bezár
 

art&design

2022. 11. 13.
Néha úgy tűnik, hogy az emberek empatikusabbak az állatokkal, mint embertársaikkal
Interjú Szalai Dániel képzőművésszel és fotográfussal az edukáció nyújtotta infrastruktúráról és kísérletezési lehetőségekről, kritikai alapállásról és a média fontosságáról
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
Szalai Dániel képzőművész, fotográfus, jelenleg a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem doktorandusza. Évekig reklámfilmes produkciókban dolgozott, majd elhatározta, kilép a mókuskerékké vált kreatív iparból és autonóm alkotói pályára lép. Az ember állatokhoz, természeti környezetéhez, technológiához való viszonyának rétegeit feldolgozó fotográfust a művésszé válás kezdeti nehézségeiről, nagyipari állattartásról, nemzetközi sikereiről és az érvényesülés esélyeiről kérdeztük. 

PRAE.HU: Kísérletező fotós vagy, aki szereti feszegetni az egyes művészeti ágak határait. Vannak olyan fordulópontok az életedben, amelyek egyértelművé tették számodra, hogy a művészeti pályát fogod választani?

Azt hiszem, inkább egy hosszú, többéves folyamatról van szó, mint fordulópontokról. Édesapám rádióban dolgozott, mellette pedig fényképezett, így abban a közegben, amelyben szocializálódtam, erőteljesen jelen volt a művészet. Az itt megtapasztalt figyelmi minőség és világlátás alapozta meg nálam a művészeti attitűdöt. Gyerekkoromban nem tartoztam nagy közösségekbe – például nem igazán jártam óvodába, így egy kicsit mindig rendszeren kívülinek éreztem magam. Talán innen is ered az az attitűd, hogy kívülről szemléljem a dolgokat, amihez elég jól illett a fotózás, vagy legalábbis az az ága, ami engem érdekelt. Viszonylag fiatalon, tizenkét éves korom körül kezdtem el fotózni. Hamar az identitásom fontos részévé vált, hogy éjszaka csavargok és fotózok. Kamaszként fogalmazódott meg bennem, hogy az a fajta világhoz való viszonyulás – a beleereszkedés, figyelem és reflexió – a leghitelesebb számomra, amit a művészet jelent, de tizenöt év kellett ahhoz, hogy ez a gondolat beérjen. Tizenhat évesen tanultam először intézményes keretek között fotográfiát Gulyás Miklós iskolájában, a Fotográfus.hu-nál, ahol olyan elismert, egyetemi szinten oktató művésztanárok tanítottak, mint Szalontai Ábel vagy Eperjesi Ágnes. Azzal a klasszikus esztétikai elvek mentén szerveződő fotográfiával szemben, amelyet én megismertem, ők egy egészen más, konceptuális-experimentális műfajt képviseltek, ami teljesen új volt számomra. Így szembesültem azzal, hogy a kortárs fotográfia nem fekete-fehér, analóg, primer esztétikai értékek mentén szerveződő, hanem színes, digitális, konceptuális és kritikus, ami miatt újra kellett értelmeznem a művészet fogalmát. Ez is közrejátszott abban, hogy alapképzésre végül nem fotó, hanem a művészetelmélet képzésre jelentkeztem a MOME-n; bár többször is áthallgattam fotó szakra. A BA diploma után már fotográfia mesterképzésre jelentkeztem, de nem vettek fel, aztán egy véletlenül jött lehetőségnek köszönhetően filmgyártásban kezdtem el dolgozni, és fél évtizedre benne is maradtam. Bár rengeteget tanultam ezekben az években, újra és újra éreztem, hogy nem fenntartható az, hogy nem azzal foglalkozom, amire vágyom. Sok időbe telt, de végül elhatároztam, hogy újra felvételizek és visszatérek az egyetemre. Így kerültem 27 évesen a MOME mesterképzésére, ahol szerencsére már az első évben a csirkés projekttel elkezdődött valami. A Novogen sikere miatt a környezetem elkezdett művészként tekinteni rám, ami fantasztikus volt, de persze időbe telt, hogy ezzel a pozícióval azonosuljak és művészként identifikáljam magam.

PRAE.HU: Eddig Magyarországon kívül Bécsben dolgoztál alkotóként. Befolyásolja a munkádat, hogy az adott időszakban melyik országban élsz? 

