bezár
 

irodalom

2022. 10. 17.
Mikro_napló_2022
Helyzetjel
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
Mikro_napló_2022 Hogy élek, vagy meghaltam, mindegy. A lényeg az, hogy látom az erdőt, a fenyők vörös törzsét, a köztük átderengő fénypászmákat, és hallom a madarakat. A zizegő, száraz füvek között heverve szívok egy utolsó cigarettát, mert csak egyet hoztam. A visszatérés gondolatától elszomorodok, jó lenne borostyánná lenni, vagy eltűnni nyomtalanul. - Helyzetjel rovatunkban Márton Evelin első írását olvashatják.

Music: Sahalé – Magharibi

vezetett, énekelt, a falvakon lassan hajtott át. itt-ott megbámulták. egy nő, aki énekelve vezet. ez vagyok, ezzel megelégszem. Imbolygó éjszakákon, hömpölygő éjsötétben, virradó hajnalokban, ideges délutánokon én uramat várom, én uramat várom, s ő néha jő, úszunk egymás felé.

 

Péntek

Elindultunk. Köd volt, évszakhoz, vidékhez illően.  A Samum környéke már csak ilyen. A Samum környéke, és az egész ország, bár más a folyómenti köd, és más az ami a hegyekben ereszkedik reánk, vagy a tengerparton.

A hegyvidék felé hajtunk, kettőnk lutrija ez, melyre együtt vállalkoztunk, a gép, meg én. Ennyi a most létezés. Az első élesebb kanyarban, amit kissé vadul szeltem, megcsúsztunk, de gyorsan helyrehoztuk a bakit. Megdicsértem a verdát, imádok csak vele utazni. Beszélek hozzá, és hittel hiszem, hogy értjük egymást, és van közöttünk szerető bizalom. Kopásokban, dugulásokban, vidám száguldásokban, a felforrósodott kuplungkábel, a csikorgó fékek, a levegőszűrő szagos böfögésében világosan ott van ő, és üzen nekem, még nem hagyott cserben, pedig megtehette volna. Számos példát tudnék felhozni hűségének bizonyítására.

Az út feléig énekeltem, gondolkodtam, és hangosan káromkodtam, és biztattam az előttem, körülöttem haladókat, hogy velem együtt élvezzék a fényességes teliholdat, főleg hazám nyelvén beszélek ilyenkor, vezetés közben úgy esik jól. Két cigit szívtam el a só vidéke előtti kanyargós szakasz elején egy épülő palota parkolójában.

Sternchen üzenetre nem válaszol, hívásra sem. Továbbmegyek, de benézek a házuk felé a felcsípős faluban, képtelen vagyok megszokni, hogy már csak Sternchen él. Lépésben haladok, mögöttem szintén lépésben kalapos vezető, szürke verdában, ő tudja mit figyel, talán a saját házát, vagy ellenségét. Közösséget érzek vele, és magas vágyat arra, hogy véletlenül összetalálkozzunk valamelyik megálló során. Adja a Devla!

A kalapos valahol a nyárádvize csárda körül lemorzsolódott. A valamikori iparosegylet épületénél eszembe jut El Vida, a következő kanyarban a bútor-restaurátor, akinek a múltkorjában üstökös zuhant a kertjébe. Megfogadtam, hogy visszafelé, benézek hozzá.

Szívemben bomba van, harsogom de közben az agyamban még mindig az sor kattog, már vagy két éve minden alatt és fölött átszüremkedik, de nem bánom, kinyitom ezt a tájat, kinyitom ezt a tájat.

Qurdra gondoltam, vajon hol lehet, merre jár? Szerettem volna, az útból és autóból kiszakadva újra vele lenni, hallgatni őt, és járni a hajnali utcát, és szívni még egyetlen cigarettát a ház előtt, ahol Qurd gyermek vala.

