PRAE.HU: Munkáidban sokszor megjelennek a talált tárgyak, akár talált idegen családi archívum, majd utána terelődött át sajátra. Mennyire éreznéd mondjuk túlzásnak, vagy mennyire lehet hasonlítani egyfajta kurátori magatartáshoz, a valósággal vagy az emlékezettel szemben, legyen az személyes, családi vagy éppenséggel idegen?

Ez valahogy a legelején már úgy alakult, hogy a fotózás mellett nagyon hamar, párhuzamosan elindult ez a talált fotógyűjtés. 1992-93 körül kezdtem el gimnáziumban fotózni, és 1995-ben, érettségi után már bőven találtam fotókat – nem csak találtam, hanem rögtön archiváltam is őket. Volt egy füzet, amiben lejegyeztem, hogy mikor mit találtam, és pontosan hol. Ebből lett egy nagy gyűjtemény. Az elején csak raktároztam, egy idő után egyre gyakrabban emeltem be a saját munkáimba. Ennek az volt az érdekessége számomra, hogy itt voltak családok által kompletten kidobott papírképek, diapozitívok, negatív tekercsek dobozban, ami rögtön mutatott egy családtörténetet, és engem nagyon izgatott a családi narratív vonala ezeknek a képeknek. Tehát volt egy készen kapott családtörténet, amiben keresgélhet, kutathat az ember. Én akkor történelem-régészet szakra jelentkeztem érettségi után, ahova nem vettek fel, és végül elmentem tanulni Franciaországba, ahol aztán a fotózás elkezdte kitölteni az életem nagy részét. Ott hirtelen kinyílt előttem a világ, hamar felfedeztem, hogy a fényképészeten belül mennyire sokféle lehetősége van az embernek. A régészetnek ezt a szöszmötölős, leporolós, kutatós részét pedig átemeltem a talált fotókkal való foglalatoskodásba.

A mostani kiállításon egyébként pont van egy olyan munka, amin mindez szépen tetten érhető. Az egyik legelső megmaradt munkám, amivel még felvételiztem a képzőre, '98-ban. Hullámsír a címe és azért érdekes, mert lényegében már akkor, 21 évesen pont ugyanúgy viszonyultam ehhez az egészhez, mint most. Tehát, hogy van egy talált fotó, ami a Gellért-fürdőt ábrázolja, amit aztán felvágtam csíkokra és kémcsövekbe helyeztem, feltöltöttem a Gellért-fürdő vizével. Utána készült róla egy archivált dokumentum, egy fotósorozat, amin látható, ahogyan eltűnik, leázik a kép. Emlékszem, hogy már akkor a fotográfia szélsőséges helyzeteit kerestem, hogy mennyit lehet rajta tágítani, azon túl, hogy csinálunk egy képet, vagy lenagyítjuk, milyen új jelentésrétegeket lehet belesűríteni egy munkába. Igazából most vált világossá, amikor ez a munka kikerült, hogy a munkamódszerem mennyire hasonló a mai napig. 

Fotó: Biró Dávid

PRAE.HU: Rá is akartam kérdezni a Hullámsírra és az ezzel kapcsolatos, más médiumba való átemelésre, valamint az időkezelésre… 

Igen, az mindig érdekel, amikor van egy ilyen médiumváltás. Azt sokszor használom. Az idő kérdése meg lényegében végigfut az összes munkámon. Mindig is központi gondolat volt, de hát ez amúgy is jellemző, ha az ember fotó alapú képeket készít vagy videóval foglalkozik.

PRAE.HU: A talált tárgy „szokása”, mit gondolsz, mennyire öröklődhetett át, vagy mennyire tanulhattad el, édesapádtól? Vele kapcsolatban több interjúban is megemlíted a gyűjtögető habitust, hogy mondjuk egy repülőgép papírzacskóra írt fel egy idézetet, megtartott jegyeket, így tovább?

Amit ő gyűjtött, azok szavak és mondatok, félmondatok, neki arra volt fókusza. A tárgyi gyűjtés inkább köthető az édesanyámhoz, aki híresen nagy lomtalanító volt kiskorunkban. Szóval, ez inkább tőle jön, a tárgyak szeretete, a rajongás bizonyos objektek iránt vagy a gyűjtés és az a figyelem, fókusz, ami ezzel jár. Persze a családunk évszázadokra visszamenően jól dokumentált és tradíciója van a családi levéltárnak, archívumnak. Sajnos egy részük elpusztult a majki kastély tűzvésze alatt, de egy átlag családhoz képest még így is jól állunk dokumentumokkal. Nyilván ennek az anyagnak a gazdagsága és a családi történetek sokrétegűsége miatt az apám is és én is nyitottan nyúltunk ezekhez a dolgokhoz. Apám persze sokkal bátrabban, ráadásul ő a nyelvvel is ennyire szabadon bánt. Én sokkal szűkebb utakon járok a képzőművészeten belül, de persze könnyen használok fel olyan képeket, melyek elkészítésénél még csak nem is éltem.

Fotó: Biró Dávid

PRAE.HU: Ezt többször nevezed kisajátításnak is.

Igen, ez egy bevett képzőművészeti módszer, amit sokan használnak. Nyilván átmegy sok szűrőn, sokszor van akár médiumváltás is, van egy művészi szándék, absztrakció, ami után lesz egy új, önálló alkotás, csakhogy maga a munkának az alapja az már egy létező képi információ.

PRAE.HU: Igen, és hogy ha már pont a munkák természetéről van szó, hogy ha jól olvasom, akkor saját magadat leginkább képzőművészként definiálnád, még akkor is, hogyha a fotográfia az alapvető média, amiben a legkényelmesebben mozogsz. Mennyire tartod a teljes munkásságod vagy munkáid zömét konceptuálisnak?

Nyilván az egy erős szál. A gondolatiság, a koncepció erős, ami részben abból adódik, hogy ezek olyan munkák, amik nagyon sokrétegűek, nagyon sok információt tartalmaznak, és adott esetben sok hozzáadott információ kell a megfejtéséhez. Ezen túl ezeknek a munkáknak is van esztétikai oldala, kompozíció, technikailag rendben legyen, vonzza oda a szemet, vagy, hogy maga a választott médium is hordozzon jelentést. A legtöbb munkámnak mindig van egy első olvasata, de utána jön még számtalan réteg, amit nem mindig fejt fel a néző, bár én azt szeretem, hogy ha ezzel foglalkoznak, kapirgálják őket, és akkor onnantól kezdve sokkal izgalmasabb dolgok jönnek ki, mint azt elsőre olvassa az ember. Ez mindig akkor kezd izgalmas lenni, amikor már nem a nagyapám személyes traumájáról szól a munka, hanem mondjuk kinyílik, és lesz belőle egy kelet-európai történet. Igazából erre használom a családot, hogy ennél sokkal általánosabb dolgokról beszéljek ezekben a munkákban. 

PRAE.HU: A Timelines cím a már felmerült idővel, mint témával kapcsolatosan milyen jelentőséget hordoz?

A legelső munkacím az volt, hogy Timeline. És akkor azt hiszem, talán Mucsi Emese kurátor dobta be, hogy mi lenne, hogyha többes számban kerülne. Onnantól kezdve rögtön működött, hogy persze, hiszen ennek az egésznek nem egy olvasata van. Ez a családtörténet nemcsak a mi családunk története, ez egy kelet-európai történet, ez itt is kapcsolódik, ott is kapcsolódik ehhez is, ahhoz is. Úgyhogy tényleg egy ilyen szövevényes idővonal. Amikor a kiállításra csináltam az új munkát, akkor már tudtam, hogy annak mindenképp szeretném ezt a címet adni. Ez egy videómunka, négy családtaggal. Az anyámmal, a két lánytestvéremmel (a húgommal és nővéremmel) illetve a feleségemmel készítettem, tehát a család női tagjaival, ami az utolsó munkákban kifejezetten hangsúlyos és fontos szerepet kap. Korábban leginkább férfi rokonok életét dolgoztam fel, most a női vonal lett hangsúlyosabb. A videó két hanganyagra épül. Az egyik egy 1973-as rádióinterjú, ami dédanyámmal, gróf Károlyi Margittal készült, a másik pedig apám által rögzített oral history interjúk, amiket a Harmonia Caelestishez kapcsolódóan készített még a 90-es években. Ezek nagyon érdekes történetek, amiket jelenlegi női családtagjaimmal mondatok el újra, nagyon izgalmas időhurkokat hozva létre ezzel. Például az anyám mondja el azt, amit a dédanyám az 1970-es évek elején mesélt, ahol arról beszél, hogy a fiatal házasok, az apám és az anyám most költöztek új lakásba, és ezt most már az idős anyám hangján halljuk – tehát van egy visszacsatolás az időben. Vagy ahogy a nővérem arról beszél a nagyapám testvére szavait elmondva, hogy miért ment Bécsbe ’56-ban, miközben a nővérem is Bécsben tanult a 2000-es évek elején. Minden nagyon szépen és finoman összecseng. Végül lett belőle négy videó, négy családi történettel, amik elég drámaiak, adott esetben. Szó esik Menyhért bácsikámról, aki gyermekparalízisben halt meg ‘53-ban. Ő az egyik utolsó haláleset ebben a betegségben, mert pár hétre rá már megvolt az ellenszérum. Benne van a nagyapámnak a húga, Mónika, akivel több munkámban foglalkoztam már. Ő elmeséli, hogy hogyan ítélték el és csukták le 1950-ben majd a szabadulása után, miként szöktek át Ausztriába ‘56-ban. 

PRAE.HU: A kiállítás megnyitóján egy hármas, általad és a két kurátor, Don Tamás és Mucsi Emese által tartott tárlatvezetésen vehettünk részt. Ez a helyszínen nagyon kollaboratívra, egymást kiegészítőre sikeredett – mennyire volt ugyanez a kollaboratív jelleg jellemző a kiállítás szervezésére, vagy éppenséggel a munkák válogatására is?

Sokszor tűnök bizonytalannak, de onnantól kezdve, hogy az alap ki van találva, már elég határozott elképzelésem szokott lenni. Viszont nagyon szeretek kurátorokkal dolgozni, ha a közös munka valóban hozzáad a kiállításhoz. Mucsi Emesével és Don Tamással már van közös múltunk. Emesével csináltuk annak idején a Jelentés kiállítást a Capa Központban, 2015-ben. Ez mindanyiunk számára meghatározó és fontos együttműködés volt. Mesivel azóta nagyon szoros kapcsolatom. van Kevés emberrel beszélgetek művészetről, meg a munkáimról, felmerülő problémákról, ő az egyik ilyen, akivel ezt meg tudom osztani. 

Don Tomival meg korábban több projektben dolgoztunk együtt, az Enyészpontok 3.0-ban is például. Tominak rengeteg energiája van, egyszerre képes 4-5 dolgot pörgetni a fejében, nagyon inspiráló. Amikor a MODEM-en belül meglett a végső helye a kiállításnak, lemaketteztem a teret, nyomtattunk méretarányos kis munkákat és egy délelőtt alatt kitaláltuk a kiállítás szerkezetét. Úgyhogy ebből a szempontból nagyon jó és hatékonyan működő kollaboráció volt velük. Az installálás is gyorsan haladt már emiatt, úgyhogy a múzeumi dolgozók is szerintem elégedettek voltak, hogy nem az utolsó héten vakargatjuk a fejünket, hogy melyik munka hol nézne  ki jól. Én szeretek úgy dolgozni, hogy ez így ki van találva. Sokáig nem volt műtermem, és akkor mindent fejben, meg kis füzeteken kellet megtervezni, kitalálni. Úgyhogy ebben van gyakorlatom.

Fotó: Biró Dávid

PRAE.HU: Most már van egyébként műtermed? 

Most végre van, úgyhogy most új dimenziók nyílnak, hogy van kísérletezős, koszolós helyem. A 2000-es évek közepén volt Marseille-ben városi műtermem, ami egy 200 négyzetméteres tér volt egy hatalmas gyárépületben, ott több tonna betont öntöttünk, szóval tényleg lehetett játszani, és meg is szoktam, hogy más léptékű dolgokban gondolkodtam. Aztán hirtelen nem volt évekig fix helyem, emiatt sokkal kisebb műtárgyakban gondolkodtam, leginkább fejben és papíron. Ezt a fajta munkamódszert is nagyon szerettem, sokat tanultam belőle, hogy mindent többször végig kellett gondolnom, mivel nem volt lehetőségem élőben kipróbálni.

PRAE.HU: És akkor talán azt is lehet állítani, hogy ha megvolt ez a rendezés a makett szerint, és mondtad, hogy ugye néhányról, egy párról tudtad, hogy mit hova szerettél volna, mert így előre határozottabban. Mennyire nem véletlen az, hogy mondjuk a kiállítás gyakorlatilag A Nagy Menetelés vége képpel kezdődik és a Propagandával végződik?

A Nagy Menetelés vége kisebb méretű munka az eredeti verzióban. Egyszer Luxemburgban volt kiállítva, és az ottani intézmény vállalta, hogy nagyban legyártják. Akkor lett belőle egy ilyen hatalmas, múzeumi verzió, ami tényleg új dimenziót ad a munkának, mivel majdnem három méter széles, és ha ott áll előtte az ember, azért eléggé beszippantja. Adta magát, hogy ez a kép lesz a bejárati főfalon. A kiállítás négy egységre oszlik, és az óramutatóval ellentétes irányba kell bejárni a térben, miközben időben nagyjából előre haladunk. Amit utoljára lát az ember, az a Propaganda plakát, ami azért is oda került, mert szerettük volna, ha a kiállítás megnézése után, egy kis darabot elvihetnek a nézők magukkal. Ezt még a Jelentésre készítettem. Összesen 17 fajta plakát volt, amiből most itt egy szerepel. Ezek ’50-es, ’60-as évek propaganda diafilm felirataiból összeollózott mondatok. A család pompás kastélyának annyi feliratú filmet hoztuk el értelemszerűen Debrecenbe. De az utolsó szekcióban ott van a Walsin című munkámnak a tapéta verziója rajta az Isten, Haza, Család című képpel, mely Mélyi Józsefék Kívül Tágas (http://www.kivultagas.hu) projektjére készült, ami egy kiállás volt a Műcsarnok elbitorlása ellen. Szépen kapcsolódik hozzá lezárásként a Propaganda-plakát.

PRAE.HU: Igen, és azt nézem, hogy nyilván vannak munkák, amikről konkrétan nem ejtettünk szót, bár sokat érintettünk, meg szerencsére volt szó hosszabban külön a Timelinesról is, az új munkáról is.

Két külön terem van, az „Agy” és mögötte van egy másik ugyanakkora terem, amiről az elején tudtam, hogy oda akarom az összes nagyapámmal foglalkozó munkát egybegyűjteni. Ott van egy nagyméretű projekció Feketén-fehéren címmel, ami Gazdag Gyula A sípoló macskakő című filmjének a zárójelenetének az átdolgozása. Ott van az Orthodromie című munkám, ami egy manuális lentikulár. Nagyapám életének két részlete, az egyik oldalról a kastély előtt áll kamaszként, díszmagyarban, a másik oldalon a kitelepítés alatt, hasonló testhelyzetben. Ezt nagyon fontos munkámnak tartom. Akkor ott van egy neon munka, aminek alapja az apám egy rajza, a nagyapámról, egy hármas portré, meg ott szerepel a Hermes & Erika, a két írógép, szintén portrészerűen fotózva. Szóval én azt tudtam, hogy az fontos csomópont, ott kell, hogy legyenek ezek a munkák egybegyűjtve. Amint ebből a teremből kilépsz, ott vannak a leginkább a Farkasvakság (acb Galéria, 2017) kiállításon bemutatott, gyászidőszak alatt készült munkáim, tehát a fa könyvek (Untitled (books), 2017), meg a póló lenyomat (Untitled (t-shirt), 2017), ami nagyon misztikus tárgy lett. Az  az anyámhoz kapcsolódik. Ezért is mondom, hogy ez valahogy ez a női vonal így erősebb lett, főleg az új munkákban, a Timelines mellett például a piros-fehér-zöld című munkában is, ami a dédnagyanyám egy levelezéséből kiragadott részletek  dolgoz fel. Az is érdekesen kapcsolódik az egész archívum kérdéshez.

PRAE.HU: Az idővonalak kapcsán számomra mondjuk az egyik legkiemelkedőbb munka a Megkésett örökség.

Számok, amik voltak, lettek, vagy lehettek volna, ez az alcíme. A Megkésett örökség eddig csak a MODEM-ben volt bemutatva, most már másodszor. Az alapja egy lottószelvény, amit a ’70-es években a nagyapám játszott meg. Rájöttem, hogy ő az apjának és a három testvérének a születési dátumát tette meg. Akkor én is megjátszottam ugyanezeket. És ha jól emlékszem, három találatos nyereményt sikerült ezzel bezsebelnem, ebből a 18 700 forintból alpakka lemezt vettem. Az alpakka lemezt használták legtöbbször az ezüst helyettesítésére. Szeretem ezeket a plusz rétegeket, amiket például egy ilyen anyagválasztásnál beemelek. Erre van fölírva a hitbizomány a szövege, ami még egy régi dokumentum arról, hogy hogyan megy az öröklésnek a sorrendje, és hogy mik azok a javak, amik elidegeníthetetlenül a család tulajdonába tartoznak. Mivel az anyag oxidálódik, az évek alatt el fog tűnni az írás. Úgyhogy igen, ez is egy többcsavaros idősíkú munka, mint egy gordiuszi csomó, olyan az egész.

PRAE.HU: Ez egyébként, ha jól tudom, ez az első intézményi, mondhatni, nagyszabású, önálló, egyéni kiállításod?

Önálló, intézményi kiállításként valóban ez az első. Az én generációm most ért el oda, hogy 20-25 éve foglakozik valamivel. Nagyon kevés barátomnak és kollégámnak adatik meg, hogy 40 és 50 éves kora között ilyen lehetőséghez jusson. Pedig fontos lenne látni, ki hol tart. Bár a középgenerációs művészek mindig kicsit kevesebb figyelmet kaptak. Most adódott egy ilyen lehetőség, és nagyon érdekes volt, hogy végignézzem, mivel is foglalkozom húsz éve. Először a videómunkáimból akartam egy kiállítást, mert sosem voltak még egyben bemutatva, de hamar áteveztünk arra, hogy mégiscsak be kéne mutatni egyszer egybegyűjtve a „családos” munkákat. Onnantól kezdve nagyon izgalmas volt, hogy hogyan csináljuk meg a teret úgy, hogy elmeséljen egy történetet is, lehessen látni a folyamatot is, hogy honnan indult el az egész. Mindezt úgy, hogy legyenek új munkák is. Arra is jó volt a Timelines cím, hogy tényleg láthatóvá váljanak ezek a különböző idővonalak, hogy hogyan kapcsolódnak egymáshoz, melyik munkából melyik munka következik. A kiállítás egyik központi tere, az első terem, amit „Agynak” hívunk. Lényeges eleme a kiállításnak, Mucsi Emese kurátor ötletéből jött, ő nagyon szeret így gondolkodni, hogy legyen egy információs hely, ahol megkap a látogató mindent. Ez az én esetemben külön érdekes. Mennyi plusz információt kell tudnunk egy műnek a megértéséhez, mik kapcsolódnak még hozzá, hány szálon fut egy történet? Az „Agy” ráadásul úgy van kitalálva a térben, hogy két bejárata van, az elején is be tudsz menni, és a kiállítás végén is be tudsz menni. Tehát amikor körbemegy az ember, akkor még egyszer be lehet menni, még egyszer utána nézhetünk a különféle kapcsolódási pontoknak. Az egész olyan, mint egy valóságos idővonal, tehát megjelenítjük azokat az Esterházy és nem Esterházy családtagokat, akik kapcsolódnak a munkáimhoz, kezdve mondjuk Esterházy Miklós nádortól a dédszüleimen át egészen az én gyerekeimig. Tehát mindenki megjelenik, aki valahogyan kapcsolódik. Ezekről van egy fotó, van dátum, van egy-két információ róluk, és ott vannak mellettük kicsiben azoknak a munkáknak a nézőképei, amik az adott családtaghoz kapcsolódnak. Ebből nem csak egy idővonal lett: lehet látni csomópontokat, hogy melyik családtagommal foglalkoztam többet. Nyilván a nagyapám ilyen „csodacsomópont”, az apám egy ilyen csomópont. Ide hívtunk be olyan munkákat, amik vagy családtagoknak a munkái, vagy kollégák, barátok alkotásai, amik valahogyan kapcsolódnak vagy a családi történethez, vagy nekem fontos a karrierem során, vagy hasonló problémákat dolgoz fel. Ilyen személyes élmény, mondjuk Megyik Jánosnak a bécsi műterméről készült fotó, ami meghatározó gyermekkori élmény. De mondjuk ott van az anyámnak egy korai fotógramja, melyen egy igazából soha nem elindult képzőművészeti pályának egy furcsa szeletét látjuk. Nagyon szép, koncept fotogram munka. Azt hiszem, ’78-ból. Őt annak idején Erdély Miklós hívta az INDIGO-ba, de aztán nem ment, mert elkezdett gyerekeket szülni, majd apám mögött tartotta frontot, de ez így nagyon érdekes mégis. Anyám ebben a kiállításban fontos pont lett végül, sok helyen kapcsolódik. De ott van Schuller Judit Flórának egy munkája, amit nagyon szeretek, és aki szintén családi archívumokkal dolgozik, olyan érzékenyen. Nagyon szeretem a munkamódszerét. Ott van a Gerhes Gáborral közös munkánk, két Herendi porcelán. Az egyik Gábor nagymamájának a nyugdíjba vonulásának emlékére kapott váza, és egy ugyanolyan formájú, de más díszítésű és feliratú, melyet a dédapám kapott még 40-es években. Egymás mellé állítva ez a két tárgy, hirtelen nagyon erős jelentéstöbbletet kap. Ez nagyon szépen működik ott a térben. Vagy mondjuk ott van a Lucien Hervének egy ‘50-es években a thoronet-i apátságról készült képe, ő nekem nagyon fontos és meghatározó személy volt. Itt említhetem Laurent Perbos-nak, egy francia művésznek egy Labda a négyzeten című szobrászati munkáját, ami egy dupla labda, ami több ponton is kapcsolódik hozzám. Egyrészt én segítettem neki, amikor itt volt Magyarországon legyártani. Magyar nők varrták a bőrt annak idején az első verziónak, és a Laurent-nal aztán Marseille-ban volt közös műtermünk, nagyon jóban lettünk. A családom sok szálon kapcsolódik a futballhoz, és  van egy olyan nézőpontja ennek a labdának, amikor így ránézek, akkor minden normális, és kicsit máshonnan nézve pedig látjuk az abszurditását.

Úgyhogy az „Agy” egy nagyon izgalmas tér lett. Vannak benne még archív dolgok. Anyai nagyapám katonai csajkája, vagy az apai nagyapám által lőtt vaddisznó agyara. Sikerült Kismartonról elkérnem egy metszetet az Esterházy „Fényes” Miklósról, úgyhogy annak is nagyon örültem, hogy egy eredeti múzeumi tárgy is bekerült a kiállításba. Szerintem nagyon sokat ad a kiállításhoz. 

PRAE.HU: Ez a vezérlőközpont, „Agy”, valóban nagyon érdekes és egyedi. Nekem a Zettelkasten (cédulás doboz) nem hierarchizált rendszerezési módszer jutott eszembe róla, az, hogy egy ilyen felépítés valóban jobban visszaadja az emberi elme működését, mintsem azok, amiket általában használunk: fejezetek, alfejezetek stb.

Igen, ez tényleg szép. Ennek a teremnek a vizuális része nagyon hasonlít a készülő könyvben lévő idővonalra. Willem Van de Ven holland grafikussal találtuk, ki és onnan adaptáltuk a kiállításba is. A könyv, amit csinálunk, hasonlóan fog működni. Amikor a kiállítást és a könyvet terveztük, előkerült a Termelési-regény és a Bevezetés a szépirodalomba is. Ebben van a flipbook-szerű pörgetős pár oldal, animációként, ott is csomó kis kép, kereszthivatkozások, dupla könyvjelző, párhuzamos olvasás. Úgyhogy egy csomó olyan dolog volt, ami az én munkáimnál is így működik, és ezt így a könyvben is, meg a kiállításban is így próbáltuk visszahozni. 

A kiállítás fura, bugyirózsaszín színe pontosan az a szín, mint a Termelési-regény püspöklila könyvborítója, amit kiszívott a gerincén a nap. Szerintem mindenki, akinek ez a könyv megvan, és könyvespolcon tartja, annak gerincét erre a rózsaszínre szívta ki a nap – ez egy olyan szép, finom kapcsolódás amiben szintén benne van az idő is. Az egész kiállítás ilyen, finoman lehet ugrálni térben és időben.

PRAE.HU: Már korábbi kiállításnál is szóba jött az, hogy ez lenne a családi emlékezettel, örökséggel foglalkozó munkáknak vagy kiállításoknak az utolsó, egyik lezáró fejezete. A kiállítás bevezető szövegében találkozunk azzal, hogy ez talán azért hiúsul meg, mert folyamatosan kiegészül valamivel, illetve, hogy sikerül az egészet általánosabbá alakítani. Mennyire érzed, hogy érdemes mondjuk a Timelines-ról elmondani ugyanezt, vagy már nem is kell megkísérelni?

Már feladtam, hogy lezártnak tekintsek egy tematikát. Szerintem ez teljesen normális. Amikor megvolt a Vesd össze című kiállítás az acb galériában 2013-ban, az önmagában kerek egész történetnek tűnt, számomra akkor megvoltak azok a fontos munkák, fontos témák, amikről beszélni akartam. És akkor utána mindig beleakadtam egy újabb adag archív anyagba, és előkerültek újabb történetek. Utána meghalt az apám, két évig pakoltam a hagyatékát, az is felhozott egy csomó olyan dolgot, amiről úgy gondoltam, lehet, hogy képzőművészként is érdemes vele dolgozni. Abból lett a Farkasvakság, ami a gyászidőszak alatt készült munkák gyűjteménye. Közben született egy gyerekem, az megint behozott egy teljesen más vonalat. Abból készítettemaz Innen és túl című munkát, ami aztán tényleg egy kerek történet lett az apám halálával és a születendő gyerekemmel. Most, a kiállításra készülve érdekes helyzet volt azon gondolkodni, hogyan lehet  múzeumi körülmények között, nagy térben bemutatni a munkáimat. Nincs sokszor így ez az ember életében. Ugye ez nem egy galéria tere, ez egy múzeum, ami nagyon más.

PRAE.HU: Volt interjú, ahol már ejtettél szót a magyarországi művészeti intézményrendszer többnyire romlónak nevezett helyzetéről. Mit gondolsz, ebben az intézményrendszerben a MODEM hol foglal helyet egyébként, vagy milyen szereplőnek tekinthető?

A Re:Re kiállítás az újrajátszást, mint művészeti praxist járta körbe, hihetetlen izgalmas, és nagyon jó kiállítás volt. Kifejezetten örültem, hogy apám Ottlik-átirata kortárs művészeti kontextusban került ismét fókuszba. Amikor elkezdtem ezt az egészet, húsz éve, volt egy használható Műcsarnok, Ernst Múzeum, Dorottya Galéria, egy csomó más intézmény, ami azóta nincs. Volt számos, alulról jövő kezdeményezés. Akkor indultak a galériák, szóval nagyon izgalmas lét volt, és a művészeknek is volt elképzelésük arról, hogyan fog végigmenni egy karrier. A Műcsarnokban több, mint 12 éve nem jártam. Az MMA minden formáját, pályázatát elutasítom. Az az én egyéni döntésem, nekem erre már nincsen gyomrom, de van, akinek más veri ki a biztosítékot. Érdekes látni a galériák új helyzetét, ahogyan sok helyzetben átvették a múzeumok feladatait, szerepeit, tehát hogy olyan kutatómunkákat végeznek, ami korábban nem volt jellemző, csak a múzeumokra. 

Fotó: Biró Dávid

PRAE.HU: Az a döntésed, hogy itt vagy mégis, és most már huzamosabb ideje ugye itt alkotsz, mondjuk családdal együtt tartózkodsz itt, minek tulajdonítható szerinted?

Érdekes és izgalmas volt, hogy kiderüljön, itt is működik-e az, amit csinálok. Most már inkább látom azt, hogy ha mozgok, akkor mondjuk a gyerekek érdekében mozgok. Örülnék, ha boldogok, szabadok lennének, és nem egy frusztrált közegben szocializálódnának.

PRAE.HU: Egy utolsó kérdés, ami pedig lehet, hogy egy nagyon bugyuta gondolatkísérlet. Mi történik Esterházy Marcellel és munkásságával, művészi gyakorlatoddal, hogyha nincs az a családi, szellemi örökség, ami mondjuk a Timelinesban kifejezetten erősen visszacseng? Még akkor is, ha nem csak a nem családi témájúak, hanem ezen munkák is sokkal többről, kiterjesztetten szólnak valamiről.

Ez azért nehéz, mert ezt már nem tudom utólag leválasztani a munkáimról. Az biztos, hogy nagyon erősen hat ez a fajta munkamódszer, amit én így kidolgoztam a családi archívumokkal kapcsolatban, azokra a munkáimra is, amik másról szólnak. Persze vannak olyan archívumok, amikhez szívesen nyúlok, de nincs hozzá személyes kötődésem, vagy nem olyan erős. Vagy mondjuk a Factum című kiállítás (acb Galéria, 2021) az egy az egyben olyan, ami nem kapcsolódott így a direktbe a családomhoz, és mégis, ahogyan foglalkoztam az ott felvetett dolgokkal, az nagyon sok esetben hasonló volt, vannak párhuzamok. Az elmúlt 20 év alatt, még akkor is, hogyha sokszor megpróbáltam lezárni, erős lett a családi vonal, meg az egyéni és kollektív emlékezetnek a kutatása, az archívumoknak a használata. Az mindig kérdés, hogy mi a következő, az az izgalmas.

PRAE.HU: És mi a következő?

Nagyon nehezen beszélek erről, amikor még nincs készen vagy nincsen kitalálva. Tudod, ez olyan, hogy minden nap ezzel foglalkozom, de a nap végén meg kell kérdeznem magam, hogy mit csináltam. Van olyan, hogy beszkennelek egy darab képet, a háttérben van valami épület, és azt keresem órákon keresztül, hogy ez hol lehet. Megtalálom, már mindent tudok arról az épületről, de lehet, hogy soha életemben nem fogom használni ezt a tudást, mégis elment rá egy napom, mégis kell nekem, hogy valahogy rendben legyenek a dolgok. Nem lehet tudni, hogy annak milyen történeti része vagy egy kis szelete, hogyan kapcsolódik majd később. Úgyhogy erre szoktam mondani, hogy szöszmötölök. Borzalmas, nyomasztó néha egyébként, de valahogy ez nem olyan, mint egy festő, elmegy a műterembe, felrakja a vásznat, benne van egy sorozatban, és ott küzd a vászonnal. Nekem nincs két ugyanolyan munkám, ezek mindig újra ki kell találni, végig kell gondolni, nem készül semmi zsigerből. Úgyhogy nehezen beszélek, amíg ez a szöszmötölős rész tart, onnantól kezdve meg, hogy ki van találva, onnantól kezdve meg iszonyú gyors az, hogy megvalósítom, de addigra már annyit gondolkodtam rajta, hogy igazából szívesen is beszélek róluk. Az ember úszik kora reggel a Komjádiban, és közben kitalálja, végiggondolja, hogy mi a következő lépés. Most a könyvet fejezzük be, ami több mint 20 évnyi munkát gyűjt végre egybe. Nagyon izgatott vagyok, hogy úgy sikerüljön, ahogyan elterveztük.

Fotó: Biró Dávid