bezár
 

irodalom

2023. 08. 24.
Kísérlet Balassi kötetének rekonstrukciójára 7.
A rekonstrukció teljessé válik
Tartalom értékelése (2 vélemény alapján):
Az előző részben megkíséreltük beazonosítani a kötet hatvannegyedik és hetvenedik versét (reményeink szerint sikerrel), illetve a „mégis” szót tartalmazó címiratok segítségével egymás mellé, azaz sorrendben egymás után illesztettük a „Lelkemnek Hozzád való…” és az „Ó, én kegyelmes Istenem…”, illetve a „Bizonnyal ismerem…” és az „Ó, én Istenem, ím, mi történék…” kezdetű verseket.

A kötet teljes rekonstrukciójáig tehát még öt verset kell elhelyeznünk öt üres helyre úgy, hogy éppen öt versből válogathatunk, és ebből az ötből kettőt-kettőt már egymás mellé illesztettünk – megérkeztünk hát a kirakós játék végkifejletéhez: már csak három „egységnyi” vers sorrendjét kell megállapítanunk.

prae.hu

Itt és most akár azt is megtehetnénk, hogy felszabadultan játszani kezdünk, és kombinatorikai feladatnak tekintjük a kötetrekonstrukció fináléját; a három faktoriálisa éppen hat, tehát a három „egységet” összesen hatféleképpen lehet egymás mellé rakni, azaz megtehetnénk, hogy megvizsgáljuk mind a hat lehetőséget, és a vizsgálat közben megállapítjuk, melyik közülük az, amelyik legkoherensebb, vagy leginkább a kötetkompozícióba illik.

Azonban mi mégis a rekonstrukció folyamán eddig használt módszerhez folyamodunk: megvizsgáljuk még egyszer a töredékes, és részlegesen már rekonstruált boltozat mindkét ívét, és így próbáljuk meg kijelölni a kiegészítés lehetséges irányait.

A hatvanötödik

A hatvankettedik „új könyörgés” volt, és ezzel az új könyörgéssel kezdődik el a kötet istenes ciklusa, és azon belül a költői én külső, gonosz, ellenséges erőkkel való küzdelme, illetve az a téma, ahogy ehhez a küzdelemhez Isten segítségét kéri; a „maradék” öt vers azonban nem az énen kívüli, ellenséges erőkkel való harchoz kéri Isten segítségét, hanem az énen belüli, azaz a belső harchoz; ezekben a versekben már nem a „rút szégyen” és a „rágalmazó nyelv” a legnagyobb veszély, hanem a bűn.

Ez az irányultság, azaz az énen kívüli, külső ellenséggel való harc köti össze egymással a hatvankettedik, hatvanharmadik és a hatvannegyedikként azonosított verseket.

A hatvanharmadik vers (a 27. zsoltár parafrázisa) megfogalmazza, hogy a gonosz, rágalmazó,  külső ellenséggel vívott harcban a költői én már csak Isten segítségében bízhat, hiszen mindenki elhagyta:

Engem már barátim, szüleim, rokonim elhagytanak, mint veszett embert

de az ellenséggel vívott harc közben föltűnik a belső ellenség, a búbánat és a különféle kísértések is:

Könyörülj énrajtam azért, jó Uram, s végy ki e búból engem,
emelj fel, Istenem, segélj, reménységem, mert csak Benned bízik bús lelkem,
szemem csak Reád néz félvén, hogy majd elvész, ne hagyj, reménylett üdvösségem!

A zsoltárparafrázis vége – amint a 27. zsoltár maga is – reménykedő, optimista; lehet, hogy most még minden rossznak tűnik, de közeledik a szabadulás:

De a Te jóvoltod és ígérted jód, mit búm után vígan adsz,
s az a boldog élet s kegyelmességed, mit velem hittel váratsz
biztat nyavalyámban, vigasztal sok búmban, s tudom is, hogy sok jókkal áldasz.
Senki ne féljen hát, mert az Úr sok jót ad neked, ki csak Őbenne bízhatsz!

A kötet hatvannegyedik darabjaként azonosított versben, az 54. zsoltár parafrázisában tulajdonképpen beigazolódik az előző vers reménykedő optimizmusa: a költői én itt megígéri, hogyha Isten megszégyeníti az álnok ellenségeit, akikkel már a hatvankettedik vers óta küszködik, akkor

Teneked akkor hálát adok örömmel,
áldozom szívem szerint szép dicsérettel,
a Te felséges nagy nevedet áldván tisztelettel,
mint Te teremtetted ember, ha járhatok bátor szívvel,
dicsérlek énekkel,
hogy vesztüket láthattam két szememmel.

Az ellenség pusztulása a jövőben bekövetkező bizonyosságként fogalmazódik meg, tulajdonképpen befejezett jövő időben, és ebben a versben nincs szó búról, kísértésről – minden ellenség külső.

Az ellenség szó a kötetben ezután már csak a rekonstrukció során hetvenedikként azonosított, összefoglaló értelmű versben szerepel, mint olyasmi, ami az igaz embernek nem árthat – ezt a szakaszt pedig olvashatjuk erre a három versre visszautaló gesztusként is:

Ó, szent Isten, kit kedvedbe, mint kegyes, kebledbe egyszer már bevettél,
annak (…)
ördög, ellenség, sok bú, szégyenség nem árthat, mert teljes reménységgel.

Épp ezért játszhatunk el a gondolattal, hogy az 54. zsoltár parafrázisa az kilenc istenes versből álló cikluson belüli háromdarabos „miniciklus” záródarabja. Az ellenségek ügye az 54. zsoltárban „nyugvópontra jut”.

A hatvanötödik: az új könyörgés

Ahogy a hatvankettedik „új könyörgés” volt, és ezzel az új könyörgéssel kezdődött el a kötetben az „istenes nagyciklus” illetve azon belül a költői én külső, gonosz, ellenséges erőkkel és a szégyennel való küzdelme, illetve az a téma, ahogy ehhez a küzdelemhez Isten segítségét kéri, úgy a „Segélj meg engemet, én édes Istenem…” kezdetű, „Amelyben a Noé bárkájából elrepült galamb állapotához hasonlítván állapotát kéri Istent, hogy életének sűrű nagy veszélyeiben ontsa reá kedvét, s áldásának bárkájába való befogadásával mentse meg a sok kísértéstől fejét” címiratú versben is új könyörgés kezdődik:

új könyörgést hozott neked új ág helyett,
mi jó reménységgel virágzott, zöldellett,
s adja ő magát is kezedbe emellett,
így vár bárkád felett.

Ebben a versben tehát a költői én megint „új könyörgést” hoz az Isten áldásának bárkájába „új ág helyett”, mert reménytelen, elhagyatott, mert elapadott a hite és kétségbeesett. De nemcsak az „új könyörgés” szókapcsolat, ami ezt a verset a hatvankettedikhez kapcsolja, hanem az

Ím, minden elhagyott, nincsen hová lennem

sor is megidézi a hatvankettedik első sorát:

Nincs már hová lennem, kegyelmes Istenem

Azaz: amint a hatvankettedik egy kötetkompozíción belüli, kilenc versből álló „istenes nagyciklus” kezdődarabja, úgy ez a vers az istenes cikluson belüli következő „miniciklus” kezdődarabja, témafelvető vers – azaz feltételezésünk szerint a „Segélj meg engemet, én édes Istenem…” kezdetű könyörgés lehetett a kötet hatvanötödik darabja.

A hatvanhatodiktól a hatvankilencedikig

Ha elfogadjuk, hogy a kötet hatvanötödik verse lehet a „Segélj meg engemet…” kezdetű vers, onnantól a rekonstrukció hirtelen rendkívül egyszerűvé válik.

A „Lelkemnek hozzád való…” és az „Ó, én kegyelmes Istenem…” kezdetű könyörgéseket a téma (és a „mégis” szócska) mellett összeköti az a tény is, hogy mindkettőben a bűntől való szabadulás igénye dominál, míg a „Bizonnyal ismerem…” és az „Ó, én Istenem, ím, mi történék…” kezdetű versekben pedig ugyanilyen fontos motívum a bűnökért elszenvedett büntetés is: Isten büntető ostora. Illetve azt is meg kell említeni, hogy az „Ó, én Istenem, ím, mi történék…” kezdetű vers a legbizakodóbb, a legoptimistább a négy vers közül.

Véleményem szerint épp ezért dramaturgiailag az a logikusabb, hogy miután az én szembesül bűnösségével, és szabadulásért könyörög, az még nem elég ahhoz, hogy eljusson a kegyelemig; csak azután merülhet föl az igazi szabadulás lehetősége, miután megtapasztalja a büntetést is – miután Isten ostorának csapásait is megérzi. A büntetés megtapasztalása után válik igazán jóra fogékonnyá az ember; és ezt leginkább az „Ó, én Istenem, ím mi történék…” kezdetű versben tudjuk megragadni.

A korabeli megváltás-elmélet szerint is ez a megtisztulás íve: Isten azért ver bennünket, hogy megtérjünk, azaz a megtérés közvetlen előzménye a hátunkra záporozó isteni ostorcsapások. Korabeli teológiai szövegek helyett idézzük meg Zrínyi Szigeti veszedelmének első énekét:

(…)  míg bosszút nem állok,
Harmad-negyed ízig büntetés lesz rajtok;
És ha idején eszben nem veszik magok,
Örök átkom, haragom lészen ü rajtok.


De ha hozzám térnek, megbánván bünöket,
Halálrol életre ismég hozom üket.
Jaj, török, néked, haragom vesszejének!
Te vagy, de eltörlek, ha ezek megtérnek.

Ebből is látszik az a 16. századi közhely (amit – véleményem szerint – Zrínyi műve a 17. században már szinte ironikusan kezel), hogy – ha kell – Isten veréssel kényszeríti ki a megtérést.

Tehát a kötetben a hatvankettedik verstől a hetvenedikig tartó istenes ciklus a következőképpen állt össze:

A) Harc a „külső ellenséggel”, az álnok rosszakarókkal és a szégyennel

62. Szép új könyörgés

63. 27. zsoltár

64. 54. zsoltár

B) Harc a „belső ellenséggel”: a bűnnel, a kísértésekkel, a kétségbeeséssel

65. „Segélj meg engemet…”

66-67. Lelkemnek hozzád való…”, „Ó, én kegyelmes Istenem…”

68-69. „Bizonnyal ismerem…”, „Ó, én Istenem, ím, mi történék…”

C) A külső és belső bajoktól megszabadult én ujjongása

70. Ó, szent Isten…”

Ha megnézzük a lőcsei istenes énekek-kiadásokat, azt látjuk, hogy ott is ugyanabban a sorrendben szerepel Balassi öt istenes verse (itt: 66-70.), mint nálunk; azaz amellett, hogy megállapítjuk, hogy mi a lőcsei kiadástól függetlenül jutottunk ugyanerre az eredményre, komolyan számolnunk kell azzal a lehetőséggel is, hogy az istenes énekek-kiadásokban (egészen konkrétan a lőcseiben) megtalálhatjuk Balassi eredeti kötetkompozíciójának nyomait – ahogy ezt Klaniczay Tibor is elképzelhetőnek tartotta.

A rekonstrukció teljessé válik

Sőt, mivel játszunk, és szabadságunkat a Balassa-kódexre alapítjuk, most már csak annyi van hátra, hogy igazi „nagyrekonstrukcióvá” váljon a kísérletünk.

A cikksorozat második részében már említettük, hogy a kódex egyik prózai megjegyzésében két, elveszett versről is szó esik. Véleményem szerint ezt a nyomot épp annyira komolyan kell vennünk, mint az összes többit.

Ami biztos, hogy ez a két – elveszett – vers, aminek csak a címiratát és a dallamjelzését, illetve kezdősorát ismerjük, a kötet első 33 verse közül hiányzik.

A huszonharmadik

Jelen cikk írója az elmúlt kilenc hónapban legalább ötvenszer végigolvasta Balassi kötetét, és a kötet drámai ívében két helyen talált egyértelmű hiátust: az elsőt a huszonkettedik és huszonharmadik vers között.

Korábbról kell indítanunk a gondolatmenetet, hogy talán az olvasó számára is kiderüljön, a két vers között tényleg hiátus lehet.

A tizenhetedik versben elcsattan az első szerelmes csók a költői én és Anna között, de ez a csók inkább tesz rosszat, mint jót, a vers körmönfont petrarkista gondolatmenet, aminek lényege az, hogy a csóktól mind szíve mind lelke nélkül marad, és a lelke végleg „El is megyen pedig, ha az én szerelmesem édes szerelmével meg nem enyhíti tüzem.” Azaz ha szerelmese nem enyhíti tüzét, értsük jól: nem adja magát neki oda, akkor abba belehal. Azaz nem elég neki a csók, sőt, a csóktól csak rosszabb lett a beteljesületlen szerelem miatti szenvedés.

Ezt a motívumot, ahogy a költői én sürgeti a testi egyesülést, a továbbiakban végigkövethetjük a kötetben. A tizennyolcadikat épp ezért olvashatjuk a visszautasítástól megsértődött költői én (nem első) szabadulási kísérletének, a tizenkilencedikben (melyet „titkos szerelméről szerzette”), ismét előjön a gondolat, hogyha Anna „nem lenne hozzá oly háládatlan, szerelme jutalma tőle nem lenne tiltván, csak megismerhetné, sok kínja helyébe jóval lenne őhozzá” – azaz Anna nem jutalmazza őt szerelméért. A titkos szerelméről szerzette – hiszen az előző versben nagy hangosan megszabadult a szerelemtől…

A huszadik, huszonegyedik, huszonkettedik versben egyre nő a gyötrelme, a huszonkettedikben fölrémlik a lehetőség, hogy Anna és a költői én, Balassi között kialakul „valami”, ezt olvassuk a ugyanis a pelikános násfáról szóló versben: „Megvagyon jutalma én szolgálatomnak”, és felajánlja Annának teljes szolgálatát. A huszonharmadik versben azonban új nő felé fordul – Krusith Ilonához, akinek itt, a kötetben sikerül is elnyernie a bokrétáját.

Itt az első hiátus. A huszonkettedik és a huszonharmadik közül hiányzik egy türelmetlen, szerelmi egyesülést újból sürgető vers, ami után dramaturgiailag indokoltabb lenne a Krusith Ilona-kaland.

A „Vajon meddig akarsz engem kesergetni…” kezdetű töredék szerintem éppen ezért illik ide. És ha megnézzük a huszonkettedik végével és huszonharmadik vers első versszakával együtt a kötet e helyének lehetséges rekonstrukcióját, érdekes megfigyelést tehetünk:

Viseld egészséggel ez kis ajándékot,
ne vesd ez kis dolgot, de nézd te szolgádat,
ki te szerelmedért mindent hátra hagyott.

 

egy virágének az „Irgalmas Úristen” nótájára, ami elveszett

 

Vajon meddig akarsz engem kesergetni...

HUSZONHARMADIK

ének olasz nótára

Keserítette sok bú és bánat az én szívemet,
miben régótától fogva viselem életemet;
nem tudok már mit tenni, hová fogjam fejemet,
mert sok nyavalya után új kín gyötör most engemet.

Azaz talán érdemes eljátszani a gondolattal, hogy a huszonharmadik vers az elveszett „Vajon meddig akarsz engem kesergetni…” kezdetű, a szerelmi egyesülést sürgető, türelmetlen vers lehetett volna, ha a kötet elkészült volna, és ezután következhetett volna Krusith Ilona, a „virág”, aki viszont a következő versben megszülető „távolsági szerelem” után egy titkos, szerelmes helyen mindenféle nehézkedés nélkül kiszolgáltatja magát költőnk vágyainak.

A harminckettedik

A másik hiátus megtalálásához a kódex huszonnyolcadik versétől kell újraolvasnunk a kötetet.

A huszonnyolcadik versben a költői én két prostituált közül kiválasztja azt, akivel különben is játszadozni szokott, amit onnan lehet tudni, hogy anatómiai pontossággal ismeri a nő intim testfelületeit. A vers bizonyossá teszi azt is, hogy Anna nem ok nélkül gyanakodott, és azt is, hogy ezután az én és Anna között semmiféle kapcsolat nem lehetséges. A huszonkilencedikben – ebből következően – a „szegény”, magányos férfi énekel, és a harmincadikban pedig egy barátjához szól, és nagyon hosszan elmagyarázza neki, hogy hogyan lehetséges az, hogy már megint elcsábította egy nő.

Erről a szakaszról a cikksorozat ötödik részében volt szó – épp ezért csak röviden ismétlem meg, hogy ez az új nő nem lehet azonos Annával, ez az új nő a kötetben csak a leendő feleséggel azonosítható. Tehát a harmincadik, hosszú vers már a házasodást eldöntött költői én monológja, magyarázkodása.

Ha elfogadjuk, hogy a házasság előtti nagy könyörgés a három Szentháromság-himnusz (ami nem annyira nehéz feladat, hiszen a harmadik himnusz címirata és maga a himnusz is bizonyossá teszi ezt), akkor talán eljutottunk a következő hiátushoz.

Ami a versből megmaradt, abból úgy tűnik, hogy ez a töredék „cikluskezdő” vers lehetett: „Láss hozzám, üdvösségem Istene…”, azaz épp ezért elképzelhető, hogy a házasságot megelőző „istenes miniciklus” első darabja nem a Szentháromság-himnusz, hanem ez a vers lehetett volna – ha a kötet elkészül.

Szimbolikus számok

Ez azért is megfontolandó lehetőség, hiszen – és itt megint a cikksorozatunk ötödik részének megállapításait kell megismételni – ha a huszonharmadik a „Vajon meddig akarsz engem kesergetni...”, akkor a huszonharmadiktól a kötet versszámozása egyet csúszik a kódexhez képest; ebben az esetben a „Láss hozzám, üdvösségem Istene…” lesz a harminckettedik, és emiatt a számozás már kettővel csúszik a kódex számozásához képest, így lehet az, hogy a Szentháromság-himnusz lesz éppen a harmincharmadik, az új házasok könyörgő imája pedig a harmincötödik – és a bűntől szenvedő, Balassi Bálint nevére írt könyörgés a hetvenedik; a régebben még Nagyciklusnak nevezett verscsoport pedig nem a hetvenötödiknél, hanem hetvenhetediknél ér véget.

Ezek pedig a számszimbolikát tekintve impozáns események. Talán túl szép is ahhoz, hogy igaz legyen.

Illusztráció: Paul de Vos és Jan van den Hoecke (Ámor figurája) – Amor vincit omnia

nyomtat

Szerzők

-- Nényei Pál --


További írások a rovatból

Bemutatták Szvoren Edina Kérődző Kronosz című könyvét
Bemutatták Charles Bukowski A város legszebb nője című novelláskötetét
Bemutatták Locker Dávid: Beszédkényszer című verseskötetét
irodalom

Áfra János volt a Költőim sorozat áprilisi vendége

Más művészeti ágakról

Luke Korem és Simon Verhoeven Milli Vanilli – Az évszázad botránya című filmjeiről
színház

Podlovics Laura: Nem félünk a sötétben / Budapest Bábszínház, Kísérleti Stúdió
art&design

Megnyitószöveg KristofLab Still Life című kiállításához


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés