bezár
 

irodalom

2022. 11. 10.
Az örök élet titka: szopjon Ön is kecskét!
Ladik Katalint köszöntöttük, valamint Idővitorla című könyvének bemutatóján jártunk
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
A címben idézett jókívánság nem légből kapott, sőt az idén nyolcvan éves Ladik Katalin életében kifejezetten meghatározó történetet takar. A költő köszöntése valódi ünnep volt, performansszal, kiállítással és könyvbemutatóval. A torta sem maradhatott el október 26-án a Kassák Múzeumban – természetesen képverssel a tetején.

„Gyere velem az időgépbe,(…)/ Műtárgy vagyok, azaz kentaur. /Gyere velem a mitológiába,/mert nem akarok műtárgy lenni.”[1]

Hogyan lehet ünnepelni nyolc évtizedet? Csakis történetekkel. A Kassák Múzeum és Cseicsner Ottília mindent megtett annak érdekében, hogy bemutathassák Ladik Katalin művészetének sokszínűségét. Nem műtárgy volt a költő, hanem folyó, vagy éppen áradó patak. Az eseményt Sipos Vera és Herczeg Tamás színészek szavalata nyitotta, izgalmas volt hallani, hogyan hangzanak a rendhagyó versek klasszikus színészi előadásmódban. A teret egy pop-up kiállítás lakta be Kopeczky Róna és az ACB Galéria közreműködésével. Mintha a költő elméjébe kucorodtunk volna, mi, az ünneplő tömeg. Az ünnepelt, Ladik Katalin pedig mesélt.

„elindultak a kis piros buldózerek”[2]

Balázs Attila, a beszélgetés moderátora azzal indított, az ember hetvenéves kora után már nem nevezhető tehetségesnek, erre kontrázott cinkosan Ladik Katalin, azt mondta, hálás azért, hogy megélhette, még életében ünnepelik, mert a tehetségeseket haláluk után szokták. Az Idővitorla című kötet az eddigi életművet összegzi, a versek pedig nem időrendben, hanem tematikusan rendezettek, így előfordulhat, hogy korai vers kerül egy egészen friss mellé, de ez az olvasó számára rejtve marad. A költő reménykedett benne, hogy a fiatalkori versek is éppen annyira időtállóak. A játékosság a közös pont a szövegekben, legyen szó érzéki vagy elmúlásról szóló versekről.

Ldik80

„ha kettévágjuk a körtét/a piros hajú kislány nem fog sírni többé

ha kettévágjuk a kislányt/a piros hajú körte/ nem fog sírni többé”[3]

Előkerült a címben említett kecske is. A költő gyerekként várta a szüleit, akik csak nem jöttek. Éhes is volt, szomjas is, hát odament Piroska nevű kecskéjükhöz és jól belakott a tejből. Innentől sokszor emlegették, hogy aki kecskét szopott, az túlélő. Gyönyörű sorstörténet. Ez a túlélési ösztön állította pályára később, hogy megtalálja a saját hangját. A hangköltészet mindig ott volt mellette, mint lehetséges megszólalási mód, érezte, van olyan mondanivaló, amelyhez kevés az írott vers. Így az első kötetben is szerepelt mellékletként egy hanglemez, valamint performanszainak leiratai. Az írógéppel készített képversnek pedig már nagy hagyománya volt a hatvanas években – erre a múzeum falán is láthattunk példákat.

A költő már pályakezdőként is híres-hírhedt volt irodalmi berkekben. „Attól féltek Magyarországon, hogy megfertőzöm a hivatalos irodalmat, az egyetemeken azt mondták, nem szabad úgy írni, mint a Ladik Kati”, mondta. A kísérletező, szabad hang a rendszerváltozás előtt új frissességet hozott az irodalomba. Persze a szabad hanghoz szabad, támogató tér is kell, és ez a vajdasági magyar íróknak megadatott. Akkoriban nem volt reményük, hogy valaha is publikálhatnak Magyarországon, így azt írtak, amit akartak.

Ladik80

„tűzikutya a paplanom

ha akarom megvakarom”[4]

Sokan összekötötték Ladik Katalin nevét a testköltészettel, kiemelten a meztelen performansszal. Ez fontos fordulópont, nem elhanyagolható, ugyanakkor végtelenül fontos, hogy ne csak ez az egy esemény maradjon meg az életműből. Ahogy az ünnepelt kiemelte, a költőnek is van teste, a férfinek is, nőnek is, tehát ez a test valahogy mindenképpen megmutatkozik.

Ő rádióban dolgozott színésznőként indulásakor, és hiányzott, hogy megmutassa a testet, a saját testét mint eszköztárat a szövegeken túl is. A felolvasáskor szerbül mondta a verseket, majd a hangköltészetnél egy elől-hátul kötényben szavalta őket – mindez hozzátartozott a sámán rituáléhoz, amelyet meg akart jeleníteni. Zajos sikere lett, de a későbbiekben sokan csak azért mentek, hogy meztelen nőt lássanak, de olyankor csak azért sem vetkőzött. Sokat elmond a testről való gondolkodásról, hogy ezután azt terjesztették, hogy a „vetkőzős költőnő” ezúttal azért nem vetkőzött, mert keveset fizettek. Holott ezek a performanszok provokációk voltak, súlyos tétekkel és következményekkel, nem az önmutogatásról szóltak. A „vetkőző költőnő” címkéje inkább a közeg frusztráltságáról szólt, és szól ma is.

Fontos kiemelni, hogy fiatal pályakezdőként, különösen nőként gyakori az attól való félelem, hogy a testiség az alkotói szándéktól függetlenül is szerepet játszhat egy-egy megjelenés kapcsán. Hasonló negatív tapasztalatokból okulva fiatalon Ladik Katalin nem is látogatott el a szerkesztőségekbe, kizárólag levélben kommunikált.

Ladik80

„mintha száz élete volna/ citromot dobál a kútba”[5]

Felmerült a kérdés, milyen volt magyarnak lenni egy sokszínű, de elsősorban szerb környezetben. A költő nem érzi hátránynak, sőt a szerb irodalmi kánon beemelte a szerzői közé. Ez nagy segítség, mert szerbből könnyebb volt fordítani, így fordították például olaszra verseit. Illetve a nyelvi akadályok áthidalására a hangköltészet is kiválóan alkalmas, ennek köszönhetően több külföldi szereplésre is lehetősége volt.

A megmutatkozás másik nagy lehetősége a rádió. Színésznőként látta, a hanggal kell mindent megfesteni, és a rádiós attitűd vele maradt, mai napig például percben adja meg a vers hosszát, nem pedig oldalban. A vers tehát elsősorban hang és szó. Később színpadi szerepei is voltak, de a délszláv háború kerékbe törte ezeket a törekvéseket.  Elhatalmasodott a nacionalizmus, gyűlöletkeltés és uszítás irányította a közhangulatot, amely főleg politikai indíttatású volt. Az alkotói hangulatot és a befogadást nehezebbé tette, „már nem művészetről szólt az élet, és nem az életről szólt az élet”, mondta Ladik Katalin. Ekkor döntött úgy, új életet kezd, és Budapesten a fia közelében lesz. De az otthon mégsem itt van: Horvátországban sikerült egy kőházat vásárolnia egy szigeten, ahol mindig közel lesz a tenger. Kellett egy hely, hogy legyen ahová visszamenni: elmondása szerint ez tartja frissen, hogy valahol vár rá egy szikla.

Ldik80

„Velem repül? – sóhajtott a szekrény.”[6]

Ladik Katalin egy kaleidoszkóp. Ahogy forgatja színeit, mindig más világot mutat, otthona sem egy, szerepe sem, mégis minden élethelyzetben önazonos. Az ünneplés hivatalos részének végén a színészek felolvastak néhány szöveget a páratlan életműből, majd a szerző is előadta A fehér madár című hangkölteményét. Minden születésnapra dukál egy torta, amit – mint a művészetet – meg lehet osztani bárkivel. A rózsaszín marcipánon képvers: Szünet a forradalmi munkában. Mert tettvágy az van még bőven!

Fotó: Mariia Kashtanova

 

 

[1] Gyere velem a mitológiába

[2] Elindultak a kis piros buldózerek

[3] A kés

[4] Imádom a tűzikutyát

[5] Mintha száz életem volna

[6] Velem repül?

nyomtat

Szerzők

-- Fehér Enikő --

1997, ír, olvas, rádiózik, háttérzajong. Meghalni ráér.


További írások a rovatból

Ladik Katalint köszöntöttük, valamint Idővitorla című könyvének bemutatóján jártunk
DH_BUDAPEST konferencia – 2022. 11. 23-25.
Cantu Mari Go című könyvének bemutatója

Más művészeti ágakról

Ugrin Julianna és Vizkelety Márton: A döntés
Beszélgetés Sándor L. István könyvéről, Ács Jánosról, Máté Gáborral
DH_BUDAPEST konferencia – 2022. 11. 23-25.


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés