Az apja árnyékába szorult Brandon Cronenberget a 2010-es évek második felében divatos identitáshorrorok után a mostanában éppúgy népszerű, a felső tízezret céltáblául kijelölő Ruben Östlund-i hagyomány (A négyzet, A szomorúság háromszöge) ihlette meg. Ugyan az ezirányú társadalmi kommentár eddig sem állt távol a kortárs testhorror elsőszámú és legelhivatottabb képviselőjétől: a Vírusgazda (2012) a fogyasztói társadalom kifejezést szó szerint véve, azt a testhorror nyelvére lefordítva fogalmazta meg mondanivalóját, a Gyilkos tudatban (2020) pedig az adatbányász mogult érte véres halál. Az idei Végtelen víztükörben válik azonban elsődleges témává a kapitalista arisztokrácia közege és annak képviselői.

Az alkotói válságban szenvedő író wannabe, James Foster és gazdag felesége, Em a fiktív, barbarizmus jellemezte, ugyanakkor kivételes természeti adottságokkal megáldott Li Tolqa gazdag turisták biztonsága érdekében elkerített luxus hotelében töltik közös nyarukat. Az unatkozó gazdagok ideáltípusát megtestesítő pár egy nap összefut az országba már visszajáró Gabivel és férjével, akik kapcsolataik és pénzük segítségével a védett resorton kívüli, ugyanakkor kellemes tengerparti délutánra invitálják a nyűglődő párt. Azonban a hotelbe tartó visszaút során James halálra gázol egy helyi férfit. Az esetet nem tudják sokáig titokban tartani, James-t másnap börtönbe viszik, ahol hamar kiderül, hogy az országban még mindig a „szemet szemért” elv törvénye uralkodik. Az egyetlen kiút James számára nem más, mint hogy szép kis összegért cserébe klónozzák őt, és a kívül-belül autentikus másolatát végzik ki. Ez azon szűkkörű, gazdag csoport tagjává avatja James-t, amely kellő tőke birtokában és a felelősségvállalás kényszerének teljes hiányában lényegében bármit megtehet.

A Végtelen víztükör karaktereire nem jellemző az az infantilizmus, amely A négyzet sznobjaira, A szomorúság háromszöge vagy A menü (Mark Mylod filmje) élvhajhászaira igen. A film szereplői nemcsak pontosan tudatában vannak, de kéjesen élnek is azon lehetőségükkel, hogy az ország halálbüntetéssel járó törvényeit bármikor megszeghetik, a tiltott szerek használatától és orgiák szervezésétől kezdve a betöréses lopáson át egészen a gyilkosságig.

Az ifjú Cronenberg filmje a perceken át tartó pszichedelikus orgiák és a saját hasonmásuk kivégzését tapsikálva végig néző burzsoák felvonultatásával a '70-es évek csömörfilmjeinek hagyományához nyúl vissza.

Cronenberg a fentieket ötvözi az utóbbi évek szerzői horrorjainak legmeghatározóbb szubzsánerével, a Jordan Peele és Ari Aster nevével fémjelzett identitáshorrorral, amellyel a 2020-as Gyilkos tudatban kísérletezett először. A műfaji keveredés kétségkívül hatásos, ám amíg a csömörfilmes keret jól ágyaz meg a társadalomkritikának, addig az identitáshorror nehezen ver gyökeret. Néhány rendkívül szájbarágós képi hasonlatnak és metaforának köszönhetően érezhető ugyan, hogy a készítők szemében az emberi duplikátum motívuma eredetileg talán az alkotói válság ábrázolását és az éretlen, nyámnyila férfiakról szóló kommentár kifejtését volt hivatott szolgálni, az ikerhatás azonban sokkal inkább működik a halhatatlanság és felelősségvállalás konfliktusának allegóriájaként.

A készítők becsületére legyen mondva, hogy a kísértés ellenére nem élnek az emberi duplikátumokat felvonultató történetek „ki az eredeti?” dilemmájának kliséjével. A kérdést egész egyszerűen nyitva hagyják, így az, aki ettől extra borzongást tapasztal, örülhet, akit pedig nem igazán érdekel a kérdés, gond nélkül elengedheti.

Az arra vágyó nézők számára a film befogadásával járó kellemetlen érzést továbbra is a rendező visszatérő szerzői kézjegyei biztosítják: a szereplők és úgy általában az emberi testek már-már kényelmetlen közelségből való fényképezése, a testi- és tudati eltorzultságot ábrázoló hátborzongató kísérleti szekvenciák, a saját test feletti kontrollvesztés gondolata és csapdába esettség ábrázolása, illetve a fellégzésnek egy pillanatra helyet nem adó, a szürke képek felett mindig ott lebegő eerie zene. Ugyancsak a film hatásosságát erősíti a főszerepet megformáló Alexander Skarsgård kiváló alakítása, amely magasan kiemelkedik a mellékszerepeket játszó színésztárasai nem egyszer színpadiasan elnagyolt megnyilvánulásai közül.

Kétségtelen, az imént felsorolt erényeinek köszönhetően a Végtelen víztükör képes elérni, hogy a néző másodpercekig visszatartsa a lélegzetét. Sőt, olykor még az az érzésünk is támadhat, hogy valami jelentőst, de legalább elismerésre méltó művészi értékekkel megáldott alkotást láthatunk. Azonban, ha a film megtekintése után, némi gondolkodási idő formájában valóban megadjuk a komoly műveknek járó tiszteletet, csak-csak felmerül a víztükör alól a kétely.

Cronenberg „a gazdagok erkölcstelen megalomán opportunisták” lassan elcsépelté váló tételét nem egészíti ki új mondanivalóval, a privilegizált helyzetben lévő, némileg arrogáns író identitáskeresése pedig nehezen, ha egyáltalán vált ki azonosulást. A Végtelen víztükör így megmarad becsülendő, ugyanakkor nem kellően kidolgozott műfaji kísérletnek, amelyre a fiatal Cronenberg életművében számos bekezdést, a társadalom legfelső rétegeit célkeresztbe vevő filmek történetében azonban csak egy lábjegyzetet érdemes szánni.

Képek forrása: Pannonia Entertainment