bezár
 

irodalom

2023. 01. 14.
Művészet, filozófia, irodalom és bűnös élvezetek
Telt házas rendezvény keretében mutatták be a Műút folyóirat öt legutóbbi lapszámát
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Több mint száz fő ünnepelte együtt a Műút visszatérését január 9-én a Három Holló nagytermében. A tizenöt éves folyóirat eddigi legnehezebb évén van túl, 2022 májusától ugyanis támogatás hiányában nem tudta kinyomtatni a kész lapszámait. A megjelenésre végül az év utolsó hónapjaiban kerülhetett sor, a hétfő esti rendezvényen pedig a közönség is betekintést nyerhetett az öt szám tartalmába. A művészeti rovat szekciójában szó esett például pszichológia és filozófia kapcsolatáról, a digitális forradalom jelenségéről és „bűnös élvezetekről” is, majd a kritika-, végül pedig a szépirodalmi rovat vette át a pódiumot.

Este hatra csordultig megtelt a Három Holló előadóterme. Nemcsak a folyóirat munkatársainak, hanem nekünk, a közönség tagjainak is öröm volt látni, hogy ekkora tömeget képes megmozgatni egy irodalmi rendezvény. Kezdésként Jenei László főszerkesztő köszöntötte a hallgatóságot, majd Kishonthy Zsolt képszerkesztőt idézve röviden kitért a folyóirat külalakjára: az irodalmi szövegek és a képzőművészet izgalmas összjátékára, ami már a kezdetektől fogva a Műút sajátja.

Ezek után át is adta a szót az első panelbeszélgetés résztvevőinek, Simon Bettinának, Réz Annának, Bárány Tibornak és Kőszeghy Ferencnek. Simon Réz Anna Mardos című könyvéről írt kritikát, melynek főbb kérdésfeltevéseiből ezúttal mi is ízelítőt kaphattunk.

Simon Bettina bevallotta, hogy eleinte szkeptikusan állt a bűntudat érzését középpontba helyező kötethez, azonban hamar bebizonyosodott számára, hogy Réz képes az unásig ismételt szlogeneket hátrahagyva, új nézőpontból megközelíteni a témát.

Külön kiemelte a pszichológiával, illetve a népszerű önsegítő könyvekkel szembeni bíráló attitűdöt, és arról kérdezte a szerzőt, hogy miért határolja el magát ennyire szilárdan ettől a műfajtól. Réz elmondta, hogy mivel főként erkölcsfilozófiával foglalkozik, teljesen más szemszögből látja az érzelmeket – például a szégyent vagy a bűntudatot –, mint a pszichológia. Míg az utóbbi inkább az érzelmek történetére, okaira fókuszál, a filozófus szerint egy érzelem racionálisan is elemezhető: bűntudatot akkor érez valaki, ha azt gondolja, rosszat tett. Ennek megfelelően az érzelmek lehetnek jogosak, de az is elképzelhető, hogy bizonyos helyzetekben nem adekvátak.

Réz Anna

Réz szerint a szorongás teljesen indokolt lehet a világban zajló eseményeket szemlélve, bűntudatra azonban sok esetben nincs okunk. A probléma abban gyökerezik, hogy túlságosan közvetlen kapcsolásokat képzelünk el, pedig a globális felmelegedés és az individuum között nagyon hosszú az út.

És – bár ez nem feltétlenül népszerű álláspont – nem kell minden problémát egyénileg megoldani vagy ennek sikertelenségéért magunkat hibáztatni.

Simon A bűntudat súlya című szövegében is hangsúlyozza, hogy a komoly témák ellenére a Mardos valójában szórakoztató, személyes élményeket is felsorakoztató könyv, ami ki mer lépni a tudományos hangvétel keretei közül. Réz ezzel kapcsolatban hozzátette, hogy alapvetően nem kedveli az öncélú, kitárulkozó vallomásosságot, a betoldott történetekkel inkább az volt a célja, hogy „dobbantóként” használja fel őket egy-egy filozófiai problémához vezető elrugaszkodáshoz – az pedig már az olvasó döntése, hogy ezek az ugrások mennyire bizonyulnak sikeresnek.

A továbbiakban Kőszeghy Ferenc kritikája került a középpontba, melyben a Kultúra a digitális forradalom idején elnevezésű, Bárány Tibor, Hamp Gábor és Hermann Veronika szerkesztette sorozat első részével foglalkozik, ami Kulturális iparágak, kánonok és filterbuborékok címmel jelent meg. Bár Kőszeghy is egyetért abban, hogy 2022-re sok minden megváltozott médiaelméleti szempontból, szerinte a sorozat címe elhibázott, hiszen nincs olyan, hogy digitális forradalom. „A kapitalizmus – permanens – forradalom (és válság). Az általunk ismert digitalitás csupán következmény” – írja a kritikájában. Bárány elsőként önironikus felhanggal megjegyezte, hogy a szerkesztők közül valójában ő ragaszkodott egyedül ehhez a megnevezéshez, majd természetesen a kezdeményezés érdemeire is kitért.

