Megvallom, nem jöttem rá az okra, mi több, nem is találtam semmi információt erre nézvést, mégis szöget ütött a fejembe a Szörényi László kutatásai és publikációi révén elhíresült delfinológia kifejezés, mely az ad usum Delphini latin nyelvű fordulatból ered. A Delphin a francia trónörökös rangját jelöli, így nevezték a Dauphint latinul. A derék jezsuita atyák a klasszikusokat, így Ovidiust, Vergiliust, Horatiust a leendő uralkodó számára erkölcsileg feddhetetlenné tették, minden „oda nem valót” kimetszettek a szövegekből, és a kiherélt klasszikusokat nyújtották át szöveggondozásuk gyümölcseként. Szörényi László idevágó írásainak a tárgyai javarészt azok a szövegek, melyek a szocialista kultúrpolitika metszőollójának estek áldozatul. Szörényi összehasonlító elemzései a magyar filológia gyöngyszemei, és bizony tetemes részük a magyar klasszikus irodalmat érinti. Az 1948 és 1989 között megjelent irodalmi művekbe már eleve bele volt kódolva az öncenzúra, vagy ha mégse, a kiadói lektorok sokat tettek pótlásukért. A három T világában keserű és vidám anekdoták százait ismerik a kor tanúi. A tiltott szerző tiltott műve egyszerű ügy volt, semmiképpen nem jelenhetett meg. A tűrt szerzőnek óvatosnak kellett lennie, de ha itt-ott nem volt az, akkor a lektorok felhívták rá a figyelmét, és a legjobb esetben közös megegyezéssel kezet fogtak egymással. A támogatottnak pedig esze ágában sem volt olyan gondolatokat leírni, amelyek esetleg gondot okoztak volna a kiadóknak. S mily színkavalkádját alkotta a honi könyvkiadásnak e három alapszín örökös keveredése évtizedeken keresztül!

Lehetséges, hogy az egész ifjúsági könyvsorozat már eleve a delfinológia jegyében fogant? Azaz a sorozatcímben szereplő állat vállaltan olyan munkákat adott a tanuló ifjúság kezébe, melyek esetében garantált, hogy nem fog illetlen dolgokról olvasni. Meghökkentő, de nem alaptalan gondolat. Ha a sorozat közel kétszáz címén végigszalad az olvasó szeme, elég világossá válik e tendencia. A favorizált szovjet írók ifjúsági regényei, Gajdar Timur és csapatával az élen, semmiképp nem kerülhettek rossz hírbe, másrészt a sorozat magyar írói alkalmazkodtak a követelményekhez. A világirodalom régi munkáit pedig egy egészen zamatos fordulat tette szalonképessé, amelyen már felnőtt(ebb) korunkban sokat viccelődtünk: „az ifjúság számára átdolgozta” – itt egy név következett –, ez az egészen egyedi proskripció díszelgett e kötetek címlapján. Ennek az eljárásnak a tökéletes párhuzamát a katolikus könyvkiadóknál lelhetjük meg, Magyarországon a Szent István Társulatnál, ahol is minden kötet címlapján ott ékeskedik a nihil obstat, teljes nevén nihil obstat, imprimatur, vagyis semmi akadálya, kinyomtatható. Mindennek tömör jelentése a Magyar Katolikus Lexikont idézve:  „illetékes egyházi szakértő ítélete a kéziratról, mely szerint a mű tartalma összhangban van az Egyház hivatalos tanításával, ezért nincs akadálya a kiadásának. A nihil obstatot követően adja meg az ordinárius a nyomtatási engedélyt, az imprimaturt”.

Mi tagadás, a delfinológiában mélyebbre merülve nem állhatom meg szó nélkül e roppant furcsa, ironikus párhuzamot. Az egyházi cenzúráról nem sok ismeretem van, de egykori Delfinkönyv-olvasóként utólag mégis felfedezni vélem a pártállami nihil obstat bélyegét. „Az ifjúság számára átdolgozta” fordulat igazi delfinológiai lelemény, hiszen pontosan ez biztosította, hogy a régi művek olvashatóvá váljanak a ma fiataljai számára, és ők csak akkor jutottak hozzá az immáron nem bűnös gyümölcshöz, ha matricaként rákerült a szocialista irodalompolitika nihil obstatja. (És nem engedhetem, hogy az esetleges öncenzúra befogja a számat: az elmúlt lassan 13 év egyre több okot és példát szolgáltat arra, hogy aktívan védelmezzük a sajtószabadságot a könyvkiadásban is. Ki akarna egy liberális polgári világban nihil obstatokkal ellátott könyveket látni?)

E delfinológiai truvájnak a legékesebb példája Defoe Robinson Crusoe-ja (mely történetesen nem a Delfin Könyvek sorozatában jelent meg, de szintén a Móra Könyvkiadó adta ki). Nem azért említem a Robinsont, mintha csak a szocialista magyar ifjúsági irodalmat kellett volna tőle óvni, hanem azért, mert a regény teljes recepciótörténetében se szeri, se száma a cenzúra, a delfinológia piszkálódásainak. Egyetlen példa erre az 1720-as francia kiadás sorsa:

1720-ban például a Robinson Crusoe élete és kalandjai első részének francia fordítása csak nagy nehezen, azzal a megjegyzéssel kapta meg a kinyomtatási engedélyt, hogy „a cenzúrahatóság szabályzata és szokásjogi gyakorlata szerint egyes tiltott kéziratok bizonyos részeit ki lehet adni félhivatalos engedéllyel”. 1721-ben Montesquieu-től a Perzsa leveleket és a Robinson Crusoe harmadik kötetét viszont kategorikusan letiltja a cenzor, mondván: „Nagyon elmarasztalható írások.” Csak 1723. január 31-én kap a teljes Robinson Crusoe kinyomtatási engedélyt, de megint csak feltételesen: a kancellár előírja, hogy kinyomtatott szövegnek – ellentétben a kézirattal – „mindenben meg kell felelnie a szokásos elvárásoknak”.[1]

A Robinsonnak 1844 és 2017 között 47 magyar kiadása volt: ezek között vannak képes mesekönyvektől kezdve ifjúsági átdolgozásokig rövídített, csonka verziók és „teljes, nagy Robinsonok”. 

A Delfin-sorozat tehát nem mentes a szocialista irodalompolitikától, de hogy finomítsak a fentebbi delfinikus-sztentori-ironikus hangon, azt is meg kell jegyeznem, hogy az ifjúság számára átdolgozott kiadásoknak nem csak politikai okai voltak. A történelmi kalandregények esetében, melyekről még szó esik, rengeteg olyan történeti utalás, okfejtés, filozófiai és pszichológiai elmélkedés, narratív svédcsavar és miegyéb van, mely egyszerűen szólva a szerkesztők meglátásai szerint az ifjú olvasókat feltehetően elriasztották volna nemhogy az adott művek olvasásától, hanem magától az olvasástól is. Hiszen e kötetek elsőrendű célja az olvasás élményével való találkozás volt. A Delfin Könyvek vállaltan a fiúk olvasmányai voltak, és valóban, a bináris genderfelfogás szerint a csíkos és pöttyös könyvek a lányoknak készültek, a Delfin Könyvek a fiúknak. Ennélfogva a kulcsfogalom a fiúk esetében alighanem a kaland volt. A Móra, a tulajdonképpeni ifjúsági könyvkiadó kötetei akár a Delfin-sorozatban, akár a csíkos / pöttyös sorozatban, akár önálló kötetként hím- és nőnemű olvasókat és olvasmányokat (már amennyiben ez utóbbi létezik) publikált. A bináris felfogás annyira erős volt, hogy emlékeim szerint cikinek számított, ha egy fiú csíkos könyvet vett a kezébe. Mindez erős hatással volt a nemi identitás megalapozására, különösen abban az életkorban, mikor a két nem képviselői a kölcsönös szembenállással közeledtek egymáshoz. Az iskolai játszótéren a lányokat megtámadni közös fiúszórakozás volt, miközben természetesen mindenki azt a lányt kergette, aki a leginkább tetszett neki. E paradoxon leképeződött az olvasmányokban is. A ’80-as évek fiúknak szóló slágerolvasmányai az indiánkönyvek voltak, nem egy közülük a Delfin Könyvek sorozatban jelent meg. Azonban ezek is delfinizáltak voltak. Cooper hatalmas, öt részes sagája, a Bőrharisnya-regények Nagy Indiánkönyv címmel jelentek meg (és új kiadásokban máig kaphatók). Emlékszem, ez a mind az öt regényt magába foglaló könyv volt életem első, fizikai értelemben is vett nagy könyvélménye. Nehezen tudtam megtartani olvasás közben a körülbelül egykilós monstrumot. Cooper egyéb kalandregényei, így A vörös kalóz is fontos olvasmányom volt. A másik indiános szerző természetesen Karl May, mifelénk May Károly volt. Cooper figurái (Vadölő, Sólyomszem és Bőrharisnya) mellett Winnetou és Old Shatterhand alakjai voltak meghatározóak. Mivel ezeket a magyarra nem lefordított neveket kellő angol nyelvismeret híján nem tudtuk kiejteni rendesen, így az ­*oldsatterhand és *oldfirehand alakok voltak használatosak a Winnetou-történetekről szóló beszélgetésekben.
 

A mi kiskamasz éveinkben a kalandregények olvasása mellett ott voltak a kalandregényekből készült filmek is, amelyek az olvasókat arra késztették, hogy összehasonlítsák a filmeket a regényekkel. A szocializmus sajátos filmbeli műfaja volt az NDK-gyártású, a jugoszláviai, azaz a horvát Dinári-hegységben forgatott indiánfilmek, egy szerb színésszel, Gojko Mitićcsel a főszerepben. A meglehetősen bizarr egyveleg hasonló volt az olasz spagetti-westernekhez, de ennek a hátterében is a kultúrpolitika állt, ugyanis az 1960-as években egész sor nyugat-német Winnetou-film született. Ennek ellenpontozására kellett megalkotni a keleti blokk indiánfilmjeit, és természetesen Magyarországon csak ezeket vetítették a mozik. Ennek ellenére az olvasási kedv nem csökkent, és a „könyvben jobb” fordulat elég gyakori volt, noha Gojko Mitićet az egész ország a szívébe zárta – de ami a legkomolyabb probléma volt: azután már az indián hőst csak az ő alakjában tudta elképzelni a kiskamasz olvasó.

A kalandregény műfaja azonban egyéb kincseket is tartogatott, ezek legnagyobb része a Delfin Könyvek sorozatában jelent meg. Magam már gyerekkoromban vonzódtam a történeti tárgyú regényekhez: Dumas Monte Cristo grófjához, Verne Sándor Mátyásához és a többihez. A kincsek között talán legnagyobb hatású Stevenson Kincses szigete volt, ami, szemben Cooperrel, eredetileg is ifjúsági regényként fogant. A főhős Jim Hawkins maga is kiskamasz, ez azonnali azonosulásra készteti a fiatal olvasót vele, és Stevenson mesterien játszatja végig Jim szerepét az ármánykodások és leszámolások közepette, míg ő maga véletlenül sem lesz gyilkos, noha nagyon merész tetteket kell végrehajtania. Israel Handsszel való leszámolása is a véletlen műve, hiszen Hands tőrt dob Jim felé, és Jim kezében véletlenül sül el a két puska, amelynek lövése kioltja Hands életét. Ezenkívül ott vannak a feddhetetlen erkölcsi példaképek Jim számára: Lord John Trelawney, Smollett kapitány és Dr. David Livesey alakjában. Ma visszaemlékezve A kincses szigetre, meglepődöm, hogy a sok erőszakos jelenet – mégiscsak egy véres kalózhistóriáról van szó – a 19. század végén nem akadályozta, hogy problémátlanul ifjúsági irodalomnak könyveljék el Stevenson regényét. Könyvalakban való megjelenése előtt a szerző sorozatként publikálta a Young Folks nevű gyerekmagazinban 1881 és 1882 között. Pszichológiai kutatás tárgya lehetne, hogy közel százötven év alatt a gyereknevelés hogyan tükröződik az úgynevezett gyerek- vagy ifjúsági irodalomban. Azt hiszem, ma A kincses szigetet veszélyes olvasmányként könyvelné el sok gyerekpszichológus, és inkább adnák voksukat a könyv delfinizálására. A kincses sziget azonban olyan komolyabb olvasmányok felé terelt, mint például Poe Aranybogárja, mely szintén kincskereső történet, de lényegesen komplexebb és hátborzongatóbb.

Az ifjúsági irodalom számomra egyik legmeghatározóbb olvasmánya a helyszín miatt vált már-már mitikussá. A Tenkes kapitányáról van szó, amelynek a filmváltozata előbb készült el, mint a regény. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy e film egy egész országot megbolondított. Ez volt az első „nagy léptékű” történelmi kalandfilmsorozat a maga 13 epizódjával, epizódonkénti 25 percével. A forgatókönyvíró Örsi Ferenc volt, aki Pécsett élt évtizedekig, és nagyon jól ismerte a város történelmét. A kalandsorozat helyszínéül a Pécstől harminc kilomérterre lévő siklósi várat és környékét, többek között a Tenkes-hegyet választotta. Innen már csak 12 kilométer a Dráva, a magyar-horvát határ. Valóban végvár, a mai területi viszonyok szerint is.

A sors úgy hozta, hogy nagybátyám, aki a Pécsi Nemzeti Színházban volt akkoriban színész, 1980-ban szőlőt és présházat vásárolt a Tenkes-hegy lábánál, Máriagyűdön. Én ekkor tízéves voltam, a nyarakat onnan kezdve nagyrészt ott töltöttem. Talán az első nyáron nyomta kezembe A Tenkes kapitányát, és valósággal történeti elevenséggé vált a könyv teljes világa, hiszen a Tenkes-hegy oldalában voltam, és ha lenéztem a présház oldaláról délre, akkor a siklósi várat láttam. A falubeliek nagyon jól ismerték a hegyet és környékét, kalandos kirándulásokon másztam fel a hegy tetejére, német bunkerek maradványaira bukkantam. És persze a 18. századi eleji siklósi vár is megelevendett. Az unokatestvérem egyszer egy hatalmas lakatot nyomott a kezembe. Mi ez? – kérdeztem. – A siklósi várbörtön lakatja! – tódította. A hátamon futkározott a hideg, hiszen épp A Tenkes kapitányát olvastam. 

Nagybátyám ismerte az írót, akinek szintén présháza volt a közelben, és ott írta a forgatókönyvet, majd az abból készült regényt. Sajnos nem találkoztam vele, akkoriban már nem Pécsett, hanem Budapesten élt.

A kincses szigetre vagy Monte Cristo szigetére nem juthattam el, az indiánokkal sem csatázhattam a vadnyugaton, nem láthattam a Sátán kutyáját, nem merülhettem víz alá a kétéltű emberrel, nem portyázhattam Rinaldo Rinaldinivel, a haramiák kapitányával. De a Tenkes-hegyen és a siklósi várban nem csak a képzeletemben lehettem jelen. Készült rólam egy kép 1980-ban, tízéves koromban, amint a nagybátyám présháza előtt álló diófán ülve olvasok. Erre a célra szögeztek oda nekem egy darab deszkát. A képen a nyári napok egyikén nevetve kitekintek egy könyvből. Már nem emlékszem, melyikből, de minden bizonnyal egy Delfin Könyvből.

Az írás eredetileg a Prae irodalmi és kultúratudományos folyóirat 2023/1-es lapszámában jelent meg.