PRAE.HU: Hogyan kerültél a Magyar hangja…-projekt élére?

Az ötletgazdaga alapvetően a Vertigo Média egyik producere, Kárpáti György volt. Ő keresett meg azzal, hogy filmet készítenének a magyar szinkronról: a szakmáról, a színészekről, a rendezőkről, a vágókról, egészen a háttérmunkásokig. Kárpáti szándékosan keresett olyan rendezőt, aki nem volt részese a szinkronszakmának, és akit nem kötöttek személyes szálak a szinkronszínészekhez vagy - rendezőkhöz, hogy így minél tárgyilagosabb és objektívebb nézőpontból lehessen ezt az igen tág szakmát bemutatni. Választottunk egy kiindulási irányt, és ezen belül gondolkodtunk azon, milyen szerkesztési elv szerint, milyen stílusban vegyük fel a filmet, miképp lehet az interjúkkal nyolcvan percen keresztül fenntartani a néző érdeklődését. Mivel a film büdzséjét teljes egészében a Vertigo teremtette elő, a filmjelenetek, archívok használatának financiális korlátjai voltak. De a Kecskeméti Animációs Filmstúdió tulajdonában álló magyar mesékből például beemelhettünk részleteket, amit ezúton is köszönünk nekik. Volt ugyan előzetes koncepciónk, hogy kikkel szeretnénk interjút csinálni, de lehetetlenség lett volna mindenkit megszólítani, számos színész forgatás vagy személyes elfoglaltság miatt nem ért rá. Nagyon hosszúra nyúlt a szervezés és egyeztetés, és végül 40 órányi nyersanyaggal dolgozhattunk. Hálásak vagyunk, hogy ennyire sok szinkronos szakember megszólalt, és ilyen tág képet tudtunk alkotni.

PRAE.HU: Mi volt számodra rendezőként a legnagyobb kihívás ebben a munkában?

Akkor kezdtem érezni a nyomást, amikor rájöttem, hogy olyan legendás színészóriásokkal kell leülnöm beszélgetni, mint Molnár Piroska, Pogány Judit, Szacsvay László vagy Gáti Oszkár, csak hogy néhány nevet kiemeljek. Nem sok embernek adatik meg, főleg nem ennyire tömény formában, hogy beszélgethet ezekkel a művészekkel. Közben persze tudnom kellett azt is, hogy az adott szinkronszínész jellemzően melyik külföldi sztárnak szokta a hangját kölcsönözni, és ezek a sztárok milyen filmekben szerepeltek. A kihívás tehát minden interjúra való felkészüléssel folyamatosan hatványozódott, voltak is emiatt álmatlan éjszakáim. De összességében nagyon hálás élmény volt beszélgetni azokkal a szinkronszínészekkel, akiknek a hangján én is felnőttem, hiszen a szinkron mindenkit körülölelt, aki Magyarországon nevelkedett. Ráadásul nagyon kedves és segítőkész volt mindenki, még jobban a szívembe lopták magukat.

PRAE.HU: Neked személyesen mit jelentett a szinkron, mielőtt ebbe a filmbe belevágtál?

Van saját vicces történetem: egyszer én lettem egy afrikai kecskepásztor szinkronhangja egy dokumentumfilmben, mert az egyik tévéstúdió egyik szerkesztője a mély hangom miatt behívott. A korábbi filmjeimet narráltam, de az egészen más műfaj, és más képességeket is követel meg. A narrációnál annyi a fontos, hogy szépen tudj beszélni, olvasni, és át tudd adni a tartalmat. A szinkronnál plusz tényező, hogy pontosan le kell tudni követni, ami éppen történik a képen, valamint szájra kell illeszteni a hangot.

PRAE.HU: Meglepő volt hallani, hogy ma a szinkronszínészek sokszor nem láthatják megfelelően a képet, kevés segítségből kell sokat kihozniuk. Tudtátok előre, melyik aspektusait szeretnétek kiemelni a szinkronizálásnak?

Ahogy egyre több interjút csináltunk, sorra jöttek elő újabb és újabb részletek, amelyek fontosnak tűntek. Figyelnünk kellett rá, hogy a forgatás során felmerülő új aspektusokra a későbbi interjúalanyoknál már tudatosan rákérdezzünk. Közben fontos volt számunkra az is, hogy teret adjunk az idősebb szinkronszínészek visszaemlékezéseinek, és olyan kérdéseket tegyünk fel nekik, amelyek kapcsán fel tudják eleveníteni a szinkron hatvan-hetven évvel ezelőtti hétköznapjait. A fiatalabbak esetében pedig körül akartuk járni, hogyan élik meg a digitális átállással járó változásokat.

PRAE.HU: A film alapvetően azt rajzolja ki, hogy a magyar szinkronszakmának volt egy fénykora az ötvenes évektől az ezredfordulóig, az elmúlt évtizedben viszont a minőség rovására sajnos fokozatosan a mennyiség került a fókuszba, és ma már futószalagon gyártják a szinkronokat. A forgatás során rajzolódott ki ez az álláspontotok, vagy az előzetes hipotézis is ez volt?

Óriási meglepetések nem értek bennünket, a nyilatkozatok főleg megerősítették a hipotéziseinket, miközben persze voltak ellenvélemények is. Tisztában voltunk azzal, hogy az utóbbi években felhígult a szinkron, de hogy ezt pontosan milyen tényezők váltották ki, azt inkább csak sejtettük. Amikor viszont láttuk akcióban, hogy miképp működik most – szemben azzal, ahogy az archív felvételek alapján vagy például Molnár Piroska beszámolói szerint a régi szinkron működött –, akkor betonozódott be az a kép, miszerint régen tényleg igényesebb és jobban megmunkált volt a magyar szinkron. Nem arról volt szó, hogy ma már a színészek nem adják bele úgy a szívüket és a lelküket, ahogy régen, hanem egyszerűen többszörösére gyorsult a gyártás, ahogy a megrendelői igények is a sokszorosára nőttek. Jelenleg körülbelül nyolcvan magyar nyelven sugárzó csatorna van, amelyeken éjjel-nappal mennek a filmnek, ez a sokszorosa terhelést jelenti annak, ami régen volt. Régebben a szinkronszínészeknek gyakran lehetőségük volt a felvétel előtt egyben látni a filmet, több felkészülési idejük és terük volt egy-egy szerep megismerésére és megformálására. A nagy hollywoodi filmek szinkronizálásánál még többé-kevésbé ma is megengedett ez a lassabb tempó, de a futószalagon érkező tévésorozatoknál és programoknál ezekre már nincs idő, az átlag tévénéző pedig főleg ez utóbbiakkal találkozik.

PRAE.HU: A film premierje a miskolci CineFesten volt. Milyen élmény volt végre közönség elé vinni a filmet?

Nagyon izgultam, hiszen az első telefonhívásokat beleszámítva több mint egy éve dolgozunk ezen a filmen! Megmutattuk már szakmabelieknek, de valódi közönség előtt a szeptemberi bemutatóig mi sem láttuk. Az ötödik percig nagyon feszülten ültem. Amikor az első nevetéshullám végigfutott a közönségen, akkor fellélegeztem, mert éreztem, hogy működik a film: ahol kell, ott nevetés volt, ahol kell, ott csönd. Ahol pedig ezt kívánta meg a jelenet, ott egy-két ember még pár könnycseppet is elmorzsolt. Nincs olyan rendező, aki tökéletesen elégedett lenne az alkotásával. De talán elértük azt az optimumot, amikor működik a film az üzenete, és sikeresen átadtuk a nézőknek, amit szerettünk volna.

PRAE.HU: Az intézménytörténeti háttéren túl milyen okai lehetnek, hogy Magyarországon ennyire népszerű a szinkron?

Ennek egyik sarokköve, hogy színészek csinálják. A filmben is elhangzik, hogy jó szinkronnal akár egy gyengébb filmbe is lelket és életet lehet lehelni. Magyarországon a szinkronszínészet és a hagyományos színészet szorosan kötődik egymáshoz, szintre mindenki, aki a szinkronizál, színházban és filmekben is játszik. A nézők eleve kötődnek a színeszekhez érzelmileg, ezért, ha kedvelt karaktereknek adják a magyar hangjukat, az kétszeres bónusz. Filmünknek egyébként célja, hogy azok az szinkronszínészek is közelebb kerülhessenek a közönséghez, akik arcról kevésbé ismertek.

Elvitathatatlan az is, hogy a magyarok egyszerűen megszokták a szinkront. Felháborodást vált ki, ha mondjuk Brad Pittnek, Terrence Hillnek vagy Bud Spencernek valamilyen okból nem az a színész adja a hangját, akit a közönség megszokott. Ez jól mutatja, milyen mély érzelmi kötődéssel kapcsolódunk egy-egy hanghoz. Szerintem a legtöbb magyarnak Brad Pitt nem is a saját, hanem Stohl András hangján szólal meg a fejében. Ez a kötődés hatványozottan működik rajzfilmkaraktereknél. Míg egy élőszereplős mozit nézve tudat alatt azért mindig érzi az ember, hogy nem a valódi hangját hallja a karaktereknek, addig a rajzfilmfiguráknál szinte tökéletes az illúzió.

PRAE.HU: Milyen sajátosságokban különbözik a magyar szinkron a külföldi szinkronhoz képest?

A filmben nem volt célunk nagy volumenű külföldi kitekintőt adni. Ami tény, hogy a magyar szinkronszakma világhírű, nagyon hosszú múltra tekint vissza, rengeteg gyakorlat van benne. Előfordul, hogy más országokból érkeznek Magyarországra elsajátítani a szinkronizálás művészetét. Külföldön viszont sokkal jobban megfizetik a szinkront. Külön szakmaként ismerik el, nem úgy, mint Magyarországon, ahol csak a színészet egyik ágazataként tekintenek rá. Amerikában, Franciaországban, Spanyolországban vagy akár Lengyelországban például sokkal jobban megbecsülik az animációs karakterek szinkronhangjait.

PRAE.HU: Sokszor előkerül, hogy összefüggés van a magyarok rossz idegennyelvismerete és a szinkron elterjedtsége között. A filmben több megszólaló is cáfolja ezt az állítást. Neked milyen gondolataid vannak erről a kérdésről?

Vannak alkotások, amelyeket tényleg érdemesebb eredeti nyelven nézni, de olyanok is akadnak szép számmal, amelyeket viszont sokkal élvezetesebb szinkronnal. Egy nagy Marvel-film esetében, amikor rengeteg a látványos elem, a kép és a hang összhatására figyel a néző. Ha az embernek közben követnie kell a feliratokat, az el tudja vonni a figyelmét. A mai világban szerencsére már mindenki eldöntheti, hogy melyik verziót választja, a streamingcsatornákon és gyakran a tévén is kiválaszthatjuk, hogy szinkronnal vagy eredeti nyelven szeretnénk-e nézni az adott programot. Úgy érzem, ma már nem kellene a kettőnek ilyen éles ellentétben állnia. Az a természetes, hogy mind a kettő létezik. Én speciel szeretem részletesen megfigyelni a kompozíciókat és a látványvilágot, ezért nekem könnyebb, ha magyarul szólal meg a film, de én is szomorú vagyok, ha nem jó a szinkron, mert sajnos ez is előfordul.

PRAE.HU: Elhangzik az is a filmben, hogy a mai fiatalok már inkább felirattal néznek filmeket. Lehetséges, hogy egyszer kimegy a magyar szinkron a divatból?

Nehéz megjósolni a jövőt, az arányok valószínűleg változni fognak. Néhány reklámot már például felirattal játszanak a tévében. De én azt gondolom, a mi életünkben a szinkronnak még megmarad a szerepe Magyarországon. Mint Kálid Artúr is mondja a Magyar hangja…-ban, a szinkronnak nemcsak annyi a funkciója, hogy könnyebbé tegye a filmnézést, hanem az is, hogy őrizze a magyar nyelvet. Ha megnézzük, egyre több a jövevényszó, a szinkron viszont segít konzerválni a szókincset, a helyes hangsúlyokat, a míves, szép beszédet. Van tehát egy kollektív tudatalatti szerepe a szinkronnak a magyar társadalomban. Számomra az is nagy kérdés egyébként, hogyan hat majd erre a szakmára a jövőben a mesterséges intelligencia. Már most is léteznek olyan technológiák, amelyekkel digitálisan utánozni lehet az emberek hangját, bár az még egy hosszabb folyamat lesz, mire érzéseket is lehet majd csempészni a mesterséges hangokba.

PRAE.HU: Szívesen dolgoznál a jövőben hasonló témákon?

Mindenféleképpen. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire hálás feladat volt nekem ez a munka. Rendezőként mindig örülök, amikor olyan témát kapok a kezembe, amelyben látok potenciált, jól bemutatható egy film keretei között és az embereket is érdekli.

Fotó: Mariia Kashtanova