bezár
 

art&design

2024. 03. 04.
Hallgatható művek és látható zene - Zene és képzőművészet „randevúja”
A Hermina alkotócsoportról
Tartalom értékelése (18 vélemény alapján):
Hallgatható művek és látható zene - Zene és képzőművészet „randevúja” A Hermina alkotócsoport képzőművészek és zeneszerzők kollektívája, akik 2015 óta valósítanak meg kiállításokat és koncerteket, hoznak létre zene és képzőművészet határán egyensúlyozó, audiovizuális és hangzó, többdimenziós műalkotásokat.

A Hermina Alkotócsoport 2015. májusában alakult, ekkortól fogva valósított meg kiállításokat, koncerteket és interaktív tárlatvezetéseket, műhelybeszélgetéseket. A csoport alkotóinak közös törekvése és szellemi szándéka összművészeti vízió, melynek közös mezsgyéje és halmaza zene és vizualitás találkozása: képzőművészet és zeneiség – a térbeli és időbeli művészetek – érintkezési pontjainak, határterületeinek, összefüggéseinek és átjárási lehetőségeinek keresése és vizsgálata egy holisztikus dimenzióban, egyúttal egy olyan közös hitben osztozva, mely hisz valamiféle örökérvényű minőségben és értékben, mely átível nemcsak művészeti műfajok de művészeti korszakok vagy stílusok között is. Hiszen magától értetődik, hogyha két különböző csatornán vagy dimenzióban működő művészetek között keresünk kapcsolódási pontokat, területeket vagy lehetőségeket, egy ponton túl óhatatlanul tovább kell lépnünk a művészetek saját „anyagán” – melynek kortárs művelői napjainkban igen sokszor az „önmagukkal” foglalkozó „meta-” jellegű művészetfilozófiai, konceptuális tevékenységet folytatnak a modern művészeti tradíció folytatásaként –, melyben eredendő különbözőségüket, egyúttal pedig önmaguk lényegét és definícióját vélik újra és újra felfedezni. Maradnak tehát olyan – felfedezésre vagy felülvizsgálatra váró – elvont tartományok és területek, mint a művészeti alkotófolyamat általános minőségi, esztétikai, filozófiai fogalmai, úgy mint a struktúra, a rendezettség, a véletlen, a játék vagy éppen a rendezetlenség és a káosz, az egyensúly és egyensúlytalanság, illetve az anyag tagolásának egységei, úgy mint a ritmus ( mely az időt, mint anyagot formázó alkotói minőség) – melynek megfelelője a festészetben például a kompozíció lehet – és így tovább… és akadhatnak olyan fogalmak és területek is, melyekre éppen hogy útközben, egy, a különböző művészeti műfajokon és korokon átívelő, mintegy univerzális, „egyetemes” értékjelző minőséget, (a „közös igazat”) keresve talál rá a filozófiai kutatást végző alkotó – legyen az zeneszerző vagy képzőművész.

Zene és képzőművészet „találkozása” jelen esetben azért is kifejező, mert eszünkbe juthat róla Marcel Duchamp híres megfogalmazása is, mely számára egyfajta hitvallásként is tételeződik. Duchamp gyakran és előszeretettel használta a „találkozás” szót művészetről szóló beszédeiben, írásaiban. Műveit ismerve, mélyebben elemezve nála nem vitatható el egy igen tudatos, ugyanakkor szándékosan rejtett értelem és kapcsolat a szavak jelentése és műveinek lírai története között. Ezek alapján Duchamp hitvallásának egyik igen fontos részét képezte a találkozások „sorsszerűségében” való mágikus, misztikus hit. A francia rendezvous szó ha lehet még kifejezőbb, hiszen rögtön ember-ember, vagy még inkább férfi–nő lélektalálkozás érzetét hozza be konnotációjában. A napjainkra sajnos társadalmilag is elszigetelődött, különböző művészeti műfajokban dolgozó művészek között – legalábbis a 2000-es évek végétől napjainkig – nem volt jellemző semmiféle interakció vagy átjárás (művészeti egyetemek hallgatói közegében sem), éppen ezért néhány alkotóban megfogalmazódott a művészeti konceptuális útkereséssel parallel módon egyfajta szellemi társkeresés is, egyúttal a társalkotói lélektalálkozások vágya és szükségessége, ezt kezdte el megérezni a Hermina csoportban (a 2015-től) tevékenykedő fiatalok új generációja is. Hiszen közös együttműködésüket is éppen egy, a már ismert „szakmai körökön” átívelő lélektalálkozás és művészbarátság előzte meg és indította el. Peternák Anna festőművész – aki valójában a csoport „lelke” és őrangyala – és Balogh Máté zeneszerző meghitt levelezéséből fejlődött ki ugyanis a kollektíva megalakításának és a közös kiállítások létrehívásának, megvalósításának gondolata. Itt tehát egy társadalmi igény is megnyilvánult az alkotócsoport létrejöttében, hiszen a két alkotó megegyezett abban a vágyban, hogy szellemiségben, lelkületben, filozófiában közös érzésű és gondolkodású fiatal művészekkel való együttműködés lehetőségeit szeretnék megkeresni és megteremteni.

Mivel mindegyik művészeti ág legfelsőbb köreire jellemző egyfajta elitizmus, a társadalom szélesebb rétegének, valamint az élet természetes áramlatának erre adott reakciója pedig jól látjuk, hogy óhatatlanul a „könnyebb ellenállást” jelentő műfajok, a közvetlen, könnyedebb érzéki hatást meglovagoló művészeti megnyilvánulások felé vezet. (Jelen világunkban nehéz lenne megjósolni, hová vezet az út a TikTok művészek és influenszerek világa után. De annyi bizonyosan érződik, hogy a művészeti elitizmus eddig, kulturálisan meghatározó világának burkai repedeznek, a korábbi, műveltséghez és egyéb feltételekhez kötött műértés és műélvezet korábban meghatározó elvrendszere és premisszái tovább önmagukban nem tarthatják magukat, bizonyos értelemben pedig úgy tűnik, érvényüket vesztették.)

Nagy valószínűséggel azért is érzik évtizedek óta egyre erőteljesebben a művészetről gondolkodók és maguk a művészek is egy olyan, valamiféle egyetemes, reform igényű értékjelző tényező vagy minőség megragadásának, felfogásának, (felfedezésének vagy éppen újrafelfedezésének) szükségességét, mely valamiféle újszerű „rendet” teremthetne a heterogén jelenségek közepette, mert maguk is érzik a kortárs jelenségekben napjaink és az eljövendő korok sürgető, viharos változásait.

Képzőművészek és zenészek ilyen furcsa és meglepő „egymásrátalálását”, a közös szellemi, alkotói invokációt tehát éppen már ez is indokolhatná: „megoldáskeresés” egy új szellemiségben, mely a „közöset” nem egy művészeti, formalista dimenzióban, még csak nem is közös szakmai területen vagy azonos művészeti műfajokban (hiszen a csoporton belül mind a képzőművészek vagy a zeneszerzők és zenészek tevékenysége is sokszínű palettát mutat: bár művészeti területük megegyezik, tevékenységi körükben és az általuk művelt zeneiség is sokarcú és sokrétű – vannak közöttük hagyományos műfajokban író kortárs zeneszerzők, van kifejezetten elektronikus zeneszerző, megint mások, akik előadóként szabad improvizációs vagy jazz műfajokban is működnek, vannak akik pedig inkább szcenikus művekben, dramaturgként vagy zenei rendezőként dolgoznak vagy kísérleti és innovatív elektronikus vagy elektroakusztikus hanginstallációkkal dolgoznak), hanem valamiért egy valamivel elvontabb, szubtilisebb szellemi-esztétikai minőségben és dimenzióban keresi és találja meg: interdiszciplináris kapcsolatkeresés és jótékony „felemelkedés” ez, az elme és a már ismert és bejáratott kognitív folyamatok és utak, az egyre szűkebbé váló kontextusok határain túlra.

Egy „Átjáró” keresése – amint egy, a Hermina csoport 2019-ben megvalósított kiállításának címe is jelzi. De miért is jelenthet alternatív megoldást a fentebb említett problémára az átjárók keresése? Avagy a határok nem invazív, hanem barátságos felszámolása. Hiszen az ilyen „átjárás” egyúttal új kapcsolatokat és – akárcsak az agyban – új idegpályák kiépítését és új, progresszív kiállítási szituációk és kísérletek megvalósítását, hovatovább új, szinergetikusan egyesülő művészeti (hibrid) műfajok kikísérletezését, felfedezését jelentheti. Nem szükségképpen jelent strukturális „egyszerűsödést”, de mindenképpen bizonyos (megkövült) piedesztálok lebontását és az adott szakmák képviselői számára nézőpontváltást illetve nézőpont „cserét”: a művészek bizonyos szempontból néhány esetben kénytelenek helyet cserélni, és legalábbis bizonyos mértékig, egy-egy kiállítás vagy játékos szituáció, közös zenei élmény vagy performansz erejéig felfüggeszteni azokat a paradigmákat, amelyeket kizárólag „saját” művészeti közegükben, és egyenként, (külön-külön), saját szakmai területük színterein való megnyilvánulásaikban érvényesítenének: a képzőművészek hangzó művek részeként, illusztrációjaként vagy együtthatójaként kénytelenek gondolkodni alkotásaikra és munkájukra, a zenészek pedig kiállító művészekként a zeneiség vagy a zenei érzés formában, tárgyban vagy pedig képként „lecsapódó” vagy kikristályosodó megnyilvánulását is kénytelenek alkotói tényezőként figyelembe venni. Ez pedig új szabadságot, a zenei és művészeti játék határainak újfajta kitolódását, az alkotói munka sziporkázó és invenciózus lehetőségeit rejti magában a csoportban résztvevő művészek számára. (Jelen sorok írójának tapasztalata az, hogy a csoport mindkét közössége számára megújulást, felfrissülést, felszabadulást jelentett ez a lehetőség.) A közös munka természetes velejárója pedig szükségszerűen a nézőpontok egymáshoz közeledése, ez pedig egy újfajta – mind filozófiai, mind pedig pszichológiai – nyitottságot eredményez magukban az alkotókban is, ami pedig (hullámeffektus és dominóelvszerűen) később hatással lesz más alkotókra is, illetve „lecsapódik” majd magában a kollektív térben is – a civil hallgató és nézőközönségben. Ahhoz hasonló élmény ez, mint amikor távoli országból érkezett ismeretlennel hoz össze a sors egy furcsa, véletlen helyzet erejéig, amelyben hirtelen jött nyitottsággal és közvetlenséggel nyílunk meg mégis, amikor kiderült, hogy mégis létezik számunkra egy váratlan híd, vagy csatorna, amennyiben beszélünk egy mindkettőnk számára „idegen”, (vagy „külföldi”), de szívünknek mégis közeli, közös nyelven. A lelki rokonság fogalma és felfokozott érzése ilyen helyzetekben nyer igazán értelmet. De ennek a hídnak nem feltétlenül kell a beszélt nyelv, azaz szavak mint jelölők útján működnie, lehet az egy egészen finom információ is. A közös alkotásban ez okozza a megmagyarázhatatlan örömet, mely energiájával képes önmagában felfokozni az alkotás minőségét. Az alkotói öröm és inspiráció így megsokszorozódik: a híd immár nem csak alkotó és befogadó, hanem két (vagy több) alkotó és befogadó között zajlik. Tulajdonképpen ilyen módon ez a csoportalkotói gyakorlat és élmény rokonítható a közös improvizatív vagy szerzői előadói kapcsolódásokkal, a közös zenei játék élményével is. Nem jelent ugyan „egyszerűsödést”, mégis, mivel a szóban forgó művek – melyek adott esetben olykor több alkotóval is bírnak, ezáltal több alkotói nézőpontot is szublimálnak, szintetizálnak és sűrítenek, „több érzékszervre hatnak”, több dimenzióban hatnak és több érzéket kapcsolnak be/hoznak játékba, ezért egyúttal több embert is megérinthetnek.

Ezáltal ezek a művek új csatornát találtak magukhoz a befogadókhoz, új csapásirányt és új befogadói élményeket mutatnak fel, melyek nem tartanak többé igényt „régi szólamokra”. Hiszen a koncepciók és a témák, immár túllépve a szakmák eddigi sajátosan zárt terein és ideológiáin egy egyetemes térbe, egy művészetek feletti, a művészeti műfajokon átívelő metafizikus, egyetemes, holisztikus térbe lépnek: ez pedig közvetlenebb és elérhetőbb azok számára is, akik eddig külső vagy hozzá nem értő szemlélőnek vagy hallgatónak érezték magukat a kortárs kiállításokon vagy koncerteken. Ezeknek a műveknek pedig valóban akkor van igazán lehetőségük élővé, lélegzővé, vagyis a játéktérben működővé válni, amennyiben nem kizárólagosan elméleti futamokon működnek, hanem érzéki, kozmikus, lelki érintettséget, és információelméleti szempontból is hasonlóan mély és valós, ősi jeleket és jelölőket céloznak meg. Hiszen vallásoktól függetlenül mindannyian tudat alatt keressük „minden dolgok forrását”, a Charles Ives- i „megválaszolatlan kérdést”, a je ne sais quoi-t, vagy az „Igazságot” – ez még csak nem is közös művészeti, vagy esztétikai dimenzió, hanem lelki, emberi alapélmény. Vésősoron pedig, a lélek birodalmával és  természetével foglalkozó, a különböző percepciós érzékekhez és elméletekhez, ezáltal pedig lényegileg nemcsak a filozófiához, hanem a tudományos megismeréshez is egyre inkább kapcsolódó művészetek egymáshoz közelítése, a „közösség” keresése (a „közös jó”, „közös érték” vagy a „közös igaz”, „közös esztétikai minőség”) is ehhez közelít bennünket. (Vagy éppen nagyobb léptékben, a különböző humán ismeretelméleti területek, így pl. a tudományok és a művészetek – egymáshoz közelítése.) Nemcsak művészek önmagukkal való, a többség által „önösnek vélt” játékáról van szó tehát, – holott eredetileg a l’art pour l’art a gyermeki, ártatlan művészeti hajlammal volt rokon, ami mindannyiunkban él – hanem egy, az eddigi művészeti gyakorlatoknál, trendeknél sokkal nyitottabb, nem „exkluzív”, azaz kizáró, hanem „inkluzív, azaz belefoglaló, a mindenki felé irányuló, és mindenkit invitáló művészeti tevékenységről, élményről és gyakorlatról. (Arról nem beszélve, hogy a művészcsoport teljesen önkéntes és öntevékeny, bevételi forrása csak pályázatokból származik. )

Ebben, az érzékeken túli birodalomban működik valahol a költészet is. A Hermina csoport által megidézett jelenségekben az érzékek olykor furcsa és váratlan összjátéka pedig nem ritkán meglepően érzéki, költői műalkotásokat hoz létre.

Talán nem véletlen, hogy a csoport elődeit a különböző művészeti területeken tevékeny művészek 20. századi történetében vegyesen találhatjuk meg. Russolo futurista festőként már komponált zajzenét és szirénát is felhasználó zenei műveket, ismert ars poeticája szerint, „az indusztrializált, modern város hangját” kívánta megragadni, és a futurizmus szellemiségének megfelelően talán még valami mást, a „haladás” ideáját. Valószínűleg az ismert képeknél sokkal jobban saját művészi kifejezési eszközét ezekben a zenei megnyilvánulásokban találta meg. Ugyanekkor, Charles Ives már állítólag készített „zenélő”, legalábbis hangot adó szekrényeket. Képzőművészek közül még Paul Klee juthat eszünkbe, aki maga zenész is volt – kiválóan hegedült –, és zenei gondolkozást, ritmikai képleteket felhasznált egyes festményeiben is. Mégis, sokkal inkább érzem helyénvalónak ismét Duchamp említését, aki ugyan – legalábbis eddigi ismereteink szerint – konkrét hangszeres vagy zenei tevékenységet nem folytatott, de a költészeten keresztül maga is érintkezett a zenei dimenzióval néhány művében, melyekben legalábbis hanghatásokat alkalmazott. (Pl. Titkos zörej, Adva van, stb.) A zenei hagyományban sosem volt teljesen idegen festmények címben való szerepeltetése, vagy képi utalások és metaforák, analógiák alkalmazása. Szkrjabin és más szinesztéziások pedig saját szín- hanganalógiás rendszert is kidolgoztak. (Ilyen szín-analógiás rendszerekkel és művekkel a Hermina csoporton belül több alkotó foglalkozott – köztük jómagam is.) Számomra, mint zenélő szerkezetekkel is foglalkozó alkotó számára mély inspirációt jelentettek George Antheil művei és tevékenysége, aki – bár komoly klasszikus zongorista előképzettséggel bírt – egyik művében állítólag 16 speciálisan összehangolt gépzongora és egyéb hangszerek mellett mellett három repülőgép propellert is alkalmazott. Mauricio Kagel szintén épített és alkalmazott mechanikus-automata zenekart. Akiben pedig talán elsőként, egy alkotóként bizonyos értelemben mind képzőművészet és zene egyesült az maga Cage, aki Duchamp-mal is alkotott közös zenei sakk – performansz művet, (vagy „sakk – koncertet”) valamint egy sakktáblából átalakított hibrid hangszert.

Cage - Duchamp: Reunion, 1968, Toronto

Milyen különös egybeesés, hogy ennek a műnek is a címe éppen Reunion, utalva megint csak a találkozás és a jelenlét fontosságára, alkotók és befogadók találkozásának termékeny, kreatív színterére, valamint a különböző, művészeti médiumok – zene és képzőművészet, performansz és színház, valamint sakk találkozására (amelyet maga Duchamp kétségkívül nem csupán játéknak, hanem valójában művészetnek tekintett). Cage után pedig képzőművészeti oldalról látunk előzményt, ha a fluxusra gondolunk: ők voltak ugyanis azok az első alkotók, akik már nem csak teljes, „többdimenziós” (vagy interdiszciplináris) alkotásokban gondolkoztak, de meg is valósították ezeket. (Cage, Nam June Paik, La Monte Young, Yoko Ono és Terry Riley talán a legismertebb, a zenei területről érkező alkotók). Cage filozófiája ugyanakkor erősen hatott a mozgalomra, kiváltképp elmélete, miszerint a műalkotás folyamatát kell tekintetbe és figyelembe venni a hagyományosan befejezett művek tipikus mozzanataival szemben. Az alkotófolyamat és egyáltalán a folyamatok előnyben részesítése a befejezett művekkel szemben megnövelte az élő jelenlét tudatosságának fokozódását, a műalkotások folyamatszerűségének átélhetőségét, valamint hangsúlyozta a művek és a műalkotások élvezői között létrejövő „találkozás” jelentőségét. A mű felfogása, mint „bonyolult, szövevényes és finom kölcsönhatások és találkozások helyszíne” egybecseng Duchamp fentebb már idézett gondolataival. Nagyjából mindezzel egy időben Umberto Eco is „nyitott művekről” beszélt, melyeknek „entrópikus”, rendezetlen (vagy új rendszerű) struktúrája egészen új műélmények és alkotói lehetőségek sorát nyitja meg, ugyanakkor új megközelítéseket is kíván meg. A képzőművészetben ő a költészetből vett példáinak (Joyce) a képzőművészeti megfelelőjét ekkor még az absztrakt expresszionistákban sejtette meg, de talán csak mert még kevés fogalma lehetett azokról a későbbi művekről, melyek ekkor éppen megszületőben voltak. A művek folyamatszerűségének átélése legerősebben és legelőször talán mégis a szobrászati dimenzióba kezdett beférkőzni: Moholy Nagy és valamivel később Alexander Calder valójában már sokkal korábban, még Russoloval egy időben kezdett el mozgó, kinetikus szobrokat alkotni. Néhány évtizeddel később pedig megjelentek az olyan folyamat és eseményszerű művek, amelyekben a szobrászati tárgy elemei egy vég nélküli, folyamatos lassú mozgásban vannak, (pl. Pol Bury, Superimposed balls, 1967), vagy akár teljesen erodálódnak (a land art egyes példái), elfogynak vagy akár el is tűnhetnek. Később pedig, a 60-as évektől elkezdtek megjelenni olyan kinetikus szobrászok, mint pl. Tinguely, akik mozgó szobraikba és szerkezeteikbe még több érzékszervre ható, felfokozott hatást igyekeztek beépíteni (pl. Tinguely önmegsemmisítő szobrai, fény- és hanghatások), később pedig olyan képzőművészek (valamint mérnökök), akik kifejezetten hangszer-szobrokat kezdtek el építeni, mint pl. George Trippin, valamint olyan képzőművészek, akiknek egyéni, konceptuális művészeti világában szintén megjelennek kinetikus hangzó művek, mint pl. Rebecca Horn, aki „önmagukon” játszó, automata hangszereket, mechanikus hangszer-installációkat kezdett a kiállítótérbe építeni (előbbi hatalmas hangszer-szobraiban inkább egy lenyűgöző, monumentalista hatás nyilvánul meg, míg utóbbinál pedig inkább egy finom, lírai poézis az, ami megjelenik ezekben a művekben.) Jelen világunkban pedig már egyre több az olyan mérnökből lett művész, akik komoly technikai háttérrel rendelkezve – nemritkán egész informatikai és mérnöki csapatukkal – egészen új akusztikus hangzószereket, mechatronikus hangképző rendszereket, monumentális hangszereket, valóságos hangszer-arzenálokat, képesek létrehozni. (Például Andy Cavatorta Egyesült Államokbeli művész, aki hanggal és robotikával foglalkozó szobrászként definiálja magát.)

Magyar területről zenei részről Ligeti György valamint később pedig az Új Zenei Stúdió, azon belül is különösen Vidovszky László munkássága tekinthető a művészeti dimenziókat – zenei illetve térbeli és kinetikus hatásokat – egy műbe sűrítő törekvések előzményének. Utóbbi, aki Mauricio Kagelhez hasonlóan maga is készített önműködő zenekart (Autokoncert, 1972), sőt, gépzongorára is komponált. Tehát láthatjuk, hogy a zenei hagyományban is fel-felbukkan installatív, vagy térbeli gondolkodás, a hagyományosan képzőművészeti műfajokban pedig – nemcsak a szobrászatban, hanem a performanszon keresztül is – meg-megjelent az előadói dimenzió is. (Hazánkban a 80-as években volt egy „hullám”, amelyben sok magyar képzőművész „underground” zenei és performer tevékenységet is folytatott. Pl.: Wahorn, ef Zámbó, fe Lugossy, dr.Máriás, stb.) Ebből a korszakból még Lois Viktort érdemes megemlíteni, aki maga is készített lebontott, ipari tárgyakból robosztus, leginkább „zajzenét” produkáló perkussziós szerkezeteket, melyeken maga is játszott, performanszokat adott elő. Érdekes, hogy míg bizonyos korábbi rendszerek érvényüket vesztik az ilyen és ehhez hasonló alkotások megítélésében, a „rend”, rendezettség mint esztétikai igény és minőség valamennyi jelenségben, műfajoktól függetlenül megnyilvánul. Még a performanszokban is általában jellemzőek a tánckoreográfiákhoz hasonló módon jelentékeny, vagy pregnáns, „rituális” mozgáshoz hasonlatos gesztusok, melyeket – akárcsak az előadó zenész esetében – egy belső ritmus, az előadó belső ritmusa szabályoz. Ezek alapján akkor tehát a „gesztus” (és még a ritmus) fogalma is egy dimenziókon és művészeti ágakon és médiumokon átívelő esztétikai elemnek mutatkozik. Hiszen a „gesztus” elismert és jelentékeny elem a festészet, a zene, a hangszeres játék, a tánc és a performatív, audiovizuális műfajok, valamint a szobrászat számára is. Tulajdonképpen érdekes kísérlet lenne megfigyelni, hogyan, miként változhat meg egy mű élményszerűsége és jelentésrétegei, amennyiben például egy zenei előadást performanszként próbálnánk meg átélni vagy tekinteni? Vagy éppen fordítva, mi történhet, ha például egy hagyományosan klasszikus vagy kortárs zeneművet kifejezetten „performanszként” adnának elő? (A preparált zongorákon elhangzott művek, de például Vidovszky László Schröder halála című műve is ehhez az esztétikai élményhez és tekintethez közelít.) De napjainkra általános jelenség az is – a jazzben és szabad improvizációs műfajokban már régóta –, hogy kortárs zeneszerzők és előadók igyekeznek kihasználni a (hagyományos) hangszerek, korábban periférikusnak tartott zajkeltési vagy zenei hangkeltési lehetőségeit, kiaknázva az ebben rejlő ontologikus, expresszív lehetőségeket. Ez is tekintetváltás, amelyhez a már említett művészetfilozófiai és művészettörténeti gyakorlatok, felismerések és előzmények akkumulatívan hozzájárultak. Bizonyos értelemben ezek a jelenségek is olyan „gesztusok”, melyek egyesével már régóta különböző műfajú és médiumú művészeti gyakorlatok részelemeit képezték ugyan, de valójában sosem lettek új művészeti dimenzióként vagy minőségként felismerve, artikulálva, tudatosítva vagy összegyűjtve. Pedig valóban izgalmas kifejezetten ezeknek a jelenségeknek az egységbe gyűjtött felmutatása, és éppen ebben is áll a Hermina csoport egyik legfőbb jelentősége. Amennyiben ilyen módon a művészetek határterületeinek eme „átlépéseit”, és közös gesztusait felismerjük, összegyűjthetjük és elemezhetjük, segítségükkel, a jelenségekkel való kísérletezéssel, új felismerésekkel gazdagodhat és differenciálódhat a művészetekről való gondolkodásunk, és művészetelfogásunk egy tudatosabb, holisztikusabb, revelatívabb megértéséhez és megteremtéséhez segíthet hozzