A Megfojtott virágok az oklahomai oszázs indián törzs tragédiáját meséli el, akiknek földjéről kiderül, hogy az Amerikai Egyesült Államok egyik leggazdagabb olajlelőhelye. A váratlan fordulat elsőre isteni szerencsének tűnik: nevető indiánok táncolnak az olajesőben, drága ékszereket hordanak, sofőröket fogadnak maguk mellé. Aztán megjelenik a fehér ember. A találkozás eredménye pedig számtalan váratlan haláleset, több száz gyilkosság és az FBI megszületése.

A történet három központi szereplővel dolgozik. Adott William Hale (Robert De Niro), a „király”, aki első látásra az oszázsok jótevőjének tetszik, beszéli az indiánok nyelvét, mindenkit saját gyermekének tart, tánciskolát alapít, mellesleg sheriffhelyettes is. Hamar lelepleződik azonban az igazi énje, Vito Corleonét megszégyenítő praktikákkal áramoltatja az
indiánok pénzét a saját családja zsebébe. A másik oldalon ott áll Mollie Burkhart (Lily Gladstone), a szűkszavú, intelligens indiánlány, aki beteg anyját gondozza és a múltbeli csalódások után végre megállapodna. Kettejük között pedig Ernest Buckhart (Leonardo DiCaprio), Hale unokaöccse botladozik, akinek karaktere megalapozza a háromórás kényelmetlenség háromórás érzetét. Egyszerű figura, nem a Scorsese-filmekből ismerős menő gengszter. Ugyan háborús veterán, de csak a konyhán dolgozott, ahol elrontotta a gyomrát. Befolyásolható, nyegle, sárga fogakkal és biggyedő szájjal. A történet haladtával azonban Ernest megítélése egyre kérdésesebbé válik, a nagybácsi befolyása nő, Ernest tettei súlyosbodnak. Ugyan érződik, hogy ebben a világban nem érdemes bármiféle beteljesült szerelmet, karakterfejlődést várni, mégis ott a remény, hiszen Ernest egy valamiben nem hazudik: szereti a feleségét és a családját. Számtalan lehetősége adódik, hogy a saját lábára álljon, csak a karját kéne kinyújtania, de ez rendre elmarad. A sokadik válaszút előtt, amikor a helyes választás egyértelmű volna, Ernest nem tesz semmit. DiCaprio szokatlan szerepben jelenik meg, de abszolút jól adja át Ernest nyegleségét. Jó eséllyel indul a második Oscar-díjáért, de nagy valószínűséggel De Niro is érdekelt lesz a gálán. Lassú mozdulatok, mosoly a felszínen, belső kegyetlenség. Minden perc, amelyet a nyolcvanas éveiben járó színész a vásznon tölt, lebilincselő.

Amiben Scorsese mindig is jó volt, abban továbbra is brillírozik. Az atmoszféra lenyűgöző, akárcsak a gengszterfilmjeiben (Az ír, Nagymenők, Casino), ezúttal is számtalan olyan jelenet sorakozik, amelyek ugyan a történetet nem viszik előre, de bemutatnak egy izgalmas világot, ilyen például az esküvő táncjelenete. A világépítés a jazz és blues betétekkel, a ruhákkal, az őslakosok az indiánnyelvével vagy a korabeli sport- és szabadidőstevékenységekkel lesz teljes. Természetesen a Scorsesere jellemző brutális erőszak ezúttal is megjelenik, de nem ezen van a hangsúly, hanem Mollie és Ernest kapcsolatán. A Megfojtott virágok szinte csak kibírhatatlan és szánalmas karaktereket vonultat fel, az egyetlen kivétel pedig Mollie. Lily Gladstone játéka kifejezi, hogy egy karakter nemcsak a biztos döntései vagy a fizikuma miatt lesz erős, hanem attól, hogy mennyi kínt tud elviselni. És Mollie amellett, hogy aktív szereplő, hiszen többek között ő értesíti Washingtont a gyilkosságokról, rengeteg borzalmon megy keresztül. Végignézi egész családja pusztulását, betegséggel küzd, mégis képes talpra állni. Szerethető figura, legalább egyvalakiért lehet szorítani ebben a véráztatta rémálomban.

A hosszú játékidő veszélye, hogy könnyen ellaposodhat a történet, a Megfojtott virágok pedig a határon táncol. Már kezdetben kiderül, hogy kik a tettesek, így mindössze két izgalmi faktor marad: Ernest képes-e kitörni nagybátyja befolyása alól, illetve megússza-e a banda a vérengzést? Azonban a film sugallja a választ mindkét kérdésre, így igazi
fordulat nincs a cselekményben, a Scorsese alkotásaiban többször felbukkanó vádalku is előrelátható. A film utolsó harmadában behozott és egyúttal a filmet inspiráló könyv alapjául szolgáló történetszál, az FBI megszületése visz új életet az elbeszélésbe, és Tom White (Jesse Plemons) nyomozó karaktere valóban izgalmas, működik a kémia közte és csapata között, viszont ez a szál hamar lezárul. A történet vége felé több jelenet is túl van húzva, újfent láthatjuk Ernest már megszokott szerencsétlenkedését, ami így már nem éri el a kívánt hatást. A lezárás ugyan erős, megható, azonban a dramaturgia ellaposodását már nem képes orvosolni.

Scorsese személyes kapcsolatot alakított ki az oszázs indián törzs tagjaival, ami rávette, hogy David Grann azonos című regényének adaptálása közben változtasson: a könyvben főleg a nyomozás és az FBI születése került a központba, a filmben azonban mindez mellékszállá silányul. A rendező kötődése erősen megjelenik a filmben, több jelentben láthatunk indián szertartásokat (temetést, táncot vagy esküvőt), a Megfojtott virágok bemutatja az indián hit- és túlvilágot is, hangsúlyozva a törzs kultúrájának békés voltát. Scorsese ezzel szemben kendőzetlenül mutatja be a pénzsóvár fehér amerikaiakat, akik érdekházasságok, félrekezelt betegségek, és ha kell, gyilkosságok árán szerzik meg az olajpénzt. A film tisztelgés az őslakos kultúra előtt, amely azonban kissé túl mesterkéltnek hat, inkább az erős érzelmi hatásra törekszik, egyértelmű az üzenet.

A Megfojtott virágok hű a címéhez, lassú fuldoklás élményét nyújtja. Kényelmetlen, szúró érzést, amelyben a legrosszabb, hogy van remény a menekülésre. Közel van, de sosem jön el, ezért még könyörtelenebb a halál. Ez a film gesztus, vallomás Amerika történelmének egyik szégyenletes epizódjáról. A hatás valóban erős, de nem tartós, hiszen, ha egy titok egyértelműen feltárul, elveszti a rejtekező mivoltát, megszűnik titoknak lenni, kiüresedik. A Megfojtott virágok megmarad megindító, fontos üzenetet hordozó filmnek, azonban az üzenet direktsége gyengíti a végeredményt. Így ezúttal „csak” jó filmet készített Scorsese, nem pedig zseniálisat.

Képek: UIP-Duna Film