Sóvidék kapuja. Félúton vagyok, megmértem a kerekekben a nyomást, pótolnom kellett a jobb oldali elsőben, mint mindig. Innék egy kupicával. Fehér gyanakodva nézett a múltkor, amikor a díjakról beszélt és küldetésről, hogy a magasztos cél fogalmát soha nem értettem, így nem is tudok mit kezdeni vele. Üzent a vidám színekbe öltözködő úr, hogy dolgoznunk kellene. Visszaüzentem, hogy dolgozni fogok, fejben,  fenyőerdőben bóklászva, leszakadva urbánról, kultúráról, a szavakról. Lépés és lélegzet a létezés mércéje. Majd hétfő éjszakától újra a közepes erősségű versenyautó, akivel időnként azonosítom magam.

A Lökő szerint ez azért van így, mert már benned is sok a lefutott kilométer. Bóknak szép, és főként, igaz. A hajtoműved Kafar úr ősöregi cséplőgépével egyidős. Minden porcikája, sohasem működött. Gyárilag hibás, mégsem hasznavehetetlen. Kicsit többet kell rostálni utána, mondja Kafar úr, és megpaskolja a szerkezet nyakát, az halkan felnyihog.

Kafar úr elemlámpával mutatja, hova parkolj. Kérdezi, mit láttál hazafelé. Elmeséled neki, hogy a szénégető körül nyugodtabbra vetted a tempót,  és a mélyen fekvő mezőben egy rókát láttál. Felnézett rád, és nem moccant. Azt már nem mondod el neki, hogy Rafi jutott eszedbe, a Güdücbe vezető éjszakai út, Dániel próféta, a háromlábú róka dala, és hogy sírtál egy kicsit.

 

Szombat

Kafar úr mezőgazdász. Tavasztól őszig dolgozik, télen szerel. Folytonos testi és lelki edzésben van, és gyakorta emlegeti, hogy kurvanehéz, de elégedettebbnek látszik, mint te. A csapda, amelybe folyton besétálsz, az, hogy önmagadat keresed benne.

Néha megértelek, mondja Kafar úr, és rádmosolyog. Kér még egy cigarettát, és kijelenti, hogy szeret, és érzed, hogy ez a szeretet, ami belőle árad betölti a konyhát, és beteríti minden zugát a háznak, udvarnak, el egészen az erdő tetejéig, sőt, még azon is túl.

Holnap felmész a megmaradt erdősávba körülnézni. Tavasz óta nem jártál ott. A nyájak másfelé járnak, nem kell a kutyáktól tartanod. Átkelő a folyón nincs, sem gumicsizmád. De két szemeteszsák megteszi, elrejted, visszafelé is jó lesz. A víz sekély, sebes, talán hideg, nem érzed, és a kezedet most nem mártod bele. A túlsó parton más a levegő. Szeretnél örökre itt maradni.

 

Vasárnap

Hogy élek, vagy meghaltam, mindegy. A lényeg az, hogy látom az erdőt, a fenyők vörös törzsét, a köztük átderengő fénypászmákat, és hallom a madarakat. A zizegő, száraz füvek között heverve szívok egy utolsó cigarettát, mert csak egyet hoztam. A visszatérés gondolatától elszomorodok, jó lenne borostyánná lenni, vagy eltűnni nyomtalanul. A kutya a közelemben ül. Bölcs vezérem a terepet pásztázza. A pillanat csodás, hátradőlök, és a kéklő ég felé fújom a füstkarikát. Láthatatlan magasságban dübörögve szállnak a vadászgépek.

 

Hétfő

Az otthonról hazafelé tartó úton égett mező, parlag, gyep és cserjés. A tűzfényes éjszakában őseinkre gondoltam bárkik is voltak ők, időről-időre nagy tüzeket gyújtottak, hogy az ellenségnek préda ne maradjon, vesszen inkább a kő is, hasadjon ketté. Úgy vélték, hogy a cselekedet rituális ismétlésével megelőzik a vészt gyönge békeidőkben, amelyek a bajtól nem mentesek. Az óra állása szerint hétfő van, nyakunkba szürke vulkáni pernye hull a töltőállomás parkolójában, ahol csend és csikkek, fáradt benzinkutas. Ilyen nagy ígís rígen nem vót mán, mondja.

 

Kedd

Korán reggel a hídon túl találkozol a vidám színekbe öltözködő úrral, és a nimfáknál kávéztok. Nyugodtak és derűsek a mondataitok, te nem hibázol, ritka pillanatok. Kitaláljátok, hogy országaitokat egyesíteni kellene, hadd épüljön az új birodalom. A szomszédi viszony sűrű és gubancokkal teli indaháló, mely réges-régen átszőtte a látható, vagy elképzelt határokat. Hogy milyen irányt vegyen az új konstrukció, nem világos. Minisztériumokat osztogattok, a nap a szemetekbe süt, a nimfák második kávéja gyengébb, mint az első, elsiették, tele van a hely, és jól esik a hangzavar. A vidám színekbe öltözött úr az új birodalom gazdaságát tervezi, bár szomorúan megállapítja, hogy az eredendőből kiindulva az a valószínű, hogy évtizedekig egy helyben topog majd, és ugyanúgy fejlődnek részei, azaz elszórtan, esetlegesen, kevés tervezéssel, ahogy eddig is. Persze jól is működhetne, miért ne, lehetne az a topogás, kétlábon bicegés is, nem? – kérdezi a vidám színekbe öltözött.

Munkába kell menned, nincs több kávé, az úr elkísér. Séta közben nehezebben megy a társalgás, mert te vágtatsz, ő meg andalog, folyton lemarad, mintha szándékosan tenné, hát persze hogy szándékosan teszi, te pedig kiesel a reggeli ritmusodból, és ő is a sajátjából.

Gólya orra, gólya tolla, kés, villa, koppantója.

 

Szerda

Pályáztunk. Az úr nevében. Azt mondja ez nem növeli túlságosan az esélyeinket. Neveink után elnehezült, színes pillangók lebegnek, és életeink összefonódtak a dokumentumok és az események sorában. A reggel délelőttbe hajlik. Az értekezést berekesztem. Felajánlom a sétát további ügyeink rendezésére, ha lépteim szerint haladhatunk. Ha nem, hát hagyjuk inkább. A vidám színekbe öltöző röviden búcsúzik, másfelé siet. Elvágtatok. Gondolataim porfelhő formájában követnek, csak a szerkesztőség felé vezető lépcsősoron érnek utol. A városháza már kilencre kongat. Nem sokkal dél után Fehérrel találkozom, azt írja ebédeljünk a cipószájúnál, mert az közel van. Micsoda filozófia!

Fehérrel minden remek volt. Már a túlóldalról megláttam, ahogy fel alá mászkál egy napsütötte sávban a cipószájú kifőzdéje előtt. Erősen örvendtem látásának. Arra gondoltam, hogy leginkább egy hiúzra hasonlít. A kirakatban ültünk, és két jól megteremett bukszus mögül végignéztük színházi emberek, újságírók, politikusok és üzletemberek, történészek, és a villamostelepre lázasan igyekvők seregét. Aztán kilőttük magunkat a közös űrbe, és benne összekapaszkodva lebegtünk talán két óra hosszat. Körülöttünk vendéglői zsongás, könnyű benne csak egymást hallgatni. Megbeszéltük, hogy az elkövetkezőkben valamiféle rendszert ácsolunk, alagutat ásunk, és gyakrabban találkozunk, mert az idő, az telik. Egyetértettünk abban, hogy a szeretet beterít minket és láthatatlanok leszünk, és ez így van jól. Szeretet takarónk vággyal bélelt, de reméljük óv és véd, mindentől is.

Fehér a szénporról mesélt, felszíni kitermelésről és bányatóról, meg a monstrumról, amely még ma is működik. Azt mondta fát kell hasogasson másnap valahol messze, a hegyekben. Kora délután váltunk el. Otthon hideg volt. Befűtöttem, dacolva az eljövendő számlával. Gondoltam rá, de ez még nem volt elég ahhoz, hogy ne kívánjak egy kis meleget. Fehér is örvendezett ma délután a napsütésnek, és kiegyeztünk abban, hogy az indián nyár a vénasszonyok nyaránál jobban hangzik.

 

Csütörtök

Dolgozni kellene, mindent is csinálni, vágni, fordítani, vágtatni és elbújni, de csak üldögélek. Qurdra gondolok. Remélem, van bora. Ó, mindig van. Elképzeltem, ahogy egy kerti székben ül, támlája hajlított nád, most hátradől, iszik, és megnyugvással szemlélvén birodalmát, a nyulak halk zsizsegésében elbódul, amolyan lepke-pihenésbe.

Eszembe jutott a torony, és az állvány, melyen  Fehér után kapaszkodva a magosba feljutottam, és  az arctalan Luciano, aki éjnek évadján ment fel a teherlifttel és önkezűleg véste a nevét a frissen restaurált keresztbe. Bátor fiú volt, és talán valóban hiszi, hogy valaki, onnan fentről, látni fogja a nevét, sőt tudni fogja, hogy az pontosan őt fedi. Luciano egy ökör, mondta rezignáltan Fehér, és megölelt. Az állványzat hullámzott körülöttünk, és voltunk mi szédülés, és lebegés. Ne komplikáld túl a dolgot, mondtam Fehérnek, ez van, bahtalo. Tegyük a szívemet, a szívedre.

 

Péntek

Este van, már nyolc óra, ég a világ a boltban, látom emberemet egy vekni kenyérrel a hóna alatt, jő hazafelé. A hamupernyés hajnal oly távolinak tetszik, mintha közben eltelt volna egy hosszú hét. Hosszúsága abban mérendő, hogy még nem ért véget, eltart, míg a szelíd szerkesztők türelme, s a vad bűntudat határ-idői.

Éjszaka van, szombat felé. A fülemben harci dobok csattognak, hangszerüket vonulva fúvó mehtereket hallok, lüktetés körös-körül minden, bennem és fölöttem, ziháló mellkasomon tornyokban áll üzenet, határidő, félbehagyott, elkezdett, elrontott munka, kérdés és vallomás. De ha behunyom a szemem ott állok, az erdő szélén a magas és halkan zizegő, száraz füvek között. Hamarosan leereszkedik a hűvös alkonyat, de most még kivehető az öregedő vörösfenyők törzse, és a kidőlt szálfák gyökerére tapadt agyagbarlang, melyben nyest tanyáz, vagy rókafi lakik.  Elégedetten heverek el, boldog és szabad prédaként, a világ csak távoli kopácsolás, és a domb gerincén felzúgó terepjáró. föld leszek, szél, lost number.

Fotó: Szentes Zágon

nyomtat

Szerzők

-- Márton Evelin --

Kolozsváron születtem 1980-ban, márciusban. Az azóta eltelt évtizedekben ide-oda költöztem az országban, pár éve ismét a szülővárosomban élek. Történésznek készültem, de "elejétől fogva" hangot és szöveget szerkesztek, néha fordítok, román nyelvből. 2002 augusztusában véletlen körülmények összefonódásaként a bukaresti örménynegyed közelében találtam magam, ott volt az első munkahelyem. 2020 tavaszán a kolozsvári kikötőben a Helikon-hajó felvett legénységének tagjai közé. Nem hiszek a számmisztikában, de azt hiszem szerencsés vagyok.


További írások a rovatból

Izsó Zita: Bekerített erdő, Scolar Kiadó, Budapest, 2022
irodalom

A „Mészöly Miklós és a kortárs irodalom” című rendezvényről
Veres András: És megint elölről... – Ady, Kosztolányi, József Attila, Budapest, Balassi, 2022.

Más művészeti ágakról

Dioráma magyarokkal a Trafóban
A Prae körkérdése zeneszerzőkhöz: Tornyai Péter válaszol
Andrei Kutsila Amikor a virágok nem hallgatnak című filmje a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon
Andrej Losak Szétrombolt kapcsolatok című filmje a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés