Kim Corbisier generációjának egyik legfontosabb művésze volt a 2000-es évek végén Magyarországon. Hétköznapi élethelyzeteket megörökítő fotómontázs-festményeivel komoly elismerésre tett szert, különleges lénye sokakat inspirált: rendszeresen hívták filmbe, színdarabba vagy fotósorozatba szerepelni, a legtöbben pedig Pálfi György 2009-ben bemutatott Nem vagyok a barátod című filmjének egyik főszereplőjeként ismerhették meg a nevét.

Kim különleges színfoltja volt a kortárs kulturális közegnek, ám belső világát és lecsúszásának történetét máig rejtély fedi. Egyre rosszabb társaságokban fordult meg, heroinfüggő lett, 2012-ben pedig, vélhetően öngyilkossági szándékból, egy több emelet magas épület erkélyéről a halálba vetette magát. Élete utolsó periódusában találkozott Kapronczai Erikával, aki filmet szeretett volna forgatni róla, a projektet azonban már nem tudták befejezni. Akkor és együtt legalábbis nem.

A 2022-ben megjelent egészestés dokumentumfilmben láthatók nemcsak a négy hónapos barátkozás során készült közös felvételek, hanem a Kim saját kameráján megmaradt videók is.

A KIM egyfelől magához öleli a hagyományos ismeretterjesztő formát, amely szerint az egykori barátokkal és ismerősökkel készített interjúkon, az ő visszaemlékezéseiken keresztül rajzolja ki a dokumentumfilm Kim személyét és művészi portréját. Másfelől azonban szerepet kap benne az a munka, ahogy a rendező a megtalált régi felvételek alapján próbálja megérteni, ki is lehetett vajon Kim Corbisier. Izgalmas ellentmondás bukkan fel a két forma között, hiszen amíg az interjúbeszélgetésekből többé-kevésbé konzisztens képet kaphatunk a művész különös alakjáról, a személyes videófelvételek éppen a megismerhetetlenséget sugallják. Már soha nem tudjuk meg, mi lett volna a Kim éltében elkészült film sorsa, ha több idejük jut rá a rendezővel, és a bizalmi kapcsolat kialakulása után Kim életének, személyiségének mélyebb aspektusait is feltárhatja a forgatás. A forgatási időszak érezhetően túlságosan rövid volt ahhoz, hogy a filmkészítő és a szereplő között minőségi kapcsolat jöjjön létre, ezáltal azonban a felvételekben Kim is megmarad rejtélynek, titoknak.

A film legjobb jeleneteiben Belgiumba utazik a rendező, ahol Kim családtörténetét próbálja kinyomozni. Izgalmas fordulatok sorakoznak, mégsem kapunk egzakt válaszokat. A KIM ezáltal nemcsak az információátadás dokumentumfilmje, hanem az ismeretlenséggel való szembesülés, a valóság teljes feltárhatóságába vetett hit elvesztésének alkotásba öntése is. Jót tett volna ugyanakkor, ha Kapronczai Erika a Kim köré épülő titokzatosságnak megpróbálja mélyebben megvizsgálni a társadalmi és szociális aspektusait.

Érdekes lett volna, ha komolyabb teret kap az a kérdés, hogy egy életében ennyire megbecsült és körülrajongott művész milyen körülmények hatására sodródik a teljes magányba és kilátástalanságba, amikor már csak az öngyilkosság jelenti a kiutat.

Mi a társadalmi kontextusa annak, hogy az egyértelműen mentális és pszichés nehézségekkel küzdő különcöt ámulattal magasztaljuk fel csábító dívának, törékeny madárkának vagy önpusztító zseninek, mégsem tudjuk megadni neki a támogató közeget, amelyben konfliktus nélkül azonosulhatott volna autentikus énjével, emellett érdemben kapcsolódni tudott volna a külvilághoz?

Végül pedig, izgalmas lett volna beemelni a jelenség tágabb kulturális kontextusát is. Hiszen hány és hány történetet ismerünk, amelyekben népszerű művészekről és sztárokról túl későn derült ki, milyen kihívásokkal is küzdöttek életükben.

A KIM kidolgozatlan aspektusai ellenére végig leköti a nézőt, tartalmas művészeti ismeretanyaggal lát el, valamint izgalmas kérdéseket ébreszt a valóság felkutatásának dokumentumfilmes lehetőségeit illetően. Méltó mementója egy rejtélyes különcnek, akinek igazi lénye talán örökké a múlt homályába veszett.

A filmadatlapja a Verzió honlapján itt található.

Képek forrása: Verzió