A reneszánsz mesterektől eltérően az utóbbi esetben az alkotónak le kell mondania a végeredmény felett gyakorolt teljes kontrollról. A művész mint termelő szerepköre így jóval árnyaltabbá válik, már nem pusztán társszerzője, vagy kisajátítója, hanem kiszervezője is lesz saját alkotásnak. A megváltozott szerzői stratégiákra, ezzel összhangban pedig módosult művészeti termelésről alkotott fogalmainkra Andreas Fogarasi és Kiss Adrienn Mária mutatnak fel új példákat a győri Torulában.

A napjainkban is érdekfeszítő, kortárs képzőművészeti alkotások létrehozására nincs recept. Mégis létezik egy bizonyos keretrendszer, melyben közmegegyezéses alapon (amit nevezhetünk akár kánonnak is) befogadunk vagy kizárunk alkotásokat. Az valamiképp egy általános íratlan szabály, hogy az alkotás legyen egyedi és saját koncepción alapuló. De mi történik, ha a fent említett kontroll majdhogynem teljesen megszűnik vagy legalábbis teljesen átalakul a mesterséges intelligencia tükrében? Ha szavakból kép alapú információ jön létre, vagy vizuális adatokból újabb, még soha nem látott kép? Mi történik ha az szerző lemond saját szerzőiségéről? A Salamon Júlia kurátori munkájának válogatásában létrejött kiállításban Kiss Adrienn Mária és Andreas Fogarasi kísérletezik a kiszervezés, kisajátítás fogalmával, és egymás műveivel dialógusba lépve hol  tükörkép, hol másik művész, egy mű kapcsán pedig a mesterséges intelligencia segítségével bízzák a véletlenre a végeredményt – vagyis a kiállítás egészét.

2023. június 24-én nyílt meg Andreas Fogarasi és Kiss Adrienn Mária Letting Do című tárlata a győri Torulában. A csoportos kiállítás a képzőművészeti praxis és a kiszervezés fogalmait értelmezte újra, virtualitás térnyerésének problematikáját, vagyis azt a jelenséget, hogy milyen hatást gyakorol a szerzőiség átértelmezése, a kiszervezett műveltetés a készülő műre, és hogyan lesz promptból alkotás, alkotásból pedig árucikk. Fontos metszéspontja mindkét művész Torulában kiállított műveinek az értékváltozás és az ezzel összefüggésben változó termelés kérdésköre, amely feszültségbe kerül a szinte már légbőlkapott szlogennek, vagy legalábbis kissé hanyagnak hangzó Letting Do kiállításcímmel. A címválasztással ellentétben az alkotásokat egy nagyon is átgondolt keretrendszerbe illesztő kurátori koncepcióval találkozhatunk, amely a kortárs esztétikai trendeket nyomonkövető Salamon Júlia szövege kísér.

Letting Do kiállítás, enteriőrrészlet / Torula, Győr © Fotó: Simon Zsuzsi

Kiss Adrienn Mária Machine Impressions (2023) című, négycsatornás animációja például pont ennek térnyerésnek a folyamatát és következményeit vizsgálja részben egy mesterséges intelligenciával folytatott dialóguson keresztül, miközben a MI-vel kapcsolatos morális dilemmákra is rávilágít. A Machine Impressions (2023) két részből áll: az egyik egy négycsatornás videóinstalláció, ahol Kiss Adrienn Mária az MI segítségével hozott létre új vizuális tartalmakat, festményeinek digitalizált verzióját betáplálta egy MI által koordinált algoritmusba, aki így a vizuális információk birtokába azokat újraértelmezve új képeket generált. Az alkotás másik része az algoritmussal lefolytatott dialógus prompt-maradványaira korlátozódik, amely akár otthoni körülmények között reprodukálható bármely látogató számára. Kiss szerzőként felülbírálta az MI által vizuális tartalomból generált szavakat, és ahol nem találta helyesnek, ott kihúzta a promptot, így vállalva fel nyíltan a látogató előtt is, hogy bár mellérendelő módon történik a vizuális adatok létrehozása, a művész esztétikai igényei elsőbbséget élveznek.(1) Az MI és a generatív képalkotási eljárások térnyerését, nemcsak az olyan, biennálé méretű művészeti eseményeken láthatjuk viszont, mint a linzi Ars Electronica Fesztivál, de a Ludwig Múzeum korábbi kiállításai, és számos kortárs galéria kurátori koncepcióiban foglalkozik a témával, amelyek mind a mesterséges intelligencia térnyerésére mutatnak rá (Nem vagyok robot. A szingularitás határain, Ludwig Múzeum; Szia! Kérlek generálj nekem egy immerzív kiállítást!, Q-Contemporary, Maruscsák Dávid kiállítása, hogy csak két múltbeli példát említsünk.). A szerzői jogi kérdések és az adatfelhasználás mellett Kiss Adrienn többek között azt is vizsgálja, hogyan és miként változik a Walter Benjamin-féle aura fogalma a digitális műalkotások kapcsán, vagy van-e szükség a mesterséges intelligencia algoritmusok felülvizsgálására, és ha igen, akkor mindez hogyan befolyásolja az elkészült műalkotást.

Kiss Adrienn Mária, aki nemcsak a Torula rezidens alkotója és a Magyar Képzőművészeti Egyetem hallgatója, festői gyakorlatában már régóta foglalkozik audiovizuális megoldásokkal, ami talán javarészt annak is köszönhető, hogy a bécsi Akademie der Bildenden Künstén szerzett mesterdiplomát 2003-ban, amit számos bécsi kiállítás és külföldi szereplés követett. Objektjeiben, festményeiben a korai évek fotórealizmusától igencsak elmozdulva geometrikus absztrakció és az újmediális megoldások foglalkoztatják, festményeiben egyenrangúként kezel gesztusfestészeti és klasszikus festészeti formákat. Valamelyest betekintést nyerhetünk diverz alkotómódszereibe Shifting River (2023) című installációja kapcsán, amelyben egyaránt reflektál a műtermi alkotás létrehozásának a gazdasági viszonyaira, mértékére, valamint rálátást ad festészeti praxisára hetvenöt kisméretű festmény segítségével. A kis formátumú képek a Magyar Képzőművészeti Egyetem kipakolásait idézik meg, miközben új szemszögből vizsgálják a képzőművész és a műtárgy kapcsolatát a neoliberális kapitalizmus korában. A folytonos termelés kényszerűsége feszültségbe kerül az alkotás funkcionalitásával, a mindennapjaink vizuálisan ingergazdag médiatartalom fogyasztásunkkal, egyúttal rávilágít a képzőművész limitáltságára.

Kiss Adrienn Mária: Shifting River, fa, gipszkarton, 75 festmény (akril, olaj vásznon) 2023 / Torula, Győr © Fotó: Simon Zsuzsi

Kiss doktori diploma kiállításának kísérője Andreas Fogarasi, aki más irányokból közelít, és a ‘60-as évek világát megidéző Envelop (2019) sorozatában, vagyis a Nagy szocialista építkezés és a Képek a magyar közlekedés és távközlés életéből talált műtárgyakból kiinduló sorozataiban a kisajátítás (appropriation) gesztusával él. Sorozataiban kritikai megközelítésmódba helyezi a szocializmus termelésről alkotott fogalmát, amely Kiss Adrienn Mária munkáival összefüggésben újabb rétegzett jelentést nyer. Ahogy azt Salamon Júlia írja a kurátori kísérőszövegben: „a  borítékok formai megjelenése, a variációs sorként a hajtogatás egymásutáni munkafázasait juttathatják eszünkbe. Ez utóbbi értelmezés a 20. században a képalkotó eljárások, különösen a technikai médiumok a munkafolyamatok optimalizálásban, tömegtermelésben játszott szerepére is irányíthatják figyelmünket.”(2) A műalkotás létrehozásának a privilégiuma egészen nyilvánvalóvá válik, hiszen a kisajátítás is csak azért történhet meg mert egy olyan alkotói pozícióból nyúl hozzá a mű készítője, ami egyértelművé teszi szerző és szerzőtárs közötti hierarchiát. Az alapjaiban másként elképzelt és felépülő új világ építésére tett törekvés – mint a termelés újabb szegmense bukkan elő a borítékok mögül Fogarasi a hatvanas évek új gazdasági mechanizmusát bemutatni kívánó Envelop (2019) című sorozatában. Míg a Képek a magyar közlekedés és távközlés életéből a Torula téglafalán kerülnek kiállításra, addig az Envelop sorozat második része a Nagy szocialista építkezés objektjei a white cube-hoz méltó fehér falon foglalnak helyet. A kék borítékok már kiállításra kerültek nem csak VILTIN, és a Budapest Galériában, de a bécsi székhelyű Georg Kargl Fine Arts-ban is, Mariana Castillo Deball műveivel közösen. Fogarasi művei azonban a Torula falai között találnak igazi otthonukra, beépülve a régi szeszgyár emlékezetébe.

Kiss Adrienn Mária: Shifting River, fa, gipszkarton, 75 festmény (akril, olaj vásznon) 2023 / Torula, Győr © Fotó: Simon Zsuzsi

A Nagy szocialista építkezésen a későszocialista építészet egy félig nyíló, félig csukódó keretben pillantható meg, ami utal a szimbolikus értelemben is vett keretrendszerre amely mind a szocializmus zártságára, mind a Képcsarnok Vállalat, (vagyis az egykori megrendelő) arculatára. Az elrejtéssel, bizonyos értelemben a tiltás/ elzárás gesztusára utaló Fogarasi tulajdonképpen kiemeli ezeket a metszeteket, hiszen a elrejtés aktusa mindenképp figyelemfelkeltő funkcióval is bír, ahogy egy korszak egészére is jellemző motívumként értelmeződik a sorozatban. A késő szocialista realista alkotásokhoz tartozó képek könnyen a felejtés martalékává válnának, ha Andreas Fogarasi nem zárná őket különös kék színű fémkereteibe. Máshonnan közelít a Stamps (2023) című ready-made-jében amelyben az ötvenes években forgalmazott Magyar-Posta bélyegeit használja fel és gondolja újra az ipari termelés és az alkalmazott művészek megélhetésének múltbeli feltételeit – a méretek feszültségével is játszva. A hatalmas, egymást keresztező fémrudak metszéspontjába kerülnek az apró termetű bélyegek, amelyek újabb kontrasztot alkotnak, mind a Torula helyszínének történetével, mind Kiss műveivel. Az egykor gyárépületként funkcionáló kiállítóterében rendhagyó módon történik meg a térfogalalás, s a kisméretű bélyegek óriási vasdarabokra feszítve kerülnek a néző figyelmének a középpontjába. A madridi antikváriumban fellelt bélyegekkel újraértelmezésbe kerülő installáció az Envelop (2019) sorozathoz hasonlóan a múltra nyíló ablakok is egyben, miközben feszültséget generálnak a befogadóban a szerzőiség, és a múlt térnyerésének kérdéskörei kapcsán.

Andreas Fogarasi: Stamps (Épületek, ca.1953), acél, bélyegek, 2023 / Torula, Győr © Fotó: Simon Zsuzsi 

Nincs ez másként a Mirror Ring (2015) esetében sem, amely eredetileg a Pozsonyi Galéria meghívására elkészített alkotásként került kiállítási környezetbe. Az élesztőtartályok ívét lekövető henger alakú panorámaképet Peter Bartoš rajzaival és egy fotóriporterrel kiegészítve pillanthatjuk meg a Torula kiállítóterében. Az a posztmodern panorámakép, amely egy kifordított formában, tükröződve és a henger külső ívén jelenik meg, ilyesformán a szeszgyártás melléktermékeként keletkező tartály ívét követi le. A panorámakép az első OFF-Biennálé pozsonyi helyszínéhez kapcsolódva jött létre, egyrészt tükörfelületének köszönhetően visszatükrözi a látogatókat, Pozsony városának panorámaképének sziluettjét ábrázolja, és Fogarasi válogatásának köszönhetően feleleveníti a neoavantgárd (Peter Bartoš) művész nyomatait. A mű a kiállítás tárgyai közül talán a legszorosabban kapcsolódik össze a tárlat helyszínével, a Torulával, amely amellett, hogy a nyugati országrész egyik legdinamikusabban feltörekvő kulturális tere, és Bécs-Budapest-Pozsony kortárs találkozóhelye, egy ipari városrészhez tartozó gyárépület.

Kiss Adrienn Mária: Shifting River, fa, gipszkarton, 75 festmény (akril, olaj vásznon) 2023 / Torula, Győr © Fotó: Simon Zsuzsi

A Letting Do kiállítás többek között arra emlékeztet bennünket, hogy egy probléma legideálisabb megközelítése nem mindig a legkézenfekvőbb. Ahogy azt a két művész alkotásai kirajzolják: amikor a leginkább saját kézjegyünkhöz, megszokott sorozatainkhoz ragaszkodó alkotásokban gondolkodunk, akkor kell elengednünk a tökéletesség ideáját. Az irónia az, hogy az alkotóknak ezekkel az egymásnak ellentmondó lépésekkel és a kiszervezett alkotói módszerek segítségével, bár egymástól igencsak eltérő módon, de sikerült egy egyedi, korunk kihívásaihoz alkalmazkodó módszereket felmutató tárlatot létrehozniuk. A műalkotások létrehozásának a promptok korában, a jól ismert művészeti kontroll mellett, gyakorta az épp paradox módon az elengedésről kell szóljanak.

Andreas Fogarasi: Mirror Ring (Bratislava), fa, acél, polikarbonát-tükör, digitális fotóprint, 2015, Peter Bartoš rajzaival kiegészítve 2017-től (részlet) / Torula, Győr © Fotó: Simon Zsuzsi

1. Jól példázza ezt a nyomtató papíron megjelenő graffiti felirat, amely szintén áthúzva kerül a kiállítótérbe.

2. Idézet a kurátori szövegből.