Annak ellenére, hogy a projektjeim szorosabban nem kapcsolódnak az országhoz, erősen kötődöm Magyarországhoz. Azért is, mert az élményeim, az elméleti képzettségem és a filmgyártásban szerzett tapasztalatom nagyon meghatározza azt, ahogyan dolgozom. Egyrészt nagyon fontos számomra a kutatás, azaz, hogy minél több információt szerezhessek a témámról, mert a munkám alappillére általában egy teoretikus mag, amely nélkül nem igazán tudom elindítani az alkotói folyamatot. Másrészt a gyakorlati munkamódszeremet, azaz a kivitelezést jelentősen meghatározza a filmgyártásban és fotóprodukciókban szerzett tapasztalatom: ha valami nem megy egyedül, segítséget kérek vagy akár kiszervezem a munkát. Ezért aztán fontos, hogy legyen egy infrastruktúra, amelyet magabiztosan tudok működtetni, és ez itthon sok esetben könnyebben elérhető. Igaz, Bécsben sem volt túl nehéz hozzáférést szerezni dolgokhoz, de azért nagyon más alkotóként úgy élni és dolgozni külföldön, hogy az illető Erasmus ösztöndíjas.

PRAE.HU: A Novogen című munkád az ipari állattartás egy speciális esetével foglalkozik – olyan csirkékkel, amiknek a tojásából vakcinákat készítenek. Korábban említetted, hogy a technológia és természet kérdésével kapcsolatos dilemmák mellett kapitalizmuskritikai célod is volt a projekttel. Hogy viszonyul ez a két cél egymáshoz, melyik aspektus fontosabb számodra?

Bevallom, visszatekintve a csirkés projekt készítésekor az hajtott, hogy rettenetesen dühös voltam a világra. A reklámfilmgyártással töltött években sokszor úgy éreztem, napi tizenkét órában vért izzadok azért, hogy olyan vizuális produktumok létrehozásában segédkezzek, amelyek célja, hogy rávegyenek embereket olyan termékek megvásárlására, amikre egyébként egyáltalán nincsen szükségük. Kicsit úgy, mint a csirkék, feláldozom magam egy értelmetlen termelés- és fogyasztásalapú rendszernek. Ilyen értelemben a Novogen megszületését alapvetően a neoliberális kapitalista berendezkedéssel kapcsolatos személyes traumám motiválta. Viszont szerencsére találtam egy olyan metaforikus és szimbolikus helyzetet, amelybe úgy volt becsatornázható a kritikai alapállásom lendülete, hogy a mű közben tágabb perspektívában, egy szélesebb kör számára is értelmezhető lett, és az alap hardveremnél sokkal összetettebb üzenetet hordoz.

PRAE.HU: Az alkotásaid visszatérő alanyai különféle állatok, de ezeken a központi témáid rendszerint túlmutatnak. Kijelenthető a művészetedről, hogy szándékosan univerzális témák megragadásán keresztül egyaránt kíván hatni különböző kultúrájú emberekre?

Engem mindenekelőtt az ember és az ő világban elfoglalt helye érdekel, ily módon az alkotásaim mindenkihez szólnak. Általában olyan helyzeteket, modellértékű szituációkat keresek, amelyekben hatékonyan lehet univerzális problémákat tematizálni. Ehhez testhezálló számomra állatokkal foglalkozni. Az, hogy különféle politikai, gazdasági és társadalmi konfliktusokat, vagy azok eredőit nem egyes emberi közösségeken keresztül, hanem állatokhoz kapcsolódó helyzetekben vizsgálom, egy sajátos dinamikát eredményez. Ennélfogva az alaphelyzet is másként manifesztálódik, és az emberek is másként viszonyulnak hozzá: egy-egy jelenség vagy mintázat sokkal élesebben jelenik meg az állati közegbe implementálva. Ráadásul néha úgy tűnik, hogy az emberek empatikusabbak az állatokkal, mint embertársaikkal – vagy legalábbis egész biztosan nem okolják őket azért a helyzetért, amelyben vannak –, így a mű által kiváltott érzelmi reakció is más.

PRAE.HU: A tanáraid vagy a pályatársaid közül ki volt rád a legnagyobb hatással?

Kudász Gábor Arion neve megkerülhetetlen számomra. Szinte az összes projektem az ő mentorálásával készült. Arion nemcsak művészként, tanárként, hanem emberként is meghatározó volt. Huszonhét éves koromban – az addigi életemet hátrahagyva – azzal az igénnyel mentem vissza az egyetemre, hogy művészettel szeretnék foglalkozni. Arion mindig támogatott; neki köszönhetem, hogy megtaláltam a hozzám leginkább illeszkedő művészi kifejezési formákat, és hogy merek kísérletezni. Jelenleg a doktori kutatásomban is vele dolgozom.

PRAE.HU: Mennyiben járultak hozzá a szakmai előmeneteledhez az egyetemi képzések?

A MOME – de az Erasmus ösztöndíjjal a kölni KISD-en (Köln International School of Design) és a bécsi Angewandte-n (Universität für angewandte Kunst Wien) töltött tanulmányaim is – meghatározó szerepet játszott a pályám alakulásában. Egy munka elkészítésében rengeteget jelent az intézményi háttér, emellett fontos az is, hogy egy egyetemi képzésben részesülni alapvetően luxus. A hallgatói lét megengedi, hogy valamiről évekig gondolkodjak úgy, hogy annak nincs egyértelmű, jól definiált, azonnali alkalmazhatósága vagy értéke. Ezt az élményt leginkább az alapképzés adta meg. Később, a fotográfia mesterképzés már másképp volt nélkülözhetetlen számomra. Tulajdonképpen azzal indult el a karrierem 2018-ban, hogy szinte egyidőben megnyertem a BredaPhoto nemzetközi tehetségprogramját és a Paris Photo Carte Blanche díját. A MOME jóvoltából vehettem részt a holland tehetségprogramban, illetve annak keretében egy, a technológia témáját érintő szimpóziumon, ami hatalmas lökést adott a Novogen projekt megszületéséhez. A Carte Blanche-díjra sem pályázhattam volna az egyetem nélkül, mivel szintén csak diákok számára volt nyitott a verseny. Szóval lényegében mindkét díjat a MOME-nak köszönhetem. Az egyetem nélkül valószínűleg sem a projektek létrehozását, sem azok nagyközönséghez való eljuttatását nem tudtam volna menedzselni. Azzal, hogy mögöttem áll, keretrendszert ad, validálja a művészeti tevékenységemet, és hozzáférést biztosít a munkám létrejöttéhez és kommunikációjához szükséges csatornákhoz.

PRAE.HU: Vagyis az említett szakmai díjak nyitották meg számodra a külföldi csatornákat? 

Igen, a BredaPhoto tehetségprogramja miatt állíthattam ki a holland Fesztiválon, a Carte Blanche díj miatt pedig Párizsban a ParisPhoto Fesztiválon. Ezek nélkül sokkal nehezebben tudtam volna érvényesülni külföldön, hiszen például nem kerestek volna meg olyan újságok, mint a LensCulture, amelynek több mint egymillió Facebook-követője van. Ezek a megjelenések nagyon fontos belépési pontot jelentenek a nemzetközi fotós- és művészeti világba.

PRAE.HU: A nemzetközi sajtómegjelenéseid fényében mit gondolsz, általában a média megfelelő módon és mértékben foglalkozik kortárs művészettel?

Nehéz kérdés, mert nem vagyok benne biztos, hogy van még olyan, hogy „a média”. Sok tekintetben egy krízisben lévő társadalomban élünk. Talán túl romantikusan és idealistán hangzik, de tényleg hiszek a művészet értékteremtő funkciójában, és abban, hogy képes lenne betölteni az űrt és változást indukálni a világban. Ugyanakkor épp ebben a szekularizálódott, gazdasági érdekek mentén szerveződő világban elindult egy olyan folyamat, ami miatt a világnak és a művészetnek egyre kevésbé vannak találkozási pontjai, tehát a művészet egyre nehezebben hozzáférhető a nagyközönség számára, és csak egy elég szűk közeget érdekel. Persze vannak olyan szerencsés helyzetek, amikor egy alkotás szélesebb közönség számára is hozzáférhető és emiatt mint midcult produktum, a művészetvilágon kívüli felületeken, mint például „a médiában” is sikeres tud lenni. Kicsit furcsa az ilyen fajta önreflexió vagy analízis, de jobban belegondolva be kell látnom, hogy a Novogen projekt sikerében is nagyon fontos szerepet játszott, hogy bár komoly dilemmákról és problémákról szól, a csirke köznapisága és a mű egyszerű, bizonyos tekintetben eye-candy vizualitása miatt sokkal több embernek kínál belépési pontokat. De ezek ritka helyzetek, és hogy magam alatt vágjam a fát, azt kell mondjam, szerintem nem jó, ha ezeket a helyzeteket tudatosan keresi egy alkotó. Visszatérve a nyilvánosság és a művészet összefüggéseire, jó lenne, ha több szerepet kapna a képzőművészet a közmédiában vagy még inkább a közoktatásban, de ugyanez rengeteg más területről, például a zenéről is elmondható.

PRAE.HU: Mitől válik ma érdekessé egy művész számodra?

Nehéz kérdés, mert ez zsigeri érzés. Nagyon szeretem, ha valaki egy rendkívül egyszerű, mégis kellőképpen sokrétegű és szövedékes munkát hoz létre. Ilyen például szerintem Antony Gormley Cave című projektje vagy Sun Yuan és Peng Yu Can’t Help Myself című installációja. 

PRAE.HU: Beszéljünk a művészet marketingjéről. Hogyan „adja el” magát egy művész 2022-ben?

Fotográfusként az a tapasztalatom, hogy egy pályakezdő művész, akinek nincs galériája, leginkább pályázatok útján. Szerencsére sok nyitott csatorna van, ami belépési lehetőségeket kínál, ezeket mégis körültekintően kell használni annak érdekében, hogy az alkotó tudatosan pozícionálja magát. Egyáltalán nem mindegy, hogy egy művész miről és hogyan beszél, ahogy az sem, hova juttatja el a munkáit. Ezt a folyamatot persze én is tanulom, ráadásul az új projektjeim nem úgy működnek, mint az eddigiek. A klasszikus értelemben vett fotográfiától inkább a képzőművészet felé mozdultak el, ezért nem tudnak ugyanazon a csatornákon eljutni a közönséghez. Mindemellett az is nagyon fontos, hogy milyen nyelvezettel dolgozik az adott művész és a mű. A fotográfia világában például jól definiált vizuális trendek és aktuálisan „hot” témák vannak, amelyek egyfelől könnyen követhetők, így azok növelhetik a megjelenés esélyeit, illetve segíthetnek betagozódni a diskurzusba. Másfelől viszont, az aktuálisan felkapott témák egyértelműsége megnehezíti, hogy egy pályakezdő, hangját kereső alkotó autentikus eszköztárat alakítson ki.

PRAE.HU: A nemzetközi (el)ismertséged a hazai művészek előtt példaértékű lehet. Mit jelent számodra a siker?

A siker váratlan, de nagyon is örömteli következménye egy munka megszületésének, azaz egy törekvés kibontásának. Amikor elkezdtem művészettel foglalkozni, nem volt tapasztalatom arról, milyen érzés sikeresnek lenni, és nem is igazán a sikeressé válás volt a célom, inkább valaminek a megtalálása és kibontása magamban, tehát a saját sikerélmény szerzése. Azt hiszem, valahol még most is ez a legfontosabb. Ehhez képest egy második réteg, ha mások is szeretik, amit csinálok, azaz, ha a munkám tetszik az embereknek, azt közvetlen visszaigazolásnak tekintem. A harmadik réteg pedig az intézményes siker: egy kiállítás, díj vagy sajtómegjelenés. Nyilván ez utóbbi réteg a legobjektívebb és hosszútávon is legmaradandóbb státuszt jelentő  mérce.

Ami még érdekes élmény, vagy talán úgy is fogalmazhatnék, fontos felismerés volt számomra, hogy milyen erős a siker érzelmi aspektusa, és ezt milyen nehéz kezelni. Visszatekintve, nekem eleinte nagyon nehéz volt függetlenednem a munkámtól és annak sikerétől. Mivel nem differenciálódtam a munkámtól, az alkotásaimnak szóló elismeréseket is magamra vettem, és így az önértékelésem egy-egy projektem megbecsültségétől függött. Ezt is meg kellett tanulnom, hogy hogyan kezeljem helyén és helyiértékén az elismeréseket.

PRAE.HU: Mesélnél a hosszútávú céljaidról?

Jelenleg doktori hallgató vagyok a MOME-n, ami egyrészt egy ideális keretrendszert és infrastruktúrát, másrészt hatalmas teret jelent a kísérletezésre. Mostanában az Unleash Your Herd’s Potential, azaz a tehenes projektemet szeretném továbbgondolni, illetve elkezdett érdekelni egy másik téma is, amiről még korai lenne beszélni. Egyre jobban foglalkoztat a hang és a mozgókép, illetve a kétdimenziós térből való kitörés.

A művész honlapja.

Fotó: Oláh Gergely Máté, prae.hu művészeti portál

 

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos Szalai Dániel tapasztalata, miszerint sok nyitott csatorna van, ami belépési lehetőségeket kínál, ezeket mégis körültekintően kell használni annak érdekében, hogy az alkotó tudatosan pozícionálja magát. Egyáltalán nem mindegy, hogy egy művész miről és hogyan beszél.
nyomtat

Szerzők

-- Tóth Ádám --


További írások a rovatból

art&design

Szalay Péter 41. születésnapját ünneplő kiállításáról
A Trafó Galéria Hogyan lehet egy téglával betörni a bank ablakát, ha még ahhoz sincs erőnk, hogy kikeljünk az ágyból? című kiállításáról
art&design

Kis Présház, 2022. szeptember 18., 20 óra
art&design

Háttérinterjú Deák Erikával, a Deák Erika Galéria alapítójával a hazai művészeti képzésről, a pályakezdők lehetőségeiről és arról, hogy mit jelent galeristának lenni

Más művészeti ágakról

Sándor L. István: A Katona és kora. Az indulás irányai
Mark Mylod: A menü
Marie Kreutzer: Fűző


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés