegedi tanárképző hirdetőtáblájáról – mentségére legyen mondva, hogy az előadást követően vette magához, megmentve a kidobástól. Egy nappal korábban döbbent csodálattal követte az olasz utcai művészt, aki zenészektől kísérve, gólyalábon szaladva-táncolva csábította maga után a közönséget, végig a Kárász utcán, ki a Széchenyi térre, hogy ott aztán tavaszköszöntő össztáncba rendezze a menetet. Az egész egyszerre volt csábító és ellentmondást nem tűrő: egyesítette egy rituális törzsi ünnep karneváli varázsát a hamelni patkányfogó tömeghipnózisával. A THEALTER30(+1) kötetről számolunk be.