Belépünk a Magyar Zene Házába, ebbe az üvegvégtelenbe, elkanyarodunk Benczúr Emese ‘Shine’ feliratú láncfüggöny alkotása mellett, minden kényszergondolatunkat leküzdve megpróbálunk nem átszaladni rajta, körbetekintünk, nappal esetén a ligetben vagyunk, naplemente után szintén, csak valamilyen alternatív mátrix-szerű flórában. Megérkezünk a koncertterembe.

Az érzelmi aurához kapcsolódóan jobb magyar kifejezést nem ismerve, ezért: mezmerizálva feltekintünk a plafonra. Furcsa, csonka csillagfragmentumok és ilyen déligyümölcsös szerkezetek - okkerarany, avokádó formájú lámpa, fokhagymacsokor reflektor - ismétlődnek. Hiába pásztázzuk, nincs ismétlődő minta, nincs ismerős pillantás.

Ehhez hasonló különleges élmény fog el a koncert közben, de jobb ha visszaszállunk a földre, gondoljuk, mert erre az egzotikus, orientalista szemléletre próbálja felhívni a figyelmünket a Decolonize Your Mind Society. Pontosabban arra, hogy nem kell elidegenednünk ettől a fajta szokatlantól, nem ez segít bennünket a befogadás folyamatában.

A second invitation to an uninterrupted katabatic lens című albumbemutató koncert előtt Szabó Bálint és Pozsár Máté egymás közt szavakkal majd a közönség vokális harmonizálásával kísérleteztek. Szó esett az albumon található katabatikus (leáramló, például katabatikus szél a meteorológiában) és ehhez hasonló szavak szemantikájáról. Az első album címével (Anabatic Prism azaz felfelé áramló) ellentétben egy olyan valóságba invitál minket, ahol a hallásunkhoz már jól bejáratott zene helyett egy alternatíva elé vagyunk állítva. Alapjaiban sokkal sűrűbb, mikrotonális, azaz a nyugati zenében megszokott félhangoknál is kisebb intervallumokra felosztott hangokat, de az egészet nézve mégis ismerős hangzásvilágot kapunk. Nagyban összefügg a fülünk  és a mentális befogadóképességünk edzettségével.

A pszichedelikus hangzásvilágot a glissotar vagyis a tárogató, ami egy szoprán szaxofon hibrid glissonic (Váczi Dániel) és a szaxofon (Kováts Gergő) kettőse, a szintetizátorral (Pozsár Máté) alapozza, amivel a fretless gitárok (Szabó Bálint és Hock Ernő) és a sámánisztikus flow-jú dobok (Porteleki Áron) alkotnak egy pánkulturális audiokülönlegességet.

Bevonulnak modern törzsi maszkban, majd a ráhangoló nyitószámban és a letompított neon reflektorfényben már úgy érzi magát az ember, mint Robert Eggers mítoszokat feldolgozó bármelyik filmjében. A koncertteremben aki eddig ült, az is feláll egyszerre.

A hatodik számban a Cockatoo Shaman Enters The Stage-ben körbetáncol az energia, ami mint egy örvénybe ránt bele majd minket a  Sensing Lensing című számban, és csak egyre több súly rakódik ránk. A Kadia Blues pszichózissal átitatott változata ez. A számok alatt tribe-szerű vokálok is szólnak, ami az Exploring The Rivers Of The Üglü Mountains alatt a legfelemelőbb, olykor a szaxofonnal és a glissotarral összehangban oldódnak fel egymásban. Az új album után az első albumukról is eljátszanak pár számot, amire a közönség, aki addig félig feloldódva mozgott, félig feszengett egyszerre kezd szinuszban hullámzani. A koncert végén nem hajolnak meg, hanem hallgatják az egyöntetű tapsot és az életet ünneplő emberhangokat.

A kép és videó forrása: decolonizeyourmind.net