PRAE.HU: Milyen képek mögött húzódnak meg a legérdekesebb történetek?

Életkortól, sorstörténettől függ, hogy kit milyen képi történet érint meg, az anyaságról, a háborúról, a családi biztonságról vagy a szerelemről szóló. Ahogy minden művészeti ágban, így a képzőművészet körébe tartozó illusztráció esetében is az értelmezés rétegzettsége és nyitottsága tesz érdekességgé egy alkotást. Az ilyen összetett alkotásokban életkoronként újabb jelentésárnyalatokat fedezhet fel a befogadó. A vizuális történetmesélés sajátossága, hogy a néző foglalja szavakba a látottakat, márpedig a képek bizonyos tekintetben nagyobb szabadságot hagynak az értelmező nézőnek, mint a szöveg. Túl az elsődleges tartalmon, a képi kifejezés sajátos eszköztára, a színhasználat, kompozíció, a képalkotó egyéni stílusa mélyebb rétegekkel képes gazdagítani a kifejezést. Egy kép színállása eleve irányt szab az egész hangulatának, érzelmi asszociációinak. Ezért szeretem a Csimota Kiadó silent book (szöveg nélküli képeskönyv) sorozatát, mert azt bizonyítja, hogy az olyan egyszerűnek tűnő történeteket, mint a Piroska és a farkas, számos különféle „hangnemben” lehet elmesélni.

PRAE.HU: Olvastam, hogy gyerekkorodból szép emlékeket őrzöl egy Nemes Nagy Ágnes verseskötetről. Milyen irodalmi élményeket tudsz még felidézni abból az időszakból? Már akkor is megfogtak a képek és az illusztrációk?

Kárpátalján nőttem fel, Visken, majd Munkácson kezdtem az általános iskolát. Ebben a kisebbségi létben különösen felértékelődött a magyar nyelv megőrzése. Édesapámnak köszönhetően, aki festőművésznek tanult, a mi környezetünkhöz képest páratlanul gazdag könyvtárunk volt. A hetvenes években magyar nyelvű könyveket még a viski könyvesboltban is lehetett kapni, az érdeklődők számára tehát hozzáférhetők voltak az anyaország könyvújdonságai. Apai nagymamám nagyon szerette a verseket, ő olvasott fel rendszeresen a Cini-cini muzsikából, a T. Szabó Éva által összeállított, azóta is újra és újra kiadott gyermekvers-válogatásból. Mélyen belém vésődtek a kötet színes, ákombákom illusztrációi, amiket még olvasni nem tudó kisgyerekként nézegettem nagymamám felolvasását hallgatva. Jóval később, művészettörténészként ébredtem rá, hogy az ákombákom rajzok a korszak egyik legnagyobb festője, Bálint Endre munkái voltak. Első képeskönyveim között volt Marék Veronika Boribon és Annipannija, amit számtalanszor újra olvastattam a szüleimmel. Felkavaró volt évtizedekkel később ugyanazt a könyvet a saját fiamnak olvasni. Abszolút kedvencek voltak a Janikovszky-Réber kötetek, amelyek nemzedékről nemzedékre öröklődnek a családunkban, és mai napig sem vesztettek semmit frissességükből. Az én generációm a Móra Kiadó csodás mesekönyvein nőtt fel, a kezdőknek szánt Már tudok olvasni sorozat után jöttek a lányregények, pöttyös és csíkos könyvek, majd az akkor nagyon modern szellemiségű Delfin-könyvek. Később, a nagyszülőknél rátaláltam a két világháborút is átvészelt, féltve őrzött, századfordulós Jókai-díszkiadásra. Túl a kalandos történeteken, az aranyozott kötésű könyvek történeti patinája is vonzott Jókai regényeihez – bár abban már nem voltak illusztrációk.

PRAE.HU: Milyen élmények inspirálták a művészettörténettel való életre szóló találkozásodat?

Csöppet sem volt ez egyenes út, bár visszanézve volt benne valami eleve elrendelt. Ahogy említettem, édesapám festőnek tanult Ungváron, bár nem fejezte be tanulmányait. Családját egy olyan textilfestő üzem vezetésével tartotta fenn, ahol gobelinekhez készítettek kivarrható képi mintákat, de nem csak giccses cicás és naplementés jeleneteket, hanem kifejezetten modernista, dekoratív kompozíciókat is. Hat éves koromig a lakásunk közvetlen szomszédságában volt a műhely, ahol tucatnyi asszony festette sablonok alapján a textil mintákat. Hosszú időn át én is festőnek készültem, de miután nem vettek fel a Képzőművészeti Gimnáziumba (Magyarországra való áttelepülésünk után), elengedtem ezt az álmot, és filmes pályára készültem. Sok kacskaringó és kitérő után, 27 évesen kezdtem el művészettörténetet tanulni az ELTE-n.

PRAE.HU: Én ma is táplálkozom azokból az inspirációkból, amiket a szentesi gimnázium drámatagozatosaként szívtam magamba a művészettörténet tanárnőmtől. Hogyan vélekedsz a hasonló középiskolai élmények nélkül felnövő generációk veszteségéről?

Annak ellenére, hogy édesapám révén volt kapcsolatom a művészetekkel, a művészettörténetről mint tudományról lényegében semmit sem tudtam. Tisztán emlékszem, hogy érettségi környékén, a továbbtanulási kézikönyvet böngészve megakadtam a művészettörténet szakon, de elvetettem, gondolván, hogy úgysem tudok se zenélni, se táncolni. Elég szomorú, hogy négy év gimnázium után a kifejezést sem tudtam értelmezni. Szisztematikus művészettörténeti ismereteket első ízben a Színház- és Filmművészeti Főiskolán kaptam a nyolcvanas évek végén, ahová tévérendező -szerkesztő szakra jártam, és ahol akkor már évtizedek óta rendezők nemzedékeinek tanította a művészetek történetét a legendás Szöllősy Andrásné. Az ő hatására döntöttem úgy, hogy a tévés karrierről lemondva az elmélyültebb bölcsészettudomány, a művészettörténet felé fordulok. Akkor ennek elsajátítására a fővárosban egyedül az ELTE-n volt mód, és

jól jellemzi a képzés elit jellegét, hogy akkor a (szakirányú) felvételire annyit kellett tudni, mint ma egy BA diplomához. Nekem is csak harmadszorra sikerül a felvételi, igaz, hogy akkorra már nagyon elszánt voltam a művészettörténet iránt. Ennek tükrében szomorú megélni, hogy a 2020-as NAT teljesen kivezeti a művészettörténetet a gimnáziumi tárgyak köréből, és még a művészettörténeti érettségi lehetőségét is eltörli.

Nehezen felfogható ez az oktatáspolitikai döntés egy olyan helyzetben, amikor a vizualitás, a képi tartalmak megértése és generálása elsőrendű ismeret. A képzőművészetek történetének ismerete semmivel sem kevésbé fontos, mint az irodalmi hagyományban való jártasság. A hazai gondolkodásban mégis, a vizualitás alacsonyabb rendű, ledér és haszontalan tudásként él a köztudatban.

PRAE.HU: 2019 őszén indult el a Budapesti Illusztrációs Fesztivál és idén harmadik alkalommal került megrendezésre. A díjazottak pályaműveiből november 9-én nyílt kiállítás az óbudai Esernyős Galériában. Milyen vizuális változások figyelhetők meg a pályamunkák, illetve a díjazottak tekintetében?

Négy éve indult útjára ez az esemény, amely azóta a magyar illusztrációs művészet legfontosabb seregszemléjének mondható. Ez kevés idő ahhoz, hogy lényegi stiláris változások legyenek megfigyelhetők. Annyi bizonyos, hogy érezhető a legfiatalabb generáció előre törése, köszönhetően annak, hogy mind több helyen oktatják magas színvonalon az illusztrációs grafikát. Ilyen műhelyek a Corvin Rajziskola, a Krea Művészeti Iskola, tavaly óta pedig egyetemi képzésként is választható az illusztráció a MOMÉ-n, idén pedig Egerben is megindult a felsőfokú képzés. Az egész kezdeményezés egyik legfőbb célja az volt, hogy bemutatkozási lehetőséget teremtsünk a pályakezdőknek, láthatóvá tegyük a fiatal tehetségeket, új hangokat kereső kiadók számára. Az óbudai Best of Billufeszt tárlaton az egykori pályaművek mellett az eddig díjazott alkotók azóta megjelent könyveit is kiállítottuk. És mondhatom, nagy öröm látni, hogy olyan fiatal grafikusok pályára állását segíthette a Billufeszt, mint az azóta befutott Turi Lilla vagy Szinvai Dániel. Az Esernyős Galéria Kiállításán valamennyi kategória díjazott munkái együtt láthatóak (fiction gyermek és felnőtt irodalom, non-fiction, silent book, legjobb pályakezdő alkotó, sármedei ösztöndíjasok és évfordulós irodalmi pályaművek) – ami azért különleges élmény, mert az évfordulós irodalmi tárlatokat mindig a törzsanyagtól különállóan állítottuk ki, tehát mi sem láttuk még soha együtt ilyen módon ezeket az alkotásokat.

PRAE.HU: Ami a hazai illusztrációs kínálatot illeti, van lemaradásunk a Bologna Children’s Book Fair vagy például a Pozsonyi Illusztrációs Biennálé vonatkozásában?

Nem érdemes ezekkel összevetni a Billufesztet, a bolognai vásár és a pozsonyi BIB ugyanis grandiózus, nemzetközi seregszemlék, amíg a mi pályázati kiállításaink a hazai alkotások bemutatását szolgálják (habár mindig van egy-egy meghívott külföldi vendég országunk, idén a cseh illusztrációs művészetbe nyújtottunk betekintést.) A szlovák és az olasz esemény azonban megkerülhetetlen szakmai viszonyítási pont. A nemzetközi trendek ezek mentén kísérhetők nyomon. A Billufeszt létrehozásával a legfőbb célunk az volt, hogy az itthon igencsak elhanyagolt és lenézett illusztrációs művészetekre tereljük a figyelmet. Nemzetközi szinten az illusztráció már rég nem korlátozódik a gyermekkönyvekre, hanem a kortárs grafika egyik legdinamikusabban fejlődő ága. Az elmúlt tíz évben virágzik a képzőművészeti igényű képeskönyvek piaca, amelyek lehetnek kamaszoknak, felnőtteknek szóló alkotások is. Mára kialakult a legjobb, legszebb, nemzetközileg elismert képeskönyvek gyűjtőinek köre. A Pest Text keretében az elmúlt években gazdag válogatást mutattunk be a közép-európai, olasz és francia képeskönyvekből. Mi attól még nagyon messze vagyunk, hogy legyen vásárlóközönsége itthon a minőségi, művészi igényű képeskönyveknek. Vannak ugyan az ügy iránt elkötelezett kis kiadók, mint a Csimota, a Csirimojó, a Vivandra, a Kisgombos vagy a Scolar Kiadó, akik kísérleti, különösen igényes, művészi képeskönyveket is bevállalnak. De a legnagyobb kiadók, mint a Móra vagy a Pagony, csak óvatosan mernek nyitni, mondván, a hazai vásárlóközönség szövegközpontú. (És itt visszautalnék a művészettörténet és a vizuális ismeretek visszaszorítására az oktatásban.)

PRAE.HU: A BILLUFESZT mennyire tud kiszabadulni a szűk szakmai körből, mire engednek következtetni a látogatottsági mutatók?

Nem mérjük a látogatottságot. A Billufeszt mögött nem áll nagy intézmény, csak egy maréknyi elkötelezett, grafikabarát szakember, a Graphifest eseménysorozat szervezői, akik maguk is tervezőgrafikusok (én művészettörténészként kilógok a sorból.) De az jól látható, hogy nagyon sokakat érdekel, különösen a fiatal korosztályból. A törzskiállítások helyszíne 2019-ben a Magyar Képzőművészeti Egyetem volt, az elmúlt két alkalommal pedig a Moholy-Nagy Egyetem, ami némiképp behatárolja a látogatók körét. Idén első alkalommal a Petőfi-Madách évfordulós tárlatot a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Központi Könyvtára fogadta be, ahol lényegesen többen láthatták a pályaműveket, mint eddig bármikor. Egy ideje kifejezetten törekszünk rá Herbszt Lászlóval, hogy vidéki nagyvárosokba bemutassunk egy kisebb válogatást az aktuális pályaművekből. Tavaly jártunk már Székelyföldön, Kaposváron is, jövőre Miskolcra, Győrbe, Debrecenbe, Szolnokra visszük az anyagot, és remélhetően Helsinkiben is lesz módunk bemutatni egy reprezentatív válogatást. A magyar kultúrának (képzőművészetnek és irodalomnak) aligha lehet erősebb reklámja, mint ez a nagyon kortárs, közérthető és élvezetes képanyag.

PRAE.HU: Mi volt a személyes kedvenced az idei pályamunkák közül?

Sajnos a díjak nem járnak a művek kiadásával. Nagyon örültem Makhult Gabriella életmű díjának (Gyulai Líviusz díj), és remélem, hogy a görög mítoszokat feldolgozó képsorozat előbb-utóbb könyvként is eljut a közönséghez. Szintén kiadóra vár Kovács G. Tamás illusztrációs művészete, aki már nem először kapott díjat a Billufeszten. Amint Máray Mariann lenyűgöző, és nemzetközileg többszörösen elismert képeskönyvei sem tudnak utat találni a hazai közönséghez. A díjakról hagyományosan egy kiadói és grafikai szakemberekből álló zsűri dönt, aminek mi, Herbszt Lászlóval nem vagyunk tagjai, épp azért, hogy független szakmai döntés szülessen. Személyes kedvencem nagyon sok van, hogy csak néhányat említsek, Békés Rozi Pál utcai fiúk-illusztrációi, Dusza Eszter, Hanga Réka, Sipos Fanni gyerekkönyv-illusztrációi, Gombos Gáspár, Jáger Attila és Krizbai Gergely, Lantos Júlia, Nemes Anita munkái. Szívesen látnám viszont nyomtatásban Cseszneg Gyöngyi, Iván Zsuzsanna, Pusztai Diána, Trázsi Ivett, Cselőtei Zsófia, Gaál Mici, Imre Kinga, Lénárd Enikő vagy Rostási Vivien illusztrációit. A kortárs Petőfi-illusztrációk közül pedig abszolút kedvencem Galántai Maja sorozata.

PRAE.HU: Mik azok a képi megoldások, amelyek azonnal magukkal ragadnak?

A látszat ellenére, az illusztráció nehéz műfaj. Igényli a szöveg pontos és elmélyült értelmezését. Fontos a karakterek és a miliő árnyalt és következetes bemutatása. Mindennek alapja az alapos alakrajzi ismeret. Amit személyesen nagyra értékelek, az a művészi kidolgozással párosuló egyedi hang, ami akár önálló grafikai alkotásként is megállja a helyét.

PRAE.HU: Manapság rendkívül nyomasztó képi világban élünk. Milyen határvonalak mentén lehet szűrőt tartani a gyerekeink szeme elé? Hogyan formálhatjuk jó irányba a vizuális érzéküket?

Az ezredfordulón általános vélemény, hogy nincsenek tabutémák, nincs éles határvonalak a gyerek és nem gyerek irodalom között. Az, hogy ki milyen képi világra fogékony, függ az adott gyermek érzelmi intelligenciájától, kulturális hátterétől, vizuális érzékenységétől. Természetesen figyelembe kell venni az életkori sajátosságokat, de

a hat évesek is ugyanabban a valóságban élnek, mint mi. Bármennyire is igyekszünk burokba zárni őket, rezonálnak a feszültségeinkre. Rajtunk keresztül éppúgy megélik nehézségeinket, mint örömeinket. Fontos, hogy a képeken keresztül kiteljesítsék fantáziáikat, álmaikat, de a képi történetek a traumafeldolgozásban is segítséget nyújthatnak

– ennek itthon is sikeres példája Rofusz Kinga Otthon című képkönyve. Vannak nehezen kimondható dolgok, amelyekről a képeken keresztül könnyebb beszélni, ilyen a betegség, gyász vagy háború témája. Különösen kisebb korban a szülő felelőssége, hogy vizuálisan minőségi könyveket adjon gyermeke kezébe, nem félve a szokatlan, szürreális, groteszk képi megoldásoktól sem. Meggyőződésem, hogy a minőségi illusztráció belépőt jelenthet a kortárs képzőművészetek felé. Aki igényes képeskönyveken nő fel, az saját környezetének vizuális megformálásában és kultúrafogyasztási szokásaiban is nyitott lesz kortárs, minőségi vizualitásra.

PRAE.HU: Grela Alexandrával közös Hol készül a művészet? című művészettörténeti böngésződ több kategóriában is megkapta az Év Gyerekkönyve Díját. Milyen módszerrel született a könyv?

A kötet az én ötletemre és koncepcióm mentén született, de végső kialakításában döntő szerepe volt az illusztrátornak, Grela Alexandrának és a könyvet felvállaló Csimota kiadó vezetőjének, Csányi Dórának. A kötet az ősember barlangrajzaitól Banksy street art művészetéig kalauzolja a nézőt, a művészet történetének leghíresebb műtermein keresztül. Műfaját tekintve ez egy böngésző, amiben sok-sok részlet, művészettörténeti idézet és játék mentén fedezhetik fel a gyerekek (és felnőttek) a különféle stílusokat és művész szerepeket. A visszajelzések alapján – a nem létező – művészettörténet oktatást is segítheti a könyv. Különösen sikeres vállalkozásnak érzem, ahol kivételes összhangba került a minőségi grafikai megfogalmazás, a tudományos ismeretterjesztés és játékos szórakoztatás.

Révész Emese portréját Valuska Gábor készítette, a Billufeszten készült képek Kövesdi Réka fotói.