Pályája a többnyelvű, többkultúrájú Jugoszláviában, Újvidéken indult a hatvanas években, ahol és amikor a sajátos, lazább kultúrpolitikai berendezkedés elevenebb művészeti működést tett lehetővé. E viszonylagos szabadságban is Ladik Katalinnak nyelvi és nemzetiségi kisebbség tagjaként és nőként kellett érvényesülnie, ami alapvetően határozta meg művészetének tematikus és formai jegyeit. Műveiben központi szerephez jutott a nőiség, a női szerep, a test. A verseiben és a performanszaiban megjelenített témáit azon tapasztalatai teszik hitelessé, amelyeket nemcsak művészként, de a nők számára a társadalom által meghatározott kötelezettségek vállalása révén is szerzett. Alaphangját a bizonyos mértékű kívülállás, a senkiföldjének tapasztalata, a létezés archaikusabb kifejezése, a magyar népmesei és népzenei hagyomány adja.

A küzdelmek és az önkifejezés egyéni formáinak megtalálása adta sikerek tapasztalatai Ladiknál nem az egót, hanem az ember iránti empátiáját erősítik. A befogadó ekképpen válhat részesévé e radikálisan személyes művészetnek, akár a verseket olvassa, akár amikor egy performansz közönségének lehet tagja. „Csakis önmagamról adok információt / s az mindenkit érdekel, tehát közügy. / Az önkínzás eredménye vagyok, az önszerelemé.” Ez az idézet a Gyere velem a mitológiába című versből származik, ez a mű is szerepel az újvidéki Fórumnál idén megjelent Idővitorla című kötetben, amely Ladik Katalin 1962 és 2020 között írt verseiből ad közre válogatást. E kollázsszerűen felépített kiadvány is érzékelhetővé teszi Ladik írott költészetének tematikus és képi sokszínűségét, drámaiságát, ugyanakkor humorát és játékosságát is.

„Gyere velem a mitológiába, / amely rólam szól s ettől kockázatos.”

Ladik Katalinról gyakran elhangzik, hogy bátor. Nem tudom, ez a jelző nem inkább az irodalmi és művészeti közegünkről árulkodik-e, amely főként női alkotók felé támaszt olykor komoly elvárásokat és előítéleteket. Ladik verseit hallgatva, olvasva és performanszait nézve úgy érzem, azok nem valami ellenében, bátorságot összeszedve születnek, hanem művészeti erőt összpontosítva valami, a művészi érvényesülés, a hiteles önkifejezés érdekében. Ladik művészete ebben az értelemben válik szabaddá és függetlenné. Sokkal inkább hangsúlyoznám tehát az erőt. Ladik Katalin és a művészete is erő. A senkiföldjén való érvényesülés ereje. Az önfigyelem ereje. A nőiség, a kiállás ereje. Ahogy egy előadásában fogalmazott: a nyilvános magány vonzó ereje. Magával sodró. A víz tanított meg rá című vers soraival zárva gratulálok őszinte tisztelettel Ladik Katalinnak a Szépíró-díjhoz: „Megtanított arra, hogy ne álljak ellen a víznek. / hogyan adjam át magam, és hagyjam, hogy vezessen.”

Fotó: Oláh Gergely Máté, Szépírók Társasága