bezár
 

art&design

2023. 10. 06.
A Tófej kerámiagyár
A magyar szocialista kerámia története
Tartalom értékelése (4 vélemény alapján):
Tófej egy kis község Zala megyében, 1000 fő alatti lélekszámmal. Itt épült meg a két világháború között a gyár, melyben később a híres Tófej kerámiák készültek. Ennek a gyárnak a történetéről lesz szó a következőkben. Hogy hogyan lett téglagyárból kerámiagyár és végül, hogyan él még ma is falburkolólap gyárként.

A téglagyártás időszaka

A gyárépületet(1) a két világháború között felesége javaslatára építette Czuppon György és barátja, Buza Vendel. Czuppon első világháborús orosz hadifogsága alatt ismerkedett meg feleségével, Marija Mihajlovna Bozsanovával, akit magával hozott Magyarországra, és akinek félretett pénzén épült meg a gyár épülete. Ma emlékkő is áll a községben a tiszteletükre.

prae.hu

Először hentesüzletet alapítottak, majd 1922. májusában 270 000 koronáért megvásárolták Lancsák Iréntől az úgynevezett Kanczi-kertet, itt hozták létre később a téglagyárat. 1924. február 13-án kiállították Czuppon György iparigazolványát, mely a téglaégetési ipar gyakorlására alkalmasnak találta, és meg is kezdődhetett a téglaégetés. Azért is állapodtak meg a téglaégetésnél, mert Tófej környékén sok vörösagyag található, így helyileg könnyedén be lehetett szerezni az alapanyagot. 

1926-ban eladták a gyárat a katonaként Tófejre kerülő, olasz származású Celotti Melchiorénak. Ő vezette be a korszerű technológiákat, például a körkemencét, melynek köszönhetően 1929-től folyamatos termelés indulhatott be. Az ekkor gyártott C.M. monogrammal ellátott téglák a mai napig ott vannak a környékbeli házak falaiban. (3)

ff

Tófej kerámiák. Fotó: Bartha Orsolya, Rédey-Webb Hanna
 

A kerámiagyártáshoz vezető út

A második világháború után nem tudott fennmaradni a gyár. Még mészégetéssel is próbálkoztak, de hiába. 1951-ben Téglagyári Egyesület néven államosították, Celotti éjjeliőrként dolgozott tovább saját gyárában.(4) Ez a vállalat aztán megvásárolta a gutorföldi mészégetőt, a zalakomáromi mozaiküzemet és a sümegi mészkőbányát is.(5) Összevonták 15 másik magyar gyárral Téglagyári Egyesülés néven, és kibővítették a termelést például mozaiklapgyártással és mészkőbányászattal. Az egyesület nevét megváltoztatták 1955-ben Zala megyei Bánya és Építőipari Egyesülésre. 1962-ben azonban anyagi gondok miatt le kellett állítani a termelést, és ekkor merült fel többek között a gyár díszmű-kerámia termelővé alakítása. Nemsokára létre is jött egy új termelési profil, és megkezdődött a gyár átalakítása a Zala megyei Kerámia és Betonáruipari Vállalat egy üzemeként.(6) Az új termelési profil részeként az ekkor Kecskeméten működő LAMPART üzem kerámia termelését megállították és áthelyezték Tófejre. A hatvanas évek közepén megépül az első porta épülete, majd létrehozzák a burkolóüzemet és 1965-ben megkezdődik a Zalakerámia burkolólap gyártása.(7)

A díszmű-kerámia ötlete főként azért is merülhetett fel, mert a kádári konszolidáció hatására az emberek elkezdtek olyan anyagi helyzetbe kerülni, hogy gondolhassanak lakásuk otthonossá tételére. Az ‘50-es évekhez képest a modern dísztárgy új piacként jelent meg. Míg korábban a cserekereskedelem betiltása gondolt jelentett, mivel a legtöbben pénzt sajnáltak kiadni dísztárgyakért.

Az új üzemben a zalaegerszegi Kerámia és Cserépkályhagyár javaslatára a tanácsi vezetés határozta meg, hogy mit gyártsanak. Az elsődleges cél az eladhatóság volt, egyedi termékeket előállítani olcsón és viszonylag gyorsan. Mindemellett a gyár több mint száz embernek adott munkát a környékről.

a

Tófej kerámiák. Fotó: Bartha Orsolya, Rédey-Webb Hanna
 

A Czugh-fivérek

A kerámiagyár irányítását Czugh Dezsőre és testvérére, Czugh Jánosra bízták, akik korábban a magyarszombatfai kerámiagyárban dolgoztak fazekasként. Mindketten igen tapasztalt fazekasok voltak. Mivel a kecskeméti üzem máztermelését is Tófejre helyezték át, két hetet kaptak felkészülni arra, hogy átvegyék gyakorlatilag teljes Magyarország mázellátásának feladatát.(8) Czugh Dezső elmondása alapján ezekben a hetekben lakást sem kaptak, a Celotti-ház felújításáig egy tábori ágyon aludtak az irodában, bátyjával felváltva. 1964-től egy évig ők maguk újították fel a gyárat.(9)

A Czugh-fivérek az ‘56-os szerepvállalásuk, illetve hamis vádak miatt, miszerint leszedték a vörös csillagot a tanácsházról, kénytelenek voltak otthagyni Magyarszombatfát, Tófej pedig azonnal megkaparintotta a tapasztalt mesterembereket. Czugh Dezső szerint „[a] keramikusnak kicsit művésznek, kicsit vegyésznek és kicsit üzletembernek kell lenni,”(10) és eszerint is végezte munkáját. Tanult és tapasztalt fazekas és keramikus volt, a családban több száz évre visszamenőleg voltak fazekasok. Az apjuktól kapott korongot vitték Tófejre is, ezzel kezdték a munkát.

Czugh Dezsőnek Tófejre kerülése előtt igen kalandos útja volt. ‘45-ben tért haza katonai szolgálatáról és azonnal dolgozni kezdett, de az elszegényedett parasztságnak nem nagyon volt pénze edényeket venni. Így egy évvel később elkezdték szekérrel bejárni Zala megyét és csereberéltek mindenfélére, kivéve dohányra, mert az ritka és drága portéka volt. Az új forint bevezetésével azonban betiltják a cserekereskedelmet, és ez igen nagy gondot jelentett a családnak, mert a parasztok, amíg saját terményüket örömmel elcserélték, pénzt nem adtak szívesen kerámiai termékekért. A bajok pedig csak jöttek. Bevezették a mozgó adórendszert, és máz sem volt, így a vasutasoktól voltak kénytelenek a határon átmentett mázat megvenni.

q

Tófej kerámiák. Fotó: Bartha Orsolya, Rédey-Webb Hanna
 

Az 1950-es években fel is adták, és megpróbálták újraéleszteni a magyarszombatfai fazekas mesterséget. Létrehoztak egy fazekasipari üzemet, mely remekül működött és fejlődött egészen addig, amíg 1957-ben ‘56-os vádakkal le nem tartóztatták a testvéreket. Dezsőre végül csak azt bizonyították rá, hogy a tanácsháza előtt elszavalta a szózatot, amiért fogságba került, majd 1958-ban felmentették.

Ezt követően egy darabig nem tudott visszamenni magyarszombatfai gyárukba, és amikor visszatért, már nehezen ment az üzlet, és helyüket ügyetlenebb mesterek vették át. Nem volt vegyészük sem, így ők kísérleteztek egész éjjel egy fűtetlen a laboratóriumnak nevezett szobában, fizetség nélkül. Így kísérletezték ki a később Tófejen is használatos összeugró zsugorodó mázat, mely elmondása szerint milliókat érő technika volt. Mikor ezért jelentéktelen összeget kínáltak nekik, érezték, hogy ideje elhagyni Magyarszombatfát. Ekkor kereste meg őket a zalai Építőipari Vállalat.

A díszmű-kerámiagyártás

Tófejen havi 3500 forintot kerestek, ami igen jó bérnek számított a magyarszombatfai 2500-hoz képest. Esténként, szombaton és vasárnap maszekoltak és a szövetkezetnek boroskészleteket, vázákat készítettek és építettek egy elektromos kemencét is. 

A tófeji gyárban gépi korongozást és öntést használtak a kerámiák elkészítéséhez. A fivérek feladata a tervezés, dekorálás és kezdetben a dolgozók betanítása volt. Később a tervezésbe bekapcsolódott Czugh Dezső fia, Czugh Miklós, és Czugh János lányai, Meglécz Gyuláné Czugh Éva és Czugh Mária. Mária a vegyésztechnikus és vegyészmérnök szerepét töltötte be az üzemben, és később tovább dolgozott a Zalakerámia Zrt.-nél. 2017-18-ban adott interjúival nagyban hozzájárult ahhoz, hogy rekonstruálni lehessen, hogyan is zajlott a díszműgyártás Tófejen. A munka felosztásáról például így ír: „[a] díszítés, anyagaink, eszközeink, módszereink kialakítása is feladat volt, amit Czugh János végzett az üzemi kerámia frittek és egyéb máz anyagok (kaolin, színező fémoxidok, színtestek) felhasználásával, empirikus kísérletekkel.”(11) A termelést 1964 után rövidesen már feleségeik irányították. Nemsokára már mind a heten, a fivérek teljes családja a gyárban dolgozott.

w

Tófej kerámiák. Fotó: Bartha Orsolya, Rédey-Webb Hanna
 

A munkásokat a környező településekről kapták, ám Tófejen nem volt hagyománya a fazekasságnak, keramikus szakmunkásképző sem volt a megyében. A dolgozók főként parasztok voltak, akik inkább a földjükön lettek volna, és másodállásként tekintettek a gyárra, ráadásul a munka közbeni alkoholizálással is akadtak gondok.(12) Ezeket a munkásokat nulláról kellett betanítani, így olyan gyártási módszert kellett kitalálni, amelyet képesek voltak rövid idő alatt elsajátítani. A kézi korongozás ki volt zárva, ezért nyúltak az öntéshez és gépi korongozáshoz. A gyártás végig kézi munkával történt, manufakturálisan, és mindvégig rengeteg selejtes termék keletkezett. Az öntés továbbá azt a problémát is felvetette, hogy így már nem volt minden anyag kéznél, hiszen a vörösagyag mellé mindenféle adalékokat kellett keverni, hogy önthető legyen.

A fivérek itt sem hagytak fel a fazekas mesterséggel, a gyár mellett egy kis műhelyben, szabadidejükben modern népművészeti jellegű tárgyakat készítettek, melyeket a piacon és vásárokban árusítottak. Később mindketten fazekasműhelyben dolgoztak tovább, ahol kiállították a Tófejen készült darabokat is.

1965-től három típusú terméket gyártottak. Csempét, díszmű-kerámiát és a kecskeméti Zománcipari művek helyett mázat és zománcot. Utóbbiakhoz forgódobos olvasztókemencét használtak. Ebben a kemencében olvasztották az ólomkromát tartalmú frittet, mellyel a védjegyükké vált, narancsos máz készült. „200-250 kg.-os adagokban töltötték a máz-alapanyagokat a dobba, majd gázégetővel tengelyirányban fűtötték a kemencét, s hevítették fel 1000-1300 ºC-ra, amin az összetevők megolvadtak. Az olvadékot hideg vízbe folyatták, ahol kristályos, szemcsés üvegszerű anyaggá dermedt. Ez volt a fritt, amit aztán megőröltek, vízzel keverve finom szuszpenzió, kerámiamáz készült belőle.”

A csempe később a 70-es évek környékén meginduló építkezések miatt a legsikeresebb termékük lett. „Kezdetben 10×10 cm-es vörösagyag alapú burkolólapok készültek az üzemben, a későbbiekben áttértek a 15×15-ös méretű csempék, majd még később a 20×20-as járólapok gyártására. A termelést az elmúlt fél évszázad során többször korszerűsítették, új üzemcsarnokok épültek, már 1973-tól olasz technológia alapján, olasz mázakkal zajlott a burkolólap-gyártás.” Itt gyártott csempék Zalakerámia néven a mai napig kaphatók.

w

Tófej kerámiák. Fotó: Bartha Orsolya, Rédey-Webb Hanna
 

A díszmű-kerámia gyártásakor olyan terméket akartak készíteni, ami illik majd a panellakások egyenbútoraihoz, de valami egyéni színezetet és hangulatot ad a belső tereknek. A csarnok, melyben a gyártásuk folyt, a régi téglagyár egyik épületében zajlott, majd később áthelyezték egy másik épületbe, amit a gyártás sorrendjéhez illesztve rendeztek be.

A dísztárgyak gyártásának első lépése az öntés volt. Az agyagos elegyet formakészítők által tervezett gipsz formákba öntötték. A gipsz kiszívta a vizet az agyagból, ennek ideje a tárgy méretétől függött. Egy formát 30-40 alkalommal tudtak újra használni, többször nem. Részben ez az oka a kerámiák egyediségének, hiszen ha emellett figyelembe vesszük a hatalmas selejteződési arányt, egy-egy dísztárgyból végső soron igen kevés került a piacra. A gipsz formából kikerülő bőrkemény kerámiáról ez után csiszolták le a varratot és a kiálló rücsköket, majd a szárítás következett, mely 1-3 napig tartott.

A szárítás természetes módon zajlott, mivel a gyár melegüzemnek minősült, így a kemencék köré tették a kerámiákat állványokra. Ezt követően a háromszakaszos kemencében zsengélték a kerámiákat. A három szakasz az előmelegítő-, a tűz- és a hűtő zóna volt. Az első égetés 800-860 fokon zajlott, ami után az első selejtezés meg is történt, ugyanis a kemence hőfokát manuálisan állították be, így nagy volt a hőingadozás, ami miatt már az első égetés alatt sok tárgy megrepedt. A megmaradt kerámiákat nedves tengeri szivaccsal tisztították és portalanították.

A Czugh-család Tófejen is sokat kísérletezett kerámiamázakkal, melyeket sokszor el is küldtek szabadalmaztatni, nagy részüket azonban nem használták fel a gyártás során. Receptjeikkel nem fukarkodtak, Hódmezővásárhely, Pesthidegkút, sőt Magyarszombatfa is használta őket, sokszor ez okoz nehézséget a Tófej kerámiák beazonosításakor(13). Érdekes módon a védjegyükké vált pirosas-narancsos mázat nem is ők kísérletezték ki, hanem Németh János, a zalaegerszegi cserépkályhagyár egy fiatal dolgozója, aki később elismert iparművész lett. Czughék az általa kifejlesztett mázat használták fel annyi különbséggel, hogy míg Németh 1000 fok fölött égette ki, ők 900 és 1000 között, ami teljesen megváltoztatta a máz küllemét. A zalaegerszegi máz feketés vöröses volt, a tófeji pedig nagyrészt fémzománcszerű, narancs-piros, de az égetéstől függően olykor zöldes árnyalatot is felvett(14). Így lehetett minden tárgy egymáshoz illő, de mégis egyedi.

A fedőmázat az ólomoxid és krómoxid tartalmú míniummal színezték, a díszítőmázak két fő típusa pedig egy rézoxiddal színezett zöldes, illetve egy vas-oxiddal és antimon-oxiddal színezett vajsárga máz volt. Emellett készítettek grafitszürke, zöld és kék alapmázas, illetve kékkel díszített termékeket is, de főként a vörös alapszínt használták, ugyanis ezt lehetett a legalacsonyabb hőfokon égetni, így jobban megérte, emellett legnépszerűbb termékeik is ezek a narancssárga kerámiák voltak, ebből volt a legnagyobb bevételük.

r

Tófej kerámiák. Fotó: Bartha Orsolya, Rédey-Webb Hanna
 

A mázazás szintén manuálisan zajlott. A portalanított és zsengélt kerámia belsejét teleöntötték mázzal, majd amikor eléggé beszívta, kiöntötték belőle. Ehhez leggyakrabban egy ólom-antimonátot tartalmazó napsárga mázat használtak.

Ezt követően nagyjából 15-20 másodpercig mázüstbe mártották a kerámiát, hogy a külsejét is megszínezzék, majd kijavították az esetleges hibákat a fedésben, és vizes filccel letörölték az alját. A díszítés a még nedves alapmázra került.

