bezár
 

irodalom

2022. 02. 14.
A harmincegyedik és az első
Kísérlet Balassi kötetének rekonstrukciójára 5.
Tartalom értékelése (2 vélemény alapján):
A harmincegyedik és az első Cikksorozatunk előző részében az istenes-énekeket tartalmazó nyomtatványok anyagából kiválasztottuk azt a kilenc darabot, amit Balassi kötetéből hiányzó kilenc vers rekonstrukciója során használhatunk. Ebben a részben már (alapos előmunkálatok után) végre elkezdődik maga a rekonstrukció, és két verset visszahelyezünk a kompozícióba – reményeink szerint pontosan.

A harmincegyedik

A kötet harmincegyedik verse szerencsére a lírai önéletrajz dramaturgiailag igen markáns pontjáról hiányzik – ami talán segíthet megtalálni a hiányzó darabot.

A kötet első felében a szerelmi egyesülést sürgető költői én a huszonhatodik versben „Inkább bölcsen, mint szerelmesen, s inkább a múzsáknak, semmint Venusnak énekel” arról, hogy kedvesével kibékül – és ezt gyémántkereszt küldésével fejezi ki. Hangsúlyoznom kell, hogy az argumentumban viszont azt olvassuk, hogy a kibékülésről éneklő vers megszületésének már kevésbé a szerelem az oka, sokkal inkább az ész, nem érzelemből született a vers, hanem (a Riegl által alkotott művészettörténeti szakkifejezés, a „Kunstwollen” mintájára alkotott szókapcsolattal élve) a Poesiewollen, azaz a „költészet akarása” hozta létre. Ebből a felemás kibékülésből tehát egyenesen következhet a huszonhetedik, amelyben féltékeny kedvese „ok nélkül való haragja és gyanúsága” felől ír – és hogy világos legyen, ki az illető kedves, a versfőkben ezt olvassuk: „Annámért”. A huszonnyolcadik versben a költői én példás őszinteséggel elmeséli, hogy kedvese nem ok nélkül gyanakodott, ugyanis rendszeresen kurvázik, visszatérő vendége egy szemölcsös mellű nőcskének. A huszonkilencedik vers a magányos, kidobott férfi dala, aki még reménykedik abban, hogy visszakapja kedvesét. Magányának – az előzmények ismeretében úgy tűnik – mintha egyetlen oka maga a kurvázás lenne, de az olvasóban nyilván rögzülnie kellett annak is, hogy a költői én és kedvese kibékülésének oka nem a szerelem, hanem a bölcsesség, nem Venusnak, hanem a múzsáknak énekelt.

A harmincadik versben egy barátjával beszélget – azaz monologizál – arról, hogy a barátja ne csodálkozzon azon, mennyire elhajtotta őt a szerelem; ne csudálja, hogy mindenkibe beleszeret. Azaz próbálja kimagyarázni magát, hogy hűtlen, megbízhatatlan, és hogy – nevezzük nevén: inkább az alteste irányítja, mint az esze. De a vers vége felé kiderül, hogy az egész hosszú monológnak egy oka van: meg kell magyaráznia barátjának azt, miért szeretett bele megint valakibe.

Véleményem szerint ez a valaki, ez a nő nem lehet azonos Annával. Ez új nő. A versnek az alábbi szakasza lényeges ebből a szempontból:

Kész azért már szívem szenvedni érette
és mást nem szeretni soha őhelyette,
kész szolgálni, míg e földön tart élete.

Egyrészt a „már” szócska azt jelzi, hogy most kezdődik a szenvedés – ami az Anna-szerelemről nem mondható el; másrészt a kötetnek ezen a pontján olvasható fogadkozás az élethosszig tartó hűségről inkább egy leendő feleségnek szólhat, mint az eddig annyi keserves fájdalmat okozó Annának.

Ezt az olvasatot támogatja az a tény, hogy a harminckettedik és harmincharmadik verseket a házasságra készülő férfi gyónásaként és számadásaként olvashatjuk; ha az „Áldj meg minket Úristen…” kezdetű verset nem általánosan, az egész emberiségre isteni áldást kérő versként olvassuk, hanem úgy, hogy a vers „mi”-je a leendő házaspár, a költői én és a leendő felesége, akkor azt is megértjük, miért kellett elhagyni a nyomtatott kiadásokból a harmincharmadik vers argumentumából a „mikor házasodni szándékozott” kitételt.

Hiszen annak csak a kötetben van értelme.

Eszerint a harmincegyedik versnek olyannak kellene lennie, amelyikben a költői én vagy elkezdi a számadást, vagy Isten segítségét kéri leendő házasságára, de az biztos, hogy a házasságra készületnek konkrétan illene megjelenni benne.

A Balassi istenes-versek közül egy ilyen, új életet kezdő, házasságra készülő-vers van: a három Szentháromság-himnusz. A három Szentháromság-himnusz a megtérésre vágyó, új életet kezdő, új célokat megfogalmazó és házasságra készülő férfi éneke, aki az első himnuszban könyörög a bajok eltávoztatásáért, a másodikban a vitézi erény elnyeréséért (ez a motívum visszaköszön majd a hatvanegyedikben és a hatvankettedikben is, a szintén élete megújulására vágyó énekekben), és a harmadikban a költői én konkrétan a boldog házasodásért könyörög.

Balassi kötetében több esetben megfigyelhetjük, ahogy egyes motívumok összekötnek két szomszédos verset. Amint a hatvanegyediket összekötik a hatvankettedikkel a két vers középső versszakaiban egymásra rímelő sorok („Az jó hírért, névért s az szép tisztességért ők mindent hátrahagynak” illetve „Áldj meg vitézséggel, az jó hírrel, névvel, / hogy szép tisztességgel mindent végezzek el”), ugyanígy rímel a harmadik himnusz utolsó előtti versszakának kezdősora

Áldj meg mindkettőnket igaz szerelemmel (…)

a harminckettedik vers kezdősorával

Áldj meg minket, Úristen (…)

Azaz a kötet harmincegyedik verse – ha elhisszük azt a feltételezést, hogy Balassi kötete dramaturgiailag is koherens egész – minden kétséget kizáróan az eddig némely szövegkiadásokban külön ciklusként is kezelt három Szentháromság-himnusz.

Ezt a sejtést megtámogatja az a tény is, hogy a kódexben – amint ezt már fentebb említettük – a harmincharmadik vers után olvasható prózai megjegyzés szerint a kötet első feléből két vers hiányzik. Ha ezt a két verset – még csak gondolatban – visszahelyezzük a kötetbe, akkor a Három Himnusz a legszentebb Háromsághoz éppen a harmincharmadik lehet, és a házasságkötés pillanata pedig a harmincötödik.

A harminchárom pedig a legszentebb Háromság, a harmincöt pedig az élet dele, a „Van már kenyerem, borom is van”, az „emberélet útjának felén” vagy magyarul a „Partra szállottam, levonom vitorlám”, azaz a házasságkötés száma.

A nyolcból egy fölösleges most

Miután a Balassa-kódexben olvasható kötet harmincegyedik verseként azonosítottuk, és „visszahelyeztük” a kötetkompozícióba a három Szentháromság-himnuszt, a rekonstrukció során már csak nyolc, „felhasználható” istenes vers maradt, miközben a hatvanharmadik és a hetvenegyedik között csak hét vers hiányzik.

Azaz egyet megint ki kell zárnunk.

Ez igen egyszerű feladat. A „Kegyelmes Isten, kinek kezében…” kezdetű ének utolsó versszakában olvasható évszám

Ezeket írám a tenger partján, Oceanum mellett,
Kilencvenegyet mikor jegyzettek másfélezer felett.

egészen biztossá teszi azt, hogy ennek a versnek nincs helye a hetvenegyedik előtt – hiszen a hetvenegyedik is datálva van:

A másfélezerben és nyolcvankilencben
Az ó szerint szerzém ezt ilyen énekben.

Nehezen elképzelhető, hogy egy – megalapozott feltételezésünk szerint – életrajzi szempontból is komponált kötetbe az 1589-es vers előtt egy 1591-es szerepeljen – mint annak előzménye.

Első

Tehát egyetlen, címirattal együtt ránk hagyományozódott vers maradt, amelyiknek nem lesz helye a kötet első hetvenöt (vagy hetvenhét…?) versből álló szakaszában, ez a „Kegyelmes Isten, kinek kezében…” kezdetű imádság.

Nem kell túl nagy merészség ahhoz, hogy ezt a verset is a kötet részeként képzeljük el, hiszen a költői elbeszélő a kódex hetvennegyedik (a modern kiadási hagyományban hatvanötödikre átszámozott) versét is datálta, ahogyan ezt is; a hetvenötödik (a mai kiadásokban hatvanhatodik) versben pedig elbúcsúzik a hazájától és mindenkitől, akit szeretett; a „Kegyelmes Isten, kinek kezében…” kezdetű imádság pedig már az „Óperenciás tengeren is túlra” elbujdosott, és az „oceanum” partjára megérkezett költői én éneke. Véleményem szerint épp ezért játszhatunk el a gondolattal, hogy ez a vers lehetett az ún. Célia-ciklus első darabja. A ciklus első versében, távoli magányában Istenhez forduló költői én a második – és valószínűleg az eredeti kötetben két címiratú (ez a jelenség ebben a ciklusban másutt is előfordul, legmarkánsabban az utolsó, tizediknél) – versben látja meg Céliát, szeret bele – és egy időre megint elfelejti az Istent. Ezért hiányzik a versszám az argumentum előtt, mert az argumentum a második vers második, szám nélküli darabjának argumentuma.

Balassi életének 1589 és 1591 közötti eseményeiről sajnos nincs elég információnk – az életrajz ezen szakasza homályos. Céliát (azaz a költemények Céliáját) történelmi személyként azonosítani máig nem sikerült (véleményem szerint, amíg újabb források elő nem kerülnek, nem is annyira lényeges feladat), Célia azonosítása Szárkándi Annával épp annyira feltételezés csupán, mint Zandegger Lúciával; a költeményekben egyetlen biztos pontunk van, hogy a Célia-ciklus végén lengyel kurtizánok csábító közelségében búcsúzunk el a költői éntől. Rimay tanúsága szerint Balassi 1591 januárjában a poroszországi Braunsbergben – a ma Lengyelországban lévő Braniewóban tartózkodott.

Ami biztos: ez a város csak egy futamodás az „oceanum partjá”-tól, az Északi-tengertől.

nyomtat

Szerzők

-- Nényei Pál --


További írások a rovatból

Átadták a JAK-szekrénykönyvtárt
Kötetlenül Pásztor Andreával
Izsó Zita: Bekerített erdő, Scolar Kiadó, Budapest, 2022

Más művészeti ágakról

Varázslat egy nyáréjszakán a Tháliában
Susanne Regina Meures Tomboló Irán című filmje a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon
Park Chan-wook: A titokzatos nő
Fehér Balázs Benő rendezése a Stúdió K-ban


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés