Vasárnap, a déli órákban érkeztek meg a táborozók a Herold Panzióba, így még volt egy kis idejük kipihenni az út fáradalmait vagy éppen L. Varga Péter idegenvezetését élvezve felsétálni a szőlőhegyre és gyönyörködni a tájban. Az idei évben már magam is szervezőként térhettem vissza ide, de a kilátás még mindig ugyanúgy elvarázsolt, mint amikor először jártam Dunabogdányban.

Voltak páran, akik egy folyóparti sétát is beiktattak, délután háromkor azonban már mindenki a laptopja előtt ült, hiszen elkezdődött Rácz Péter műfordítói szemináriuma. Elsőként Hegedüs Vera Ostoba című könyvéből olvashattak egy részletet a táborozók, amit a fordítás megkezdése előtt közösen átbeszéltek, kitérve minden apró észrevételre, értelmezési nehézségre.

Rácz közös gondolkodásra szólította fel őket, hiszen egymás tapasztalataiból, megoldásaiból, hibáiból is rengeteget lehet tanulni – nyelvtől függetlenül.

A megfelelő hang eltalálásához például olyan kérdéseket kellett körüljárniuk, mint hogy milyen nemű és korú az elbeszélő, hogy milyen körülmények között él, vagy hogy a megfogalmazásai milyen értelmi színvonalról árulkodnak. Természetesen nemcsak a kompozíció, hanem a szavak szintjén is merültek fel bizonytalanságok, például, hogy mit jelent a putri vagy éppen a nyesedékfa. Még Buda György tapasztalt fordító és a tábor örökös vendége is teleírt egy egész oldalt kérdésekkel és felvetésekkel, amiket a másnapi workshopon bizonyára megvitatnak majd.

A délutáni munkát a Forgó Étterem csapata szakította meg, hiszen hat órakor megérkezett a vacsora, amit már esti vendégeink, Bartók Imre író, valamint Urbán Bálint műfordító és esztéta társaságában fogyaszthattunk el. A program kettejük beszélgetésével folytatódott este nyolckor a szőlőültetvény tövében álló kisházban. Bálint az elmúlt bő évtized egyik leginnovatívabb szerzőjeként konferálta fel Imrét, aki olyan heterogén, műfajokon és kulturális határokon átívelő életművel rendelkezik, ami az egész kortárs irodalmi mezőt képes áthuzalozni. A hatásos bevezető után felolvasott idézetekkel azonban sikerült meglepni a társaságot.

A Lovak a folyóban című regény elbeszélője ugyanis így nyilatkozik: „Író vagyok – mondom magamat is meglepve, és kis híján elhányom magam.”

Természetesen adta magát a kérdés, hogy milyen kapcsolatban áll egymással az irodalom és az undor. Imre elsőként kontextusba helyezte a részletet, ami talán kissé finomított annak radikalitásán: a regény főhőse egy tipikus alkotói, illetve magánéleti válságban lévő figura, akinek viszont az írás egzisztenciális szükséglet. A szerző hozzátette ugyanakkor, hogy a háttérben felfedezhető egy történeti narratíva is, hiszen a 19. századi realista próza megismertette velünk a valóságot, ami azonban meglehetősen kiábrándítónak bizonyult, sőt, (irodalmi) öngyűlölethez vezetett. Az irodalom tehát lehet valami rossz felesleg is, amely semmilyen célszerűségnek nem feleltethető meg, mégis kiáramlik, így nem véletlen talán, hogy kapcsolódik hozzá egy bizarr, testi aspektus is – amelynek metaforikáját a hétköznapi olvasók is kiválóan működtetik, amikor például az interneten könyveket véleményeznek. Imre kiemelte viszont azt is, hogy a helyzet mégsem ennyire lehangoló, hiszen másfelől nézve a Lovak a folyóban elbeszélőjének csak a könyvei maradtak, amikhez a végletekig ragaszkodik, szinte dédelgeti őket.

Az írás számára egyszerre hihetetlenül erős vágy a létrehozásra, a teremtésre, ugyanakkor van benne egy jelentős távolítás is, ami akár az undorig fokozódhat.

A továbbiakban Bálint kérdései kronologikus sorrendben követték Imre pályáját, így először a Paul Celan és Rilke költészetéről írt két irodalomtörténeti monográfia került terítékre. A szerző azzal indokolta az esszéisztikus művekkel való indulást, hogy ez a két alkotó volt neki az „ősbenyomás”: korai és erős élményekkel kapcsolódik hozzájuk, illetve a recepciójukat is rendkívül érdekesnek és szerteágazónak tartja, így már az egyetem alatt foglalkozni kezdett velük. Radnóti Sándort említette, aki szerint Rilke olyan, mint Midász király – minden, amihez hozzáér, arannyá és szirupossá válik –, ő azonban úgy látja, vannak sötétebb korszakai is, ami például a Duinói elégiákban érzékelhető. Imre első regénye, a 2011-es Fém már kiérlelt prózanyelvvel dolgozik, és hozza azokat a témákat, amik később – ahogy Bálint fogalmazott – szellemként kísértenek az újabb művekben: ilyen például a képzőművészet, az álmok világa, a horror, az erőszak, a terek és tudatállapotok vagy éppen a zsánerek közti ugrálás. Szintén visszatérő motívum az írás mint menekülés pszichotikus problémák elől. Ezzel kapcsolatban a szerző Karl Ove Knausgård regényfolyamát és Agota Kristof utolsó könyvét is felhozta, hiszen ők a megszabaduláshoz jutnak el, ami azt jelenti, hogy már nem kell írniuk.

A legerősebb kritikai szólamok talán a popkulturális utalásokban bővelkedő A patkány éve, A nyúl éve, illetve A kecske éve című könyvek után csendültek fel. Ezekben a művekben Karl Marx, Martin Heidegger és Ludwig Wittgenstein terrorista csoportot alkotnak, és el akarják szabadítani az apokalipszist. A ténnyel azonban, hogy a főszereplők szimbolikus jelentőségű filozófusok, szinte egyáltalán nem foglalkoztak a kritikusok, a zsánerkeveredés körüli vita ugyanis minden más aspektust elfedett. Imre szerint fölösleges kétévente összeveszni azon, hogy mi a magas irodalom, jóval érdekesebb probléma viszont, hogy a virágzó európai kultúrával szinte homlokegyenest szemben áll a történelem, ami a 20. századi népirtásokkal mélyponthoz érkezett, és azóta is olyan, mintha a „globális öngyilkosság” valamiféle civilizációs mesterterv szerint folyna. Nem tudhatjuk pontosan, hogy a filozófia, az eszmetörténet milyen hatást gyakorol erre, de az bizonyos, hogy komoly befolyással bír – elég csak Marx vagy Heidegger példájára gondolni. Az önfelszámolás felé haladó nyugati világ és a totalitárius rendszerek témájával kapcsolatban Bálint arra volt kíváncsi, hogy miért válik ennyire hangsúlyos motívummá a regényekben a nácizmus. Imre szerint a náci mára szinte popkulturális ikonná és leamortizált, túlhasznált fogalommá vált, ugyanakkor, ha az irodalomnak van bármi köze a realitáshoz, akkor egy idő után lehetetlen kikerülni a szó valódi értelmére történő reflektálást.

Az ötödik, Láttam a ködnek országát című könyv poétikai váltást hozott a szerző pályáján: nyelvileg egyszerűbb, a középpontban pedig a könyvkiadás áll. Az elbeszélő kéziratokról tárgyal, közben pedig furcsa, groteszk helyzetekbe keveredik. Imre elárulta, hogy azt gondolta, az irodalmi tér szatíráját írta meg, mégis kapott olyan visszajelzéseket kiadók munkatársaitól, amik arról árulkodtak, hogy az abszurdnak hitt szituációk mégsem annyira életidegenek.

Ezek után következett a nagyregény, az életrajzisággal párbeszédbe lépő, erős intertextuális bázist mozgató Jerikó épül, amit bár nem olvastam, a Lovak a folyóban utálásainak köszönhetően mégis kíváncsian vártam, hogy erről is szó essen. Egy kritikus azt írta erről a könyvről, hogy ugyan elsőre autofikciónak tűnik, valójában nem egy ember, hanem a tudat története rajzolódik ki az ábrázolt események és a teoretikus betétek sűrű szövevényéből. Imre felolvasott nekünk egy rövid részletet a szövegből, melyben „két kilónyi lélegző massza” érkezik meg a világba, hogy elvegyen valamit annak súlyából, majd később „visszaadja magát a nehézkedésnek”. Ez a mű a privát történetet nyelvi játékokkal, ironikusan kapcsolja a nemzethez, és szól a rendszerváltás utáni Magyarország viszonyairól. Ezzel kapcsolatban Bálint arról kérdezte a szerzőt, hogy a posztapokaliptikus trilógia és a tragikus börleszk után miért fordult a történelemhez. Imre bevallotta, hogy a Jerikó épül nagyon sokáig készült, hiszen erős késztetést érzett arra, hogy a saját élményeit ragadja meg, ez azonban csak kerülőutak – teoretikus szövegek, változatos allúziók és áthallások – segítségével volt lehetséges.

Csak így tudta ábrázolni a szabadsághiány közegét, majd a hirtelen jött szabadság eufóriáját, illetve az abból való kiábrándulást, amit a szülei generációja átélt.

Mielőtt az utolsó könyvre rátért volna, Bálint a fordítói hitvallásáról, módszereiről is kérdezte a szerzőt, aki körülbelül 15 éve foglalkozik német és angol művek átültetésével. Imre először megkérte Rácz Pétert, hogy ne figyeljen, amit a résztvevők nevetéssel fogadtak, majd arra biztatta őket, hogy bátran javítsanak a szövegen, ha szükségét érzik. Szerinte egy műfordító a munkafolyamat során rendkívül szoros viszonyba kerül adott művel, ami lehetővé teszi, hogy olyan apróságokat, esetleg hibákat is észrevegyen, amik hétköznapi olvasóként elkerülnék a figyelmét.

A beszélgetés végéhez közeledve Bálint a Lovak a folyóban című kötetéről Imrét, amelyben egy frusztrált író szenved attól, hogy hatszáz oldalas fő műve – ami történetesen a Jerikó címet kapta – nem talál visszhangra. Bálint szerint a szerző ebben a regényben teker egyet az „autofikciós szerencsekeréken”, és még inkább játszik valósággal és irodalommal. Imre elmondta, hogy ugyan nehéz volt az előző könyv megszólalási pozíciójából kimozdulni, a különféle tematikák összeszövése által mégis sikerült. A továbbiakban ebből a műből is hallhattunk egy részletet, amelyben a főhős ráébred, hogy valójában Géricault lovai foglalkoztatják: a tisztátalan állatok, akik belevarrják magukat az állam szövetébe; a történet pedig egyre zűrzavarosabbá és paranoidabbá válik. A realista alaptónust nemcsak a lovak mint a megérthetetlen idegenség jelölői, hanem egy társasjáték, nevezetesen a Zothique is aláássa.

A krimiszál végül sehova sem vezet: az ember a kozmosz céltalanul létező porszeme, aki hiába próbálja meg megismerni a rejtélyes, félelmetes erőket, nem tud hozzájuk közel kerülni anélkül, hogy beleőrülne vagy belehalna a próbálkozásba.

A Lovak a folyóban elbeszélője rögtön az első mondatában azt állítja, hogy ha még egyszer regényt ír, az „jól szerkesztett, világosan határolt” egész lesz, így adta magát a kérdés – mire számíthatunk legközelebb a szerzőtől? Imre elárulta, hogy a jelenleg készülő műve szelídebb és hagyományosabb, sőt vidámabb és életigenlőbb lesz az eddigieknél, amihez Bálint csak annyit fűzött hozzá, hogy ez váratlan fordulat…

Az első napunk formális része itt véget ért, azonban a vendégeink velünk maradtak az este további részére is, így a táborozók feltehették a kérdéseiket a szerzőnek, én pedig egy dedikálást is szerezhettem tőle.

Fotók: Bakó Sára