bezár
 

zene

2023. 02. 09.
Metamorfózis
Beszélgetés Diószegi Benjámin zongoristával
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
Ghánai származású édesapját alig látta, skizofréniával diagnosztizált édesanyjával viszont bensőséges a viszonya. Nevelő nagyapja, aki a zenei pályán elindította és támogatta, tavaly egy lakástűzben vesztette életét. Diószegi Benjámin szerint az élettapasztalatok a zenéhez fűződő viszonyába transzponálódnak át. Generációja egyik legtehetségesebb zongoristájának tartják, jelenleg egyetemi oktató, Salzburgban él, és első ránézésre sok mindent el lehet róla képzelni, azt kevésbé, hogy Kolozsvár egyik panelnegyedében, a Marasti-tér közelében nőtt fel erdélyi magyarként. 2022 késő őszén adott koncertet Budapesten a Három Hollóban.

PRAE.HU: Miért épp a Transzcendens etűdöket választottad a tavalyi, budapesti koncertre? Mi a kapcsolatod Liszttel?

Határozott affinitást érzek Liszt műveihez, megkerülhetetlen egyénisége a zongorázásnak. Az első Liszt-darabot tízévesen tanultam. Liszt – és ez egy zongorista számára fontos –, új technikát vezetett be, ami nem föltétlenül az ujjak fürgeségére támaszkodik: a zongorista nagyon sokat használja a kart, a csukló súlyát és a vállakat. Gyakorlatilag az egész felsőtestből zongorázik. Úgy zongorázott, ahogy igazából senki előtte, ezért is volt akkora hatása, hogy valóságos lisztománia alakult ki körülötte. Gyakorlatilag a világ minden fontosabb országában játszott, ő volt az első világsztár. Ezért fontos egy zongoristának az ő személye és hagyatéka, mert ő az archetípusa a szólózongoristának, a zongoraművésznek. Ezen kívül az ő darabjain keresztül tud az ember korszerű zongoratechnikát tanulni, és ezzel együtt sok fajta attitűdöt el is lehet sajátítani. 

PRAE.HU: Miért szereted ezt a darabot játszani?

Azért, mert nagyon közvetlenül hat a közösségre, és úgy értem, úgy érzem, hogy ösztönösen, intuitív módon ráérzek erre a fajta zenére. Az egész nagyon természetes. A transzcendensek ráadásul túlmutatnak az etűd műfaján, inkább egy zenekari hangzást adnak vissza, mindegyiknek van leíró, programatikus címe, ami sugall valamit, egy költői képet vagy hangulatot, ami a darabhoz szorosan köthető. Fantasztikus állapotot kreálnak, kivételes állapotba kerítik a hallgatót – vagyis épp arról szólnak, amiről szólnia kéne minden koncertnek.

PRAE.HU: Hogy találkoztál a zenével? Hogy indultál el ezen a pályán? Ha jól tudom, nem nagyon volt a családban senki, aki zenével foglalkozott volna.

Én vagyok az egyetlen zenész a családban. Öt vagy hat éves lehettem, amikor a nagyapám elvitt Kolozsváron egy zenetanárhoz, aki azt mondta, hogy nagyon jó a hallásom, tehetséges vagyok, és próbáljak meg a zeneiskolába felvételizni. Ez megtörtént, felvettek. A zongorát pedig azért választottam, mert a zongora tűnt a legérdekesebbnek, legkomplexebbnek. Gyermekként első látásra közelebb éreztem magamhoz valamiért a billentyűk látványát, mint a húrét és a vonóét.

PRAE.HU: Ő az a nagyapád, aki 2021-ben, tragikus balesetben, lakástűzben vesztette életét. Ő volt az, aki a későbbiekben is bátorított, támogatott a zenei pályán?

Igen, ő is nagyon szerette a zenét, nagyon sokat hallgatta, amikor gyakoroltam, sokat beszéltem vele arról, amit csinálok. Például, hogy melyik részről mi a véleményem nekem, vagy ő mit érez. Ugyan nem volt zenész, de nagyon sok zenét hallgatott, és volt rálátása arra, hogy mi szól jól, vagy mi nem szól jól, milyen az érdekes zene, vagy milyen az üres zene. És igen, vele volt egy ilyen viszonyom, ami nagyon sokat segített nekem. Már gyerekkorom óta olyan érzelmi talajt nyújtott számomra, hogy bármibe belefogtam, bátran csináltam és szeretettel. Nem éreztem magam egyedül ebben az egészben, merthogy amikor gyakoroltam – általában nála – , azt ő mindig órákon keresztül hallgatta, aztán beszélgettünk is róla. A mai napig nem tudom józan ésszel felmérni az elvesztését. Úgy érzem, még mindig az esemény hatása alatt állok, pedig már majdnem két évvel ezelőtt történt. Van viszont ennek egy érdekes aspektusa, ami számomra közel hozta a véget, nevezzük halálnak vagy enyészetnek, ami tulajdonképp mindannyiunkra vár. Azon túl, hogy elmondhatjuk, ez a dolgok rendje, fiziológiai szinten is visszaköszönő érzésmotívumok kapcsolódnak ezekhez a fogalmakhoz. Lehet, hogy ez csak annak a beismerése, ami egyébként minden pillanatban ott lebeg az emberek előtt, hogy az élet az véges, és egyszer minden folyamat befejeződik. Igazából a zene is, ha belegondolunk, a csendből, a relatív csendből születik, és a csendbe vész bele. Tehát egy műalkotás is úgy alakítja magát, hogy előtte és utána csend lesz, mert másképp nem lehet. Nagyapám elvesztésével felerősödhetett mindaz, ami ehhez a témakörhöz kapcsolódik, persze lehet, hogy csak azért gondolok ezekre, mert volt egy traumatikus tapasztalatom. De úgy tűnik, nem csak erről van szó, hanem arról is, hogy mindez a felnőtté válásnak is része, az ember beismeri magának, hogy halad és kopik, öregszik. Hogy a dolgok  visszatarthatatlanok néha. Szoktak a szétporladással, szétmállással kapcsolatos álmaim lenni, amikben ezeken a folyamatokon keresztül megyek, de volt reinkarnációs álmom is. Ami érdekes számomra, az az, hogy ha az ember komolyan veszi ezeket a képzeteket, akkor fel tud szabadulni bizonyos esetben a félelem alól. Ha engedi, hogy keresztülmenjenek rajta az érzések, kiderül lassanként, hogy egyre kevésbé jelent problémát az elengedés vagy önmaga megkérdőjelezése, bár az mindig visszatérő elem. Szerintem ez a pozitívum benne.

nyomtat

Szerzők

-- Karcagi Ágnes --


További írások a rovatból

Interjú Wéber Kristóffal a klasszikus művészetekről és a Keringőről
„Határtalan Design”/ Design Without Borders a FUGÁban
Az UMZE kamaraegyüttesének pécsi koncertjéről

Más művészeti ágakról

Csáki László: Kék Pelikan
Paweł Pawlak: Ancsa, avagy vázlatok tüsszögő svájcisapkával, Pagony, 2024


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés