Sokaknak a neve sem ismerős, nincs róla Wikipédia cikk, nem kapott állami elismerést. Persze kitüntetést azért kapott a magánszférából, iskolaalapító tevékenységéért például. Egész élete az önfeladásról szólt. A zene és a családja érdekében hajlandó volt a háttérben állni. A család ismert zeneművész-család, magasan kvalifikált művészférjjel,  zenész és hangász gyerekekkel,  ahonnan még az állami kitüntetések sem hiányoznak. A férj – Matuz István – Kossuth-díja, illetve az egyik gyermek – Matuz Gergely – Liszt-díja talán rávilágít arra, mit is jelenthet ebben a családban a háttérben állni.

Vas Katalint évekig, sőt évtizedekig csak látásból ismertem. Kamaszkorom óta járok kortárs zenei koncertekre. Katalin kifinomult vonásai hamar megmaradtak bennem: Ő ült a leggyakrabban a csellópultban. A kortárs zene interpretálása különös energiákat kíván, azt csak nagy elkötelezettséggel és sok lemondással lehet csinálni. Nem segít a játékrutin, mert ezek a mai zeneszerzők a hangszerek lehetőségeinek a határait keresik. Akárcsak a régiek. Ám a mai határok jóval tágabbak, mint az évszázaddal korábbiak, és ez elsősorban a zenészek odaadásának következménye. A szólamok sokszor nehezebbek, egy klasszikus versenymű koncsertáló szólamánál. A mai zene olyannyira bonyolult, és sokrétű, hogy aki ezzel foglalkozik, az nem áll szólistaként rivaldafényben, nem kap sztárgázsit, nem ül állandó megélhetést biztosító zenekarban, nem turnézik a világ körül sztárkarmesterekkel, maestrókkal és szólisákkal, így  nem tudja megmutatni amúgy virtuóz kvalitásait. Nem kap országos gyászt sem. Aki a mai zenével foglalkozik, az feladja az egyéni ambícióit. A kortárs zenével foglakozó zenész ugyanis a szó szoros értelmében interpretál: tolmácsként a háttérben gondolkozva próbálja megértetni környezetével olyan szellemi események, sőt  rendszerek jelenlétét, melyek nehezen befogadhatók, mert széles körű ismereteket kívánnak. Ám végső soron ennek a környezetnek a fejlődését és boldogulását szolgálják. 

A magyar zenei közélet egy szűk társadalmi terület. A tagjai személyesen ismerik egymást. Nekem csak későn adatott meg, hogy személyesen ismerjem meg Vas Katalint. Volt egy szerzői estem, a hatvanadik születésnapom  környékén. A tanítványaim szerveztek erre az alkalomra egy koncertet. És Kati vállalt a férjével egy bemutatót, így azt a darabot nekik ajánlottam. Akkor láttam játszani utoljára. Már bizonytalanok voltak a fekvésváltások, látszott az arcán, hogy az ízületei is kínozzák. Mégsem találtam hibát az előadásban. Akkor készült ez a keresetlen, rissz-rossz fotó is. Amit azért választottam, mert látszik az ajkán egy légies mosoly. Ilyen volt a lénye. Még töprengés közben is mosolygott. A koncertet megelőzően volt két évtized, hogy egyáltalán nem láttam: más utakat jártunk. Csak hallottam, hogy művészeti iskolát alapított Pilisborosjenőn. A budapesti agglomeráció nagyon kevés zeneiskoláinak egyikét. Hogy a kiköltözők ne veszíthessenek el tehetséges gyerekeket, és hogy a tehetségteleneket is gondozza valaki. Mert ezt is tőle tanultam: a tehetségteleneket nem szabad mellőzni. Senkit sem szabad mellőzni. A halálhíre  kétségbeejttett, de bizonyos értelemben megnyugvást is hozott. Teljes és boldog életet élt. Az Isten vigyázzon az emlékére!