Mára mindenki számára nyilvánvalóvá válhatott, hogy a hétköznapi kommunikáció rengeteget változott az évek során, ezzel azonban eddig csak egymástól elszigetelten foglalkoztak az egyes tudományterületek. A kötetek alapjául szolgáló konferenciasorozat viszont az ELTE és a Műegyetem közös projektje, melynek célja a különböző szakmai műhelyek, eltérő gondolkodásmódok és szakirodalmi hátterek összekapcsolása. Kőszeghy a jövőbeli tervekről is kérdezte Bárányt, aki elárulta, hogy a következő konferencia Popkultúra és politika címmel kerül megrendezésre februárban, a későbbiekben pedig lesz szó digitális archívumokról és a 80-as évek nosztalgiájáról is. Legfőbb célkitűzésként azt jelölte meg, hogy a digitalitás témájával foglalkozó tudósok hosszú távon képesek legyenek nyitottan és még több megértési szándékkal közelíteni egymás perspektívái felé.

Közönség

A művészeti szekció zárásaként Simon és Kőszeghy közösen kérdezték Rézt és Bárányt A vágy titoktalan tárgya című négykezes esszéjükről. A szöveg szigorúan fiktív karakterei – BT és RA – alkalmanként „bűnös élvezeteknek” hódolnak.

A „kifinomult irodalmi ízléssel” rendelkező BT Leslie L. Lawrence-t olvas, RA pedig, aki egyébként „kompetens mozgóképfogyasztó”, néhanapján vámpíros sorozatokat néz.

Bárány ezzel kapcsolatban elsőként kiemelte, hogy bűnösnek csak az értékelhet egy esztétikai élményt, akinek egyáltalán megjelenik ez a probléma a horizontján. Nem egyszerű vágybeteljesítésről és nem ironikus, távolító befogadásról van itt szó, hanem aktív, figyelmes szemlélődésről. Felmerülhet természetesen az olvasóban a vád, hogy RA és BT egyszerűen sznobok, a két karakter azonban elhatárolja magát ettől, ugyanis ragaszkodnak hozzá, hogy az általuk érzett szégyen esztétikai ítéletekből – és nem társadalmi elvárásokból – fakad.

Bárány szerint a szóban forgó „guilty pleasure” ahhoz hasonlatos, mint amikor valaki tisztában van vele, hogy kedvenc szerzője legújabb műve nem sikerült túl jól, ennek ellenére viszont nem hagy alább a könyv iránt érzett lelkesedése. Simon felvetésére, miszerint az esszé az elitista hozzáállással való szembehelyezkedés dacára végső soron mégiscsak tájékozott befogadót vizionál, Réz kiemelte, hogy a „szakértelem” lehet egyszerű rutin is: ha például sokféle sorozatot nézünk, egy idő után észrevesszük a minőséget vagy annak hiányát.

Kőszeghy zárásként megemlített még két lábjegyzetet, amelyben RA és BT mentségeket hoznak fel bűnös élvezeteikre: utóbbi szerint például Leslie L. Lawrence regényeiben kiválóan nyomon lehet követni a szerkezet és az alkotói kreativitás romlásának „nagyívű történetét”.

A következő blokkban a kritikarovat vette át a színpadot: Bazsányi Sándor Visy Beatrixszel és Radnóti Sándorral beszélgetett a folyóiratban megjelent írásaikról és arról, hogy mi a szerepe a kritika folyamatosan változó műfajának, illetve tágabb megfogalmazásban a könyvekről való beszédnek ma. Elsőként Visy „Verbális kopuláció” című szövege került terítékre, mely Nádas Péter legújabb regényét, a Rémtörténeteket vizsgálja – elsősorban a nyelvi gazdagságot középpontba helyezve. Radnóti szerint míg az 1986-ban megjelent Emlékiratok könyve abban volt újító és egyben provokatív, hogy mert homoerotikus szerelmet ábrázolni, valamint forradalomként hivatkozni az 56-os eseményekre, a Rémtörténetek meglepetésként hatott, és képes volt új színt hozni a szerző életpályájába. Nem véletlen, hogy számos érdekes kritika született már a kötetről, melyek más-más elemzési szempontokat állítottak fókuszba a mitikus vonatkozásoktól a nyelvi változatosságon át a korábbi művekkel való összevetés lehetőségéig.

Radnóti Sándor

Visy hozzátette, hogy Nádast olvasva jól nyomon követhető, ahogy a szerző egyre szabadabbá és bátrabbá válik és egyre jobban belefeledkezik a választott témákba.

A Rémtörténetek így olyan, mintha egy utolsó jutalomjáték lenne: kontroll nélküli lubickolás a nyelvben, ami azonban Visy szerint helyenként kissé túlgerjesztett, a narrációt tekintve nem feltétlen indokolt.

Radnóti is kihangsúlyozta az életpálya folyamatos alakulását: az Emlékiratok könyve például még csak felfedezi az emberi testet, a Párhuzamos történetekben viszont már minden szereplő a testével együtt van elgondolva, és egy egészen más világ jelenik meg az olvasó előtt. Visy szerint Nádas egyszerre mozgat morális, társadalmi és erotikus síkokat, miközben újabb és újabb narrációs technikákat és szemléletmódokat alkalmaz, a kritikus feladata pedig az, hogy reagáljon ezekre a meglepő és nemritkán provokatív változásokra.

A továbbiakban Takáts József Átrendeződések című kötetéről esett szó, amiről Radnóti Sándor Metakritika címmel írt. Takáts 1996-os előadásával – A kritikus mint kritikus – nyitotta meg a Jelenkor sokat emlegetett kritikavitáját, melyben hangot adott a tudományos kritika elhatalmasodásával kapcsolatos ellenérzéseinek. Visy ezzel kapcsolatban elmondta, hogy bár a 90-es évek irodalomelméleti fellendülése valóban beszivárgott a kritikába is, mára visszatalált a műfaj a szélesebb közönség számára is érthető, befogadható beszédmódhoz, sőt, a „nem professzionális” olvasók is egyre nagyobb teret kapnak a véleménynyilvánításra. Radnóti is egyetértett abban, hogy elmélet és kritika viszonya valójában nem annyira szoros, mint sokan gondolnák, ahogy ő fogalmazott, az elmélet fegyvereit nem szükséges mindig kipakolni az asztalra.

Visy Beatrix

A második blokk végéhez közeledve pikánsabb témák felé kanyarodott a beszélgetés, Radnóti ugyanis közölt kritikát K. Horváth Zsolt A bundátlan Vénusz című kötetéről is, amely azt a kérdést járja körül, hogy vajon miért borotválják a nők a szeméremszőrzetüket. A szerző a kapitalizmus és a politika felől vizsgálja a problémát, a kritikus szerint azonban ez a megközelítés kizárja az ízlésbeli különbségek tényét. Traktátus a Vénusz-dombról című szövegében is kifejti, hogy a szőrtelen szeméremtestnek a gyermekiséggel való azonosítása, ami így a nők elnyomását, illetve szabadságuk korlátozását jelképezné, nem tűnik kellőképpen meggyőzőnek. Elmesélte ezzel kapcsolatban, hogy nemrég észrevette egy filmben, hogy a fiatalok éles, szögletes mozdulatokkal gesztikulálnak, majd később ugyanezt megfigyelte a tizenéves lányunokáján is – eszébe sem jutott azonban, hogy ez a nemzedék elvesztette volna a teste fölötti kontrollt. Radnóti szerint hiba lenne tehát túlzó következtetéseket levonni az ábrázolt jelenség okairól, hiszen a kérdés sokkal komplexebb ennél.

Szépirodalmi rovat

Az est utolsó részében Kőrizs Imre kérdezte a szépirodalmi rovat szerzőit, Garaczi Lászlót, Snopek Júliát és Várady Szabolcsot. Mielőtt a vendégek felolvasták volna a folyóiratban megjelent műveiket, megemlékeztek a 2022 őszén elhunyt Kabai Lórántról, aki korábban a Műút szerkesztője volt és akivel Garaczi szerint mindig jó volt beszélgetni, még akkor is, ha folyton valamiféle bánatos atmoszféra lengte körbe. Zárásként betekintést nyerhettünk a pódiumon helyet foglaló szerzők szövegeibe, a rendezvény végén pedig természetesen az érdeklődők meg is vásárolhatták a bemutatott lapszámokat.

Snopek Júlia

Fotók: Mariia Kashtanova

nyomtat

Szerzők

-- Bakó Sára --


További írások a rovatból

Kötetlenül Pásztor Andreával
Kun Árpád: a takarító férfi, Magvető kiadó, Budapest, 2022.
Nádas Péter: Rémtörténetek, Jelenkor kiadó, Budapest, 2022.

Más művészeti ágakról

Dubinyák Réka: Ali, a magyar jezidi
Beszélgetés a képeskönyvekről a Pagony Szalonban
Interjú Szabó Tibor Benjáminnal
gyerek

A klasszikus mese új köntösben


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés