Ez a létélmény pedig a körülöttünk egyre nagyobb gyakorisággal felgyulladó világ. Ég az esőerdő, a Notre Dame, az ausztrál és görög bozótosok, aszály sújtotta vidékekről hallottunk ezen a nyáron is. Ezzel párhuzamosan pedig – vagy ennek hatására – az emberek lelke is egyre hevesebbé válik. Az ukrán–orosz háborút is beleértve a közelmúltban szinte nem telt év forradalmi megmozdulások és mozgalmak létrejötte nélkül, elég a Black Lives Matterre vagy a FreeSzFE-re gondolni. A koronavírus-járvánnyal megjelölt elmúlt és elkövetkezendő évek alapján pedig úgy tűnik, a természet is lázad.

Mindezek megjelennek Kovács elvont, a néző fantáziáját teljes mértékben megmozgató rendezésében. Az előadás esszenciája a lángolással járó rombolás és az utána elindítható újraépítés közötti dinamika, annak esztétikája.

A nyitásnál figuratív, praktikus szerkezetű bábok között Egyed Bea, Lőrinc Katalin, Nagy Csilla, Nagy Petra Mária és Podlovics Laura rituálisan esnek el, majd kelnek fel egymás után, hogy aztán ebből a lüktetésből építsék tovább magukat és a jeleneteket, amelyeket a következő percekben megint szétszednek. A pontos és állandó „össze-szét” ritmus segíti a nézőt, hogy egyre inkább az érzeteken és benyomásokon keresztül lássa a bábokkal és mozdulatokkal egyaránt dolgozó alkotókat, ne (csak) értelemmel.

A víziószerűséget erősíti Tarr Bernadett repetitív, keményebb techno és lágyabb tónusú dallamokat is felvonultató zenei világa, amely Váradi András fénydesignjával tökéletes hátteret és támaszt biztosít az előadóknak.

A látványhoz tartoznak a Kárpáti Panna tervezte bábok is, amelyek boltívet vagy lombkoronát ugyanúgy ábrázolhatnak, mint menekülő négylábút, madarat, esetleg tengeri élőlényt. A játszók a koreográfia lüktetésében, teljes testük használatával alakítják át élőlénnyé vagy épületrészletté a bábokat.

Az öt előadó jelenlétéből nem csak a bábos vagy táncos irányultságuk vagy az életkorukból fakadó tapasztalatok jelennek meg. A közönség az alkotók személyiségének egy részével is találkozhat a színpadon. Ötük közül a legidősebb Lőrinc Katalin, akinek kecsesen feszes mozdulataiban, feltartott karjában nemcsak a szabadság lángját tartó szobor jelenik meg, hanem bábmozgatása során felsejlik az a nemes alázat és gyöngédség, amellyel – neves táncosként – a szakma és a természet iránt tanúsíthat.

Bölcs kifinomultság és szenvedélyes keménység érezhető Nagy Csilla megmozdulásaiban. Odaadása és tiszteletteljessége a partnerek és a bábok iránt egész színpadi lényén látszódik. Egyed Bea pontossága és állandó nyughatatlansága jól áll a menekülő állatokat is megformáló figuráknak, illetve az emberiséget egyre inkább jellemző lelki kínlódás kifejezéséhez is passzol. Egyed jelenléte hidat is képez a táncszakmában régóta benne lévő, higgadtan és megfontoltan mozgó Nagy Csilla és Lőrinc Katalin, valamint az eredetileg bábszínészként végző, ifjabb kollégák között.

Podlovics Laura és Nagy Petra Mária bábszínész mivolta azonnal érződik rajtuk, mihelyst egyedül vagy partnerrel kezükbe veszik a levegős szerkezetű bábokat. Azonban amilyen szeretettel és kecsesen mozgatják a figurákat, saját magukat is úgy „táncoltatják”, mintha maguk is bábok lennének. Különösen igaz ez Podlovics egyre eksztatikusabbá és felhevültebbé váló szólójára, amiben a hergeltség, a düh és az elfáradás egyaránt megjelenik. Nagy Petra létezése nem ennyire intenzív, ő inkább a közös részekben teljesedik ki. Lelkes és heves táncrészletei eszünkbe juttathatja, hogy a fiatalok mennyire könnyen lelkesednek és milyen mélyen képesek hinni az igazságosságban és az „együtt bármire képesek vagyunk” elvében.

Az előadás költői összefoglalójaként is értelmezhető az a kép, ahogyan sorban, egymás után az előadók a feszületet megidéző testtartásban haladnak a katedrálist jelző elem felé, hogy ott aztán leheveredjenek, felkeljenek és újra kezdjék a sort. Azokban a testtartásokban látszik meg igazán az egyes táncosok személyisége.

A reburn a cathedral fináléjában minden táncos bábok nélkül, külön helyen, de ugyanazzal a minőséggel táncolja ki a feszültséget, amíg le nem megy a fény. Össze is kapcsolódnak meg nem is. Vajon meddig lehet együtt és egyedül is ilyen felfokozott állapotban létezni, folyton újrakezdeni, felállni, és mikor csendesül el minden és mindenki? Nem tudni. Talán a világot egyszer majd beborító hamuról is készít Kovács Domokos előadást, az összművészet és a „rebuilt” jegyében.