A díszítésnek három módja volt. A legkönnyebb a mázráfolyatás volt, kicsit nagyobb kézügyességet igénylő volt a mintával díszítés, amivel első termékeik készültek. Ehhez ecsetet vagy írót használtak, vagy a nedves mázba festve, vagy először fémmel belekarcolva a mintát és aztán kitöltve azt. Így készültek a narancsos vöröses alapon különféle fekete geometrikus, csíkos, hullámos, emberalakos és halas tartók. Leggyakrabban azonban a tengeri szivacsos technikát alkalmazták. A szivacsot a fedőmázba mártották, majd a nedves alapmázra pacsmagolták. Ez égetés után sűrűbb máz esetén vajsárga, hólyagos felületet eredményezett, míg a hígabb simább lett és méregzöld.

Végül az utolsó ember, aki munkát végzett rajta, a tárgy fenekébe karcolta az azonosító jelét, majd kiégették a zsengélésnél alig magasabb, 860-900 fokon. Ez után az égetés után jelent meg a máz színvilága. A végső termékeket még egyszer átválogatták, ugyanis az anyagok sűrűségét is a munkások mérték ki érzésre, így gyakran megesett, hogy a kerámia és a máz más-más hőfokon tágult és a tárgy hariszos (repedezett) lett. A megmaradt termékekre ráragasztották a fenékcímkét, amin rajta volt a termék száma és igazolta a zsűrizést, majd csomagolták és elszállították az Amfora-Üvért Vállalatnak, akik kizárólagos értékesítői voltak a kerámiáknak. Bár a kerámiákhoz iparművész hozzá sem ért, a Képző- és Iparművészeti Lektorátus zsűrizése azért volt fontos mégis, hogy a vállalat elkerülje a giccsadó fizetését (15).

A gyár csaknem 400 saját formatervet hagyott hátra, melyekről később részletesebben is lesz szó. Készítettek vázákat, díszedényeket, falitálakat, likőrös- és boroskészleteket, még kályhacsempéket is, illetve 60-70 burkolólap típust.(16) Az első tárgy, amelyet 1965-ben készítettek, egy kis hasas csonkakúp nyakú váza volt, melynek T 1 volt a termékszáma. Az utolsó ismert tárgy pedig egy kis barna süteményes készlet, T 437-es sorszámmal(17). A kettő közt rengeteg tárgy készült, melyeket pontosan talán lehetetlen rekonstruálni.

d

Tófej kerámiák. Fotó: Bartha Orsolya, Rédey-Webb Hanna
 

1971-re már 200 féle tárgyat árusítottak, havonta félmillió forint értékben. Legnépszerűbb termékeik a különféle vázák és kaspók voltak. Külön kategóriát képeztek az óriási padlóvázák, melyeket méretük miatt elektromos kemencében kellett kiégetni. De igen népszerűek voltak a japán eredetű ikebana tálak, a főként ajándékba adott, egymáshoz illő hamutálból, vázából és hasonlókból álló szettek, a hangulatlámpák és a 80-as évek elején készült óraszámlapok is. Ez utóbbi az egyetlen olyan termékük volt, melyből exportáltak is. Kevésbé népszerű termékeik voltak a háztartási kerámiák, kávéscsészék, likőrös- és boros készletek. Ezek is divatos küllemű termékek voltak, ám mindennapi használatra nem voltak igazán alkalmasak. A csészék például megrepedeztek hő hatására és áteresztették a nedvességet. A 70-es években kísérleteztek olyan figurális tárgyakkal, mint a lyukacsos hátú ceruzatartónak használható sün. ‘77-re már több mint 300 típusú kerámiájuk volt.

Ekkor nem foglalkoztattak formatervezőket, így főként Meglécz Gyuláné Czugh Éva és Czugh Miklós, olykor pedig egy-egy ügyesebb munkás ötletei valósultak meg. „Formaviláguk mindenekelőtt a népi fazekasság mintakincséből, a kortárs iparművészet új, friss, könnyed stílusú termékeiből, valamint Nyugat-Európából a vasfüggönyön át bekerült szaklapok mintáiból táplálkozott.”(18) Czugh Dezső magyarszombatfai gyára kapcsán azt mondta, hogy „[…] egy gyárat nem lehet csak népművészeti cikkekre felépíteni, […] én egy hármas tagozódást képzeltem el: egy részleg foglalkozzon a hagyományos népi kerámiával, egy részleg készítsen ipari kerámiai cikkeket, a harmadik meg próbálkozzon valami újjal: a népiből felnövő modern kerámiával.”(19) Ez a hozzáállása látszik meg a Tófej kerámiák különleges stílusában és diverzitásában. A kreativitás és kísérletezés folyamatosan jelen volt az üzemben, igyekeztek kiszolgálni a divatot, de játékos, új termékeket is létrehozni. A tömeggyártás ellenére az alkotási folyamat és a munka mégis családiasnak hat.

Egy másik népszerű termékük az úgynevezett bikás tál volt, melyet érdekes módon szintén nem Tófejen fejlesztettek ki. Czugh Mária és Németh János beszámolója alapján a ‘60-as évek elején egy Farkas Róbert nevű fiatal katonát Zalaegerszegre osztottak ki. Itt sokat bejárt Németh János kísérletező műhelyébe segédkezni. Később Tófejre ment dolgozni, ahova magával vitte a bikás tál motívumát, amely ily módon Tófej kerámiaként nagy sikert aratott, megteltek vele mind az otthonok, mind a különféle közintézmények(20).

h

Tófej kerámiák. Fotó: Bartha Orsolya, Rédey-Webb Hanna
 

A kerámiagyár hanyatlása

A ‘80-as években korszerűsítésre kényszerült az szövetkezet, ugyanis egyrészt megváltozott a divat, inkább a fehér, bézs és sötétbarna színvilág kezdte uralni az otthonokat, mintsem a rikító narancsok. Emellett több ólommáz mérgezés is történt az országban, melynek következtében betiltották az ilyen használati tárgyakat. Így hát kiadták a parancsot, és Czughék vad kísérletezésbe fogtak. Kifejlesztettek három új máztípust, a zsírfényű fehéret, a cirmosbarnát és a matt sötétbarnát, amelyek bár tartalmaztak ólmot, az nem oldódott ki a forró folyadék hatására. Emellett előtérbe helyezték a praktikusabb háztartási kellékeket, mint étkészletek és teaszervizek. Vettek egy új kemencét és két olasz formázóprést is, melyekkel szögletes és ovális formákat is előállíthattak. Ekkor már hivatásos formatervező iparművészeket alkalmaztak, Kancsal Bélát és a lengyel származású Ryszard Jankowskit.

1983-ban a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ kiállítótermében termékbemutatót is tartottak, amelyen új termékeik nagy sikert arattak, így nagy reményekkel azonnal legyártották és piacra is dobták. Azonban a várt siker elmaradt, a bögrék pereme továbbra is vastag volt, a csésze fogantyúja megfoghatatlan, a tányér szája keskeny. A díszmű-kerámia gyártása egyre veszteségesebbnek bizonyult, a bevétel elenyésző százalékát képezte a remekül korszerűsített burkolólapokhoz képest, így 1985-ben a vezetés leállította a Tófej díszmű-kerámia gyártását.

A kerámiák jövője valószínűleg főként múzeumi tárgyként vagy magángyűjteményekben elképzelhető. A Göcseji Múzeumban 2000-ben állították ki az első Tófej kerámiát. Azóta körülbelül 70 darab kerámiát tartanak raktáron. Egy felhívás keretében adományozták a múzeumnak a tárgyakat, érdekes módon a legtöbbet nyugdíjazott pedagógusok hozták be, akik a diákjaiktól ballagási ajándékként gyakran kaptak ilyen vázákat, illetve a gyár volt dolgozói, akik így vagy úgy szert tettek a nekik tetsző darabokra, például a hibás termékeket bárki elvihette. 2008-ban a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum igazgatója, Kiss Imre Kerámika és Kádárka címmel állította ki saját kerámiagyűjteményét. A kiállítás kurátora vezette be a Szoc Deco fogalmat a stílus meghatározására, ugyanis szerinte az art decóra vezethető vissza a kádári tárgykultúra(21).

A gyárnak köszönhetően a 70-es évekre Tófej a környező településekhez képest fejlett lett, újabb házakkal és kiépített infrastruktúrával.(22) Az ott élők 40%-a a mai napig a gyárban dolgozik. A gyárban ma falburkolólapot állítanak elő és a Zalakerámia Zrt. tulajdonában van. 

f 

Tófej kerámiák. Fotó: Bartha Orsolya, Rédey-Webb Hanna

Hivatkozott irodalom

Antal, Lívia (szerk.), Emlékpark az első téglaégetők tiszteletére, Zalai Napló, ZALA-LAP Kiadói Kft., Zalaegerszeg, 2004. szeptember. 22.

Béres, Katalin, A tófeji díszmű-kerámia, Zalai Múzeum, NKA, Zalaegerszeg, 2015, 22. szám. 

Laksmi, A Tófej kerámiák: őrségi kerámiától a kádár-korszak modernitásáig, Régi Kerámiák, 2018. jan. 5. https://regikeramiak.blog.hu/2018/01/05/orsegi_tradicionalis_keramiatol_a_kadar-korszak_modernitasaig

Madarász, Magdolna, Egy tárgy, egy történet: Tófej, a magyar narancssárga, Lakáskultúra, 2021. 03. 19. Online forrás: https://www.lakaskultura.hu/dekoracio/narancssarga-retro-szin/  

Moldova, György, Az Őrség panasza, Göröncsérek alkonya – Belső-Őrség, Budapest, Magvető, 1974.

 

1.) A tanulmányt Eleanor Bartha Zeidenberg gyűjteménye ihlette

2.) Antal Lívia szerk., Emlékpark az első téglaégetők tiszteletére, Zalamédia, Zalai Napló, ZALA-LAP Kiadói Kft., Zalaegerszeg, 2004. szeptember. 22. Online forrás: http://archivum.zalamedia.hu/naplo/040929/t.html (Utolsó letöltés: 2023. 08. 05.)

3.) ZALAMÉDIA, 2004.

4.) BÉRES Katalin, A tófeji díszmű-kerámia, Zalai Múzeum, NKA, Zalaegerszeg, 2015, 22. szám, 260.

5.) ZALAMÉDIA, 2004.

6.) BÉRES, 2015, 261.

7.) Laksmi, A Tófej kerámiák: őrségi kerámiától a kádár-korszak modernitásáig, Régi Kerámiák, 2018. jan. 5. https://regikeramiak.blog.hu/2018/01/05/orsegi_tradicionalis_keramiatol_a_kadar-korszak_modernitasaig (Utolsó letöltés: 2023. 18. 05.)

8.) Moldova György, Az Őrség panasza, Göröncsérek alkonya – Belső-Őrség, Bp. 1974. Magvető kiadó https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/MOLDOVA/moldova00157_kv.html (Utolsó letöltés: 2023. 08. 08.)

9.) BÉRES, 2015, 261.

10.) MOLDOVA, 1974.

11.) Czugh Mária visszaemlékezése, 2017.

12.) BÉRES, 2015, 262.

13.) Madarász Magdolna, Egy tárgy, egy történet: Tófej, a magyar narancssárga, Laláskultúra, 2021. 03. 19. Online forrás: https://www.lakaskultura.hu/dekoracio/narancssarga-retro-szin/, (Utolsó letöltés: 2023. 08. 08.)

14.) BÉRES, 2015, 265.

15.) A Göcseji Múzeum Czugh Máriával készített interjúja.

16.) Madarász, 2021.

17.) Béres, 2015, 264.

18.) Béres, 2015, 265.

19.) MOLDOVA, 1974.

20.) Béres, 2015, 265.

21.) Veress Kinga, „Kerámika Kádárika” avagy a „szocdeko”, Beszélgetés Kiss Imre gyűjtővel a Kádár-korszak díszkerámiáiról, Magyar Iparművészet, 28. évf. 2. szám, Bp., 2021. ápr., 36-43.

22.) Moldova, 1974.

nyomtat

Szerzők

-- Rédey-Webb Hanna --

Magyar alapszakos bölcsész, az ELTE Irodalom- és kultúratudomány mesterképzés hallgatója. 


További írások a rovatból

Az acb Galéria Redők című tárlatáról
A teremtett „képzelet” határtalansága
art&design

Eperjesi Ágnes és Várnagy Tibor: TAVATE: lebegés című tárlata az acb Galériában
art&design

Nagyívű nemzetközi kiállítás nyílik a Deák17 Galériában

Más művészeti ágakról

Horváth Iván (1948-2024)
A Friss Hús Határhelyzetek című nemzetközi szekciójáról
Szinvai Dániel: Párhuzam


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés