Mielőtt bármit is lehetne mondani Pikli Natália új könyvéről, tisztáznunk kell a cím sokrétű jelentését. A cím kényelmesen talán a következőképpen fordítható le magyarra: „Shakespeare vesszőparipája és a kora modern populáris kultúra”. Ebből a címből azonban – hasonlóan az angolhoz – a „vesszőparipa” szó magyarázatot igényel, merthogy nem (csak, vagy elsősorban nem) a szó idiomatikus értelmére kell fókuszálni ahhoz, hogy megértsük, miről szól a könyv. Itt a szó szerinti jelentésig kell visszamennünk, azaz a gyermekjátékhoz ‘vessző, bot, (illetve vesszőből készített játékló) amellyel gyermekek lovacskáznak’ jelentésig, merthogy Pikli Natália ezen az évszázadok óta szinte változatlan formában jelen levő gyermekjátékon/kelléken keresztül közelíti meg a kora modern világot, azaz Shakespeare-t és korát. De mivel „Shakespeare vesszőparipája” áll a címben, természetes, hogy az olvasó bevonja az értelmezésbe az idiomatikus jelentést is, azaz, hogy a vesszőparipa ’valakinek szüntelenül emlegetett kedvenc gondolata, témája, hobbija, szenvedélye’ is.

A könyv a kora újkori dráma és színház, a dramaturgia, a populáris kultúra, a kulturális emlékezet és az ikonográfia iránt érdeklődők számára lesz különösen vonzó, de egyszerű Shakespeare-rajongók is érdeklődve forgathatják, mert olyan „kulisszatitkokra” derül fény a minden időkben túlírt-túlelemzett bárd kapcsán is, amik valóban segíthetnek abban, hogy a teljes életmű és benne egy-egy darab és annak értelmezési horizontja jelentősen kitáguljon, és teret engedjen eddig még át nem gondolt, be nem vont kulturális tartományok számára is. Rövid ismertetője szerint „[e]z a könyv azt vizsgálja, hogy a kora újkori vesszőparipa milyen módon szerepelt a populáris kultúra különböző produkcióiban az 1580-as és az 1630-as évek között”, és kiemeli, hogy a könyv „a vesszőparipa-utalások alapos és interdiszciplináris vizsgálatával közelíti meg” a kort, a szó többértelműségének termékeny kihasználásával.

A könyv öt fő fejezetből áll, amik akár külön-külön is kisebb egységet alkotnak, élvezhetők „epizodikusan” is, de közös bennük, hogy mindben „felüti fejét” a vesszőparipa és annak színes, néhol váratlan kulturális háttere és értelmezési kihívásai. Minden fejezet biztonságosan megágyaz a következő fejezet(ek) számára is, szép ívet adva ezáltal a könyv egészének is. Az első fejezet a vesszőparipa és a kora modern morris-tánc köré rendeződik, és a morris tánc (melynek definíciója éppoly szerteágazó, mint a története, amellyel Pikli Natália ebben az első fejezetben megismerteti az olvasót) és a táncban sajátos szerepet kapó gyermekjáték ismert összefonódásának hátterét nyújtja. A második fejezetben az elsőben definiált „élő (valós, saját élményekre építhető) nosztalgia” lesz a fókuszpont, és a fejezet a (konkrét és metaforikus, szóban megszülető) vesszőparipák színházban betöltött komplex szerepét járja körbe. A harmadik (számomra talán legizgalmasabb) fejezet innen „szökken át” a gender és az előítélet taglalásához. A vesszőparipa jelentésrétegeiből Pikli Natália kiemeli a nők stigmatizálására alkalmas jelentést, és a „szelídítésnek ellenálló, kezelhetetlen ló” nőkre alkalmazott jelentésrétegére építi a fejezetet. Olyan, ritkán elemzett (például Dekkertől az Őszinte szajha vagy Robert Armintól A vitéz walesi) és jól ismert műveket (mint Shakespeare-től az Othello vagy a Makrancos hölgy) von be, amelyekben éppen ez a makrancos, a patriarchális társadalom alapelveinek feszülő nő jelenik meg, őt kényszeríti vissza (vagy kísérli meg visszakényszeríteni) a társadalmi keretek közé a nevetségessé tétel, a megszégyenítés „erkölcsi tanítás” és „javító szándékú társadalmi stigma” álcáját öltve. A negyedik fejezetben olvashatunk többek között a rivális egyetemi színdarabok (Cambridge-ből az Ignoramus és Oxfordból a Technogamia or the Marriages of the Arts) és az átpolitizált színpadi megjelenítés vesszőparipáiról. A fejezetben izgalmas betekintést kapunk újfent kevéssé ismert kora modern színdarabok hatástörténeti mechanizmusaiba, de jól ismert Shakespeare és Ben Jonson művek elemzésével egyaránt gazdagodik az olvasó. A zárófejezet a vesszőparipa nyomtatott ábrázolásait és ikonográfiai jelentőségét, jelentésrétegeit veszi számba, és integrálja ezt a sokrétű képi megjelenítést eddig feltárt gazdag irodalmi és kulturális kontextusba.

A könyv tehát valóban sokszínű és izgalmas olvasmány, legnagyobb erényei közé tartozik, hogy hihetetlen tájékozottságról, a kor kultúrájának valódi ismeretéről tesz tanúságot. Egyrészt az átlag olvasó, de még a tájékozottabb kutatók számára is alig ismert Shakespeare-kortárs művekhez is ad színes és továbbgondolható elemzéseket, fogódzókat, újabb és újabb darabokat emel be a diskurzusba más művekkel párhuzamba állítva, összekapcsolva, emiatt tehát mindenképp hiánypótlónak nevezhető a könyv. Másrészt – szinte már csapongóan – jelez összefüggést darabok, szövegek, emberek, tárgyak, jelenségek, események között, mint egy szövevényes útvesztő rajzolódik ki előttünk ez a sokrétű tudás erről az izgalmas és még mindig kiismerhetetlen korról – amiben mégis biztonságosan tudunk mozogni, mert vezetőnk éppen a játékos, ide-oda szökellő vesszőparipa lesz.

Számomra mégis az a legalapvetőbb élmény Pikli Natália könyvét forgatva, hogy megtapasztalható általa, hogyan lesz egy kutató hobbijából-szenvedélyéből, azaz vesszőparipájából, a hatalmas Shakespeare-univerzum egy különleges, egészen apró részletéből (egy kora modern játékszerből) szenvedélyes kutatás és rengeteg rááldozott energia és idő árán – de mégis élvezettel, szinte játszva, magától értetődőn – egy jelentős, mélyreható kötet, ami egy eddig észrevétlen szögből és filteren keresztül képes bemutatni Shakespeare-t és korát, és vezet minket, olvasókat is rácsodálkozó felfedezésekhez.

Natália Pikli: Shakespeare's Hobby-Horse and Early Modern Popular Culture
(Shakespeare vesszőparipája és a kora modern populáris kultúra)
Megjelent a Routledge Kiadó Studies in Performance and Early Modern Culture-sorozatában
2021
Beleolvasó az Amazonon