bezár
 

film

2023. 09. 12.
Kínai sivár vidék, Tarr Béla modorában
Hu Bo: An Elephant Sitting Still
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Tarr Béla jelentős hatást gyakorolt – közvetve vagy közvetlenül – a külföldi filmkészítőkre is. Ennek bizonyítéka a tanítványa, Hu Bo által rendezett An Elephant Sitting Still, amelyben egy kínai nagyváros szürke kilátástalansága tárul fel, tagadhatatlanul Tarr modorában.

Tarr Béla nagyon következetesen építette és zárta is le életművét, a 2011-es A torinói ló óta ígéretéhez híven nem készített több nagyjátékfilmet. Nem is akar, mint azt a közelmúltban adott interjúiban kifejtette, mivel nem szeretne önismétlővé válni, illetve nem lát módot arra, hogy A torinói ló után még bármiről is tudjon értekezni: amit el akart mondani, azt elmondta. Sőt, az utolsó filmjében magát a médiumot is felszámolta azáltal, hogy sötétségbe borult a nagyvászon. Tarr tehát több mint tíz éve nem forgatott, viszont mindazt, amit elért, senki sem felejtette el, nemzetközi szinten sem. Sőt, talán nemzetközi szintéren elismertebb és megbecsültebb alkotó, több helyre is meghívták oktatónak. Szarajevóban például arra törekedett a filmiskolában, hogy felszabadítsa a tanítványai tudatát, a visszajelzések alapján pedig sikerrel járt.

Tarr persze nem tett mást, mint hogy a saját látásmódját közvetítette diákjai felé. A látásmódot, amellyel 22 éves kora és első nagyjátékfilmje, a Családi tűzfészek óta érvényesülni tudott a kádári diktatúra cenzurális keretei között és a rendszerváltás utáni korszak pénzügyi bizonytalanságában.

A rendező szerint ugyanis a filmszakmai ismeretek és az olyan formaságok, mint a forgatókönyv, csak másodlagosak. Először magát az életet kell megismerni, vagyis azt a közeget, azokkal az emberekkel, amelyben és akikkel forgatni akar az adott alkotó. A kulcsszó pedig az „akar”, mert a téma és a történet is magából a filmszerző személyiségéből kell, hogy fakadjon, mivel ebből következik a stílus és a forma,

amelynek a segítségével megvalósul a mű. Ha ez megvan, a többi már jön magától Tarr Béla szerint. A rendező így nemcsak közvetetten, klasszikusai (főleg a „középső” korszaka: Kárhozat, Sátántangó, Werckmeister harmóniák) révén, hanem közvetlenül is hatott alkotókra itthon és világszerte.

Az elefánt még mindig ül!

Az egyik tanítványa az 1988-as születésű, 2017-ben öngyilkosságot elkövetett regényíró és filmrendező, Hu Bo volt, aki 2016-ban a FIRST International Film Festival Financing Forumon nyert támogatást első és egyetlen, An Elephant Sitting Still ('Az elefánt nyugalomban ül') című nagyjátékfilmjéhez. 2017-ben részt vett a FIRST workshopján, a Training Campen is, amelyet Tarr Béla vezetett. Ennek keretében, Tarr irányításával készült el rövidfilmje, a Man in the Well. Az An Elephant Sitting Stillre tagadhatatlanul hatott a Sátántangó és a Werckmeister harmóniák, ám a tanítvány minden igyekezete ellenére sem tudta felülmúlni a mestert.

Az egy nap leforgása alatt kibontakozó cselekmény a Pekingtől délnyugatra található Sicsiacsuangban, egy iparvárosban játszódik, ami fontos különbség Tarr jellemzően vidéki közegű klasszikusaihoz képest. Itt több, egymást bizonyos esetekben még látásból sem ismerő szereplő élete kereszteződik. A címbeli elefánt valójában csak egy MacGuffin, egy szimbolikus motívum, amely összeköti ezeket az embereket: hasonló, mint a Werckmeister harmóniákban a bálna. Ráadásul ez az állat nem is a cselekmény helyszínén látható, hanem jó messze, északra, az orosz-kínai határvárosban, Manzhouliban nagy attrakció. Ez indítja a főhősöket az utazásra. Igaz, egyikőjük sem klasszikus értelemben motivált, mindegyikőjük inkább passzív, sodródik az árral, kényszerből utazik, nem pedig azért, mert túl nagy reményei lennének az életében.

A központi konfliktus az iskolában indul. Wei Bu és barátja, Li Kai konfrontálódnak a helyi zsarnokkal, Yu Shuaival, aki azzal vádolja utóbbit, hogy ellopta a mobiltelefonját. Erre jó oka volt Linek, mivel Shuai szokása, hogy kompromittáló felvételeket készít iskolatársairól, majd megzsarolja őket, vagy feltölti az internetre a képsorokat, hogy megalázza a tinédzsereket, és adott esetben a tanárokat. Az ügyben érintett az igazgatóhelyettes és Huang Ling, Bu barátnője is. Az említett konfrontáció során a baseballütővel és pisztollyal felszerelt fiúk dulakodni kezdenek, majd Bu meggondolatlanul úgy taszítja el magától Shuait, hogy az leesik a lépcsőn és meghal. Bu kétségbeesésében menekülőre fogja a dolgot, megpróbál pénzt szerezni, hogy eljusson Manzhouliba, és szeretné rávenni Linget, hogy tartson vele. Közben Yu Cheng, az áldozat gengszter bátyja igyekszik felkutatni a gyilkost. A cselekmény során központi szerepet játszik a Vittorio De Sica A sorompók lezárulnak című olasz neorealista klasszikus hősére emlékeztető kutyás idős úr, Wang, akit fia és menye akarnak rávenni arra, hogy költözzön be egy öregotthonba, mert nem tudják többé pénzelni őt. Csak kisunokája tartja benne a lelket. Az utcán bolyongva fut össze Buval és Chenggel, úgyhogy maga is belekeveredik a gyilkossági ügybe.

Az elefánt még mindig ül!

Hu Bo műve ugyan nem fekete-fehérben készült, mint Tarr érett filmjei, de nagyon hasonló a stílusa. A rendező gyakran használ hosszú beállításokat és passzázsokat, tehát olyan jeleneteket, amelyekben nincs drámai történés vagy akció, hanem a kamera követ egy utcán bolyongó szereplőt. Ugyanígy jellemzőek a statikus, minimalista beállítások és térmélységi kompozíciók, amelyekben a szereplők arcára fókuszál a felvevőgép, illetve a szereplőket a város egy utcájának vagy épületének a viszonylatában ábrázolja Hu Bo. Az An Elephant Sitting Still pedig bár színes film, de a képi világot a fakó színek és a szürkés tónusok határozzák meg, összhangban Sicsiacsuang piszkos és bűnös városával, valamint a főhősök kilátástalanságával.

Vagyis Hu Bo alkotása nagyon „tarrbélás”, művészileg kiválóan megkomponált, mesterien megrendezett film, amelyhez hozzáteszi a direktor a saját stílusát, például a melankolikus rockelégiák betoldásával, amelyek a passzázsjelenetek alatt sokszor felcsendülnek. A lassú, keményrockos filmzene olyan hatást kelt a szürke képekkel és a hosszú beállításokkal, mozgó kompozíciókkal összhangban, mintha egy mindent elpusztító atombomba láncreakciója bontakozna ki, vagy egy frusztrált ember dühe kezdene lassan elhatalmasodni.

Tarr Béla Víg Mihály komor komolyzenéjét használta, nem rockszámokat.

Joggal felmerülhet persze, ami Tarr alkotásai kapcsán is felmerült, hogy miért kell ennyire hosszan mutatni a cselekmény szempontjából érdemi cselekvés nélküli képsorokat, és talán Hu Bo műve esetében jogosabb a kérdés, mint a Sátántangónál vagy A torinói lónál. Az An Elephant Sitting Still kis híján négyórás film, és míg a Sátántangó hét óráját nem érezzük soknak, ha sikerül beszippantania a benne megjelenő vidéknek, addig a kínai tanítvány műve esetében kicsit sok ez a játékidő. Tarr Krasznahorkai László alapregényéhez híven minden karaktert izgalmasan mutatott be, Székely B. Miklós lecsúszott Futakiján keresztül az alkoholista-nihilista doktoron és a macskás kislányon át a szélhámos Irimiásig és Petrináig. Sokat elidőzött egy-egy figuránál, de egyik jelenete sem érződik feleslegesnek vagy időhúzásnak, mivel nagyon következetesen annak a nihilnek és apokaliptikus hangulatnak az összetevőiként jelennek meg, amely ezen a sárba és esőbe fulladó világon eluralkodott. Hu Bonál már vannak gondok a karakterekkel, illetve azzal, hogy fontosságukhoz képest mennyit időzik el velük a rendező.

Az elefánt még mindig ül!

A legérdekesebb természetesen Wei Bu, a tulajdonképpeni főhős, ám ennek ellenére néhány statikus beállítása (például a dékán lakása előtti téblábolása a cselekmény közepén) feleslegesen hosszúnak érződik. Yu Cheng figurája keservesen nehezen indul be, szinte csak a film utolsó harmadára érik igazán izgalmas antihőssé, néhány parttalan civakodása a nőkkel kifejezetten unalmasra sikeredett. Őt az menti meg, hogy a Chenget megformáló Zhen Yu karizmatikus alakítást nyújt, kezdettől sejthető a kisugárzása és a külső megjelenése miatt, hogy több lesz ő passzívan sodródó, már-már szánalmasan tehetetlen figuránál. Ugyanígy Huang Li és Wang úr is hullámzó színvonalon kidolgozott karakterek, inkább egy-egy emlékezetes momentumukra vagy jelenetükre kaphatja fel a fejét a néző, de összességében nem indokolt velük annyi időt eltölteni, amennyit Hu Bo rájuk szánt (például kérdéses, miért kell olyan sokáig néznünk, ahogy Wang úr elfogyasztja a levesét, vagy ahogy Huang Li egy cukrászdában az orrát is összekenve kanalaz egy tejszínhabos édességet, miközben az igazgatóhelyettes osztja neki az észt). Ezeket a figurákat is inkább a színészek, Wang Yuven és Li Congxi teszik figyelemre méltóvá – mert amúgy összességében a színészválasztás remek, Hu Bo kiváló érzékkel válogatta össze a szereplőit, akik mind autentikusak.

Terjengőssége ellenére az An Elephant Sitting Still összeáll, működik, magával ragad, pontosabban az unalmasabb részei után minduntalan sikerül valamivel felráznia.

Hu Bo eléri, hogy akár a Sátántangóban a dohos-saras kisközösségnek, úgy a nyüzsgő, szürke és hideg iparvárosnak is szinte érezzük a szagát, szinte mi, nézők is ott legyünk (fejben), és bóklásszunk az utcákon a főhősökkel, a kilátástalanságban. A passzázsokat ez indokolja a leginkább, általuk adjuk át magunkat a filmnek és a nagyvárosnak. Átlényegítő funkcióval bírnak, mint a Sátántangóban a tehenek tízperces vonulása a nyitójelenetben.

Az elefánt még mindig ül!

Sokat emlegettük Tarrt referenciaként, azonban a hasonlóságok ellenére markánsan eltér Hu Bo a mesterétől életfilozófiájában és világlátásában. Tarrnál a nyomorban élő karakterek, ha reflektálnak is sanyarú sorsukra, nem törődnek bele abba, szinte naivan kapaszkodnak valamilyen reménységbe. A Kárhozat antihőse például bár érzékeli a nyomort, de nem akar elmenni a kis bányavárosból, és ennek nem annyira a félelme az oka, hanem a viszonylagos kényelem, amelynek fenntartásában bízik, fenntartásért küzd, még olyan áron is, hogy rendőrspiclivé válik.

Tarr fontosnak tartja, hogy megjelenjen valamilyen módon a remény a filmjeiben, még A torinói ló apokalipszise, a fény eltűnése közepette is azt mondja az apa, hogy enni kell. A rendező hisz abban, hogy a legmélyebb pontról is kimozdítható, jobbá tehető a világ. Az An Elephant Sitting Still éppen ezzel ellentétes módon érvel.

Hu Bo karaktereinek látszólag semmi örömük nincs az életben, valóban sivár vidéken élnek, ahol még jól be sem tudnak rúgni, vagy nem hódolhatnak más testi szenvedélynek, mint Tarr antihősei. Tarrnál a Kárhozatban a szexjelenet groteszk és mechanikus, de a testi kapcsolat épp olyan fontos, átmeneti örömöt szerző „bódítószer” a főhős számára, mint a feles, amelyet bedob a kocsmában. Hu Bonál a szex bűn, telefonra vett szégyenletes cselekedet, az erről készült felvétellel életeket lehet tönkre tenni, tehát senki számára nem kellemes élmény, illetve véletlenül sem ilyennek állítja be a film (egyébként is csak beszélnek róla, az An Elephant Sitting Still nem ábrázolja a testiséget).

Ebben a filmben is fontos természetesen a menekülés, a város elhagyásának a motívuma, ami Tarrnál vezérmotívum. A mesternél és tanítványánál egyaránt egy jobb, más élet reményében távoznának a szereplők a cselekmény fő helyszínéről. De míg Tarrnál jellemzően hisznek is benne az antihősök, hogy nekik jobb sorsuk lehet ezáltal, addig Hu Bonál az utazás inkább szükséges rossz. Wei Bu valószínűleg maradna, ha nem löki le véletlenül a lépcsőn zaklatóját, de fél a büntetéstől, ezért akar elutazni. Huang Linget a megszégyenülés és az otthonától, az édesanyjától való elidegenedettség készteti arra, hogy Buval tartson. Wang úr pedig nemkívánatos személy a családjában, csak kisunokája veszi őt emberszámba, tulajdon fia is elűzné, hogy ne kelljen őt eltartani.

Az elefánt még mindig ül!

Persze maradni legalább annyira kínkeserves, mint menni. A Kárhozat hőse legalább jól érzi magát az esőzés miatt szó szerint sárdagonyává változó kisvárosban, hiába, hogy Tarr embertelen és élhetetlen közegnek mutatja be azt. Hu Bo karakterei viszont nem találják a helyüket a világban. Nem elviselhetetlen szenvedés minden percük, de mosolytalan arcuk, céltalan bolyongásaik, tehetetlenségük és elfojtott, dührohamok formájában ki-kirobbanó frusztrációik olyan lélekről tanúskodnak, amelyből mintha tűvel szaggatnának ki percről percre egészen apró darabkákat.

Az An Elephant Sitting Stillben – mint a Sátántangóban – több generáció megjelenik, és egyik nemzedék sem boldog, mind pespektívátlan. Különösen megrázó látni, hogy Bu és Ling, a két, élete elején és felnőttkora kapujában álló tinédzser kiégett és lenullázódott már ideje korán. Egyikükre talán börtön vagy még rosszabb vár (ha a gengszterek kezére kerül), másikuk a kiszivárgott online videó révén karaktergyilkosság áldozatává vált. A fiatalság a jövőt szimbolizálja, de ha egy gyerek macskát mérgez és öngyilkos lesz, mint Tarrnál, vagy ha egy majdnem felnőtt tininek már csak annyi az életcélja, hogy a büntetés elől menekülve megnézzen egy elefántot, akkor a jövő veszélyben van. Tarrnál és Hu Bonál is megjelenik a felnőttek felelőssége. A Sátántangóban Estike a faluban benéz a kocsma ablakán, de a telepiek lerészegedve hemperegnek bent, észre sem véve a kislányt, tehát nem mutatnak pozitív, értelmes példát, ami közrejátszik a tragédiában. Az An Elephant Sitting Stillben Wang úr ugyan pozitív példát szolgáltat, akire felnézhet Bu. Ám  a film vége felé zajló beszélgetésük során Wang kifejti a fiúnak, egykor, fiatalon még ő is hitt abban, hogy ha elhagyja Sicsiacsuangot, akkor majd minden jobbra fordul, de nem így lett. Didaktikus megfogalmazása ez Hu Bo világlátásának, de azt mindenképp határozottan megerősíti, hogy az ő filmjében a remény szikrája sincs jelen. Ezt erősíti Cheng és meggyilkolt öccse, Shuai kapcsolata: a báty nemhogy nem mutat pozitív példát testvérének, hanem még gyűlöli és meg is veti őt, illetve családját, ami mintegy kitermelte magából ezt az amorális és másokat zaklató gyereket. A rendező talán éppen azért lett öngyilkos a film elkészítését követően, mert maga sem látta a valódi kiutat ebből az elaljasodó, szürke betonrengetegből, amely egyébként rútsága ellenére is megkapó a kompozícióknak és a művészi fényképezésnek köszönhetően. Csak éppen élhetetlen.

Érdekes szimbólum maga az elefánt is, amelyért utaznak a szereplők, és amelynek a hangját lehet csak hallani a távolból a rendkívül nyomasztó éjszakai, szinte horrorba illő végső jelenetben. Ez a cirkuszi állat, amelynek a Werckmeister harmóniák bálnája módjára mindenki a csodájára jár, bizonyos értelemben a reményt is jelképezi. A hősök abban reménykednek, hogy ha megnézik ezt az elefántot, valami megváltozik, vagy legalábbis az élmény némileg feldobja őket. Ám az An Elephant Sitting Still nem mutatja meg az elefántot, tehát nyitva hagyja a kérdést, hogy a hősök megpillantják-e valaha. Ennek eredményként az elefánt olyan, mintha csak egy illúzió, egy átverés volna, miként az is, hogy Sicsiacsuang elhagyásával megváltozik a szereplők élete. Valószínűleg nem fog, és valószínűleg az elefánt is csak néhány percre vidítja fel a karaktereket, vakvágányra futott életükből nem húzza ki őket. Vagyis, miként az elefánt illuzórikusnak tűnik, úgy a kergetett remény a jobb életre is csak délibáb.

Az öngyilkosság motívuma többször is előkerül a cselekmény során, és nemcsak úgy, hogy bizonyos szereplők eldobják maguktól a saját életüket. Huang Ling például úgy menekül el otthonról, hogy kimászik az ablakon. A képkompozíció miatt viszont olyan hatást kelt ez a mozgás, mintha ki akarna ugrani, meg akarna halni, szabadulva ezáltal a reménytelen helyzetből.

 Az An Elephant Sitting Still ugyan sok Tarr Béla-manírt tartalmaz, ám van egyedi stílusa, karakterei pedig dramaturgiai értelemben vett és a fiktív cselekményvilágon belüli hibáik ellenére is szerethetők. Volt tehetség Hu Boban, ezt kamatoztathatta volna a későbbiekben, főleg, hogy Tarrhoz hasonlóan ő is az univerzálissal lépett kapcsolatba. Ugyanis hiába játszódik a cselekmény Kínában, hiába bontakozik ki a kilátástalanság és a nyomor egy tipikus nagyvárosban, nem lokális társadalomkritikát fogalmaz meg a film. Sicsiacsuangban minden nagyváros ott van, amely szinte elnyeli, magába olvasztja nemcsak az embert, hanem az emberséget is. Az élhetetlenségét ez a modern civilizációs betegség, az elidegenedés és elembertelenedés okozza, nem a politikai hatalom vagy a társadalmi igazságtalanság. Az An Elephant Sitting Stillben nem az arctalan rendszer, hanem az ember az embernek farkasa, ami talán még rosszabb is a diktatúránál, amelynek elitje ellen összefogva a tömeg eltakaríthatná a zsarnokokat. Ebben a filmben viszont maga a kiégett, érzelmek nélküli tömeg gyűri le az egyént vagy az egyének kis csoportját, még ha nem is olyan brutálisan és direkten, mint a Werckmeister harmóniák csőcseléke. Már csak ezért sem könnyű nézni Hu Bo filmjét, alaposan „le tud hozni ez életről”. Bizonyos értelemben viszont ez az alkotás is reménykeltő:  lassú, szinte meditatív stílusa által rákényszerít, hogy elgondolkodjunk, reflektáljunk mindarra, ami a közegünkben, közösségeinkben elromlott, és esetlegesen változtassunk és javíthassunk a dolgokon.

A filmet szeptember 9-én 18:30-tól Budapesten a Corvin Moziban Tarr Béla felvezetőjével vetítették. Szeptember 22-én 18:00-tól Pécsett láthatja a közönség.

An Elephant Sitting Still – színes, magyar feliratos kínai dráma, 234 perc, 2018. Írta és rendezte: Hu Bo. Operatőr: Fan Chao. Vágó: Hu Bo. Zene: Hua Lun. Szereplők: Zhang Yu (Yu Cheng), Peng Yuchang (Wei Bu), Xiangrong Dong (dékán), Wang Yuwen (Huang Ling), Li Congxi (Wang Jin), Ling Zhenghui (Li Kai). Forgalmazó: Cinema Niche.

Képek forrása: Cinema Niche

nyomtat

Szerzők

-- Benke Attila --

Benke Attila az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett 2012-ben filmtudomány mesterszakon, ugyanitt 2016-ig a Filozófiatudományi Doktori Iskola Film-, média- és kultúraelmélet programjának hallgatója volt. Jelenleg filmkritikusként, újságíróként, szerkesztőként tevékenykedik számos kulturális folyóiratnál és portálnál, valamint filmes műfajelméleti kutatást végez, és magyar filmtörténettel is foglalkozik.


További írások a rovatból

Jonathan Glazer: Érdekvédelmi terület
Az Arcok visszapillantóban és a Kiáltvány a gyerekekért a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon
Interjú Dér Asiával a Nem halok meg című filmje kapcsán
Hayao Miyazaki: A fiú és a szürke gém

Más művészeti ágakról

Wagner kincse 2. – 1. alkalom, Márton László előadása A Nibelung-énekről
Élménybeszámoló a Decolonize Your Mind Society koncertjéről
Nils Frahm: Day


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés