A ház még jóval kezdés előtt megtelik, érkezésünkkor az utolsó két üresen maradt széket foglaljuk el. Zaj van. A kedvenc számommal kezdenek, ám ezt aligha hallom. A zene fokozatosan igyekszik felülkerekedni a nyüzsgésen, ez a Golden Fight. A helyemről semmit sem látok, egészen olyan érzésem van mintha csak egy rádió szolgálna alapzajként. Kizárólag a tapsból tudom, hogy új szám kezdődik. Not Elephants. Az időközben érkezők egymás háta mögé állva tudnak elhelyezkedni, pozíciójuk tökéletesen egybeesik az egyetlen közlekedő útvonallal. A szelíd dallamok nyugalma teljesen elveszik a figyelmetlenségben. Az esemény egyenlőre képtelen érvényesülni ebben a térben, nem értelmezhető a koncepció célja. Akik nem közvetlenül a zenekar körül helyezkednek el, mintha észre sem vennék milyen történés zajlik éppen. A következő szám előtt Éda szól pár szót, kár hogy ki van kapcsolva a mikrofonja. 

Az egymás mögött ácsorgó emberek sűrűjén átküzdve magunk, beállunk mi is a zenekarhoz közelebb eső részre, a jobb élmény reményében. Ismét az énekesnőnél a szó, továbbra is akusztikus verzióban, innen már viszont kiszűrök szavakat. Olyasmi korszakról mesél, mikor a dinoszauruszok a pici emlősökkel egyidejűleg éltek – az emlősök szemének működésére visszavezethető a miénk is, amely alkalmazkodik a sötét környezethez. A zene progresszívan építkezik, bájos a szöveg egyszerűsége. A dob statikus, a basszus lépked, a cimbalom hullámzik. Harangozás hangulatával kezd a következő szám, két hang oda-vissza lépkedésére épül. A szövegben a “find me” itt is fellelhető, ez visszatérő elem. Lassít a dinamika, majd egy refrén erejének hirtelenségével tér vissza. Mint mikor az ember véletlen elszundít, miből megébredve felkapja a fejét. A zárlatot itt nem a dob és basszus viszi, mint eddig többször. A cimbalom húrjai érintéssel csendesednek együtt az énekhanggal. 

Egyetlen hang repetíciójával csendül fel a Birdmachine. A cimbalom lüktetése mellet a basszus funkció, a dob hangulat. A csataszerű határozottságot bluesos lépkedések lazítják. Lépked az énekesnő is, mármint a lábával tempóra. Ahogyan a bokáit magasan hátra-hátra váltja, úgy vizuálisan is megerősíti az indulószerű jelleget, ami jelen esetben vagány és ízléses tekintetben értendő. Egyébként cipője szépen passzol a dob szőnyegével. Jön egy kiállás, ének szóló a másik két hangszer nélkül. Egészen szakrális, gregorián stílusjegyeket alkalmaz. Bár ez leírva hatalmas témaváltásnak tűnhet, mégis lenyűgöző természetességgel illeszkedik bele a szám hangvételébe. Azt tapasztalom, hogy a közönségnek kezd felébredni a figyelme. Így nagyjából a setlist felénél elkezdem magam koncerten érezni.

A cimbalom ütés helyett pengetéssel szólal meg ezúttal. Csukott szemmel könnyen hihetném, hogy éppen hárfa szól. A gitár belépésénél probléma adódik, így elkezdik ismét elölről. Nem tartom kellemetlennek, őszintén, még örülök is neki. A cimbalom pengetésre idővel rálép a basszus, felette az ének forgatag szerű. A pengetés ütőre, vált és csatlakozik a dob. A cimbalom hintaként ingázik oda-vissza, megszűnik az ének. Ezek hangzatbontásokká lesznek orgonaponttal, amelyre fokozatosan rászáll a dúdolás füstje. Tökéletes balansz van a zenekar tagjai közt, mindenkinek helye van, eggyé egészítik egymást. Erőteljes hangnemváltás következik, hangulatváltással. Az eddigi táncszerű, mesebeli idill melankóliába fordul, ám ez nem válik nyomasztóvá, kellemes, szinte nyugtató. A repetició feletti dallam mondhatni törzsi, szertartásos jellegű. Ismételget a szöveg is. A dinamika növekvő, de nem túlzó. Lóként vágtázik a dob, transzállapotot idéz. A dallamvezetés is tradicionális hangvételt vesz. Az ismétlést remekül használja eszközként, mintha azt üzenné: Hányszor mondjam még?

A Rock and Rollban nincs cimbalom. Ez érdekes, de nem okoz hiányérzetet. Az ének teljesértékűen kitölti a triót. Az utolsó számra Peti egyik gitárja kerül Éda kezébe. „Mi történik, amikor valamit mindig elmondasz, és ettől megváltozik a jelentése?” – hangzik el a kérdés, mintegy intróként. Miközben az ének és a gitár szövete egyszerre bontakozik ki, a gitáros a dobos mellett foglal helyet, mikrofont fordítva maguk elé. Akkordbontások szólnak, egészen csinos dreamy-pop hangzás. Egyszercsak a kézszárító hangjára leszek figyelmes, ez kizökkent. Már a földön is ülnek emberek, ami egyszerre jó és rossz. A fiúk egyébként énekelnek, nekem azért van szerencsém hallani, mert közvetlenül mögöttük állok. A mikrofonjuk sajnos nem lett bekapcsolva, a hangtechnikus csak testben van jelen. Kezdem magam úgy érezni, mint érkezéskor – de eljött a koncert vége. Hatalmas visszatapsolás. Egyedül Éda áll vissza a közönség elé. Testhangokkal ritmizál, bensőséges és intim. A vizhez, illetve a mögötte látható vetítéshez hasonló hullámzó gesztusokkal erősíti meg az énekdallam kifejezését. Szép lassan kisétál a mikrofon mögül, szembe, a közönség felé haladva, közben a zene töretlen. Akusztikusan folytatódik, közvetlen. Ez egy személyes búcsú.

Fotó: Kőszegi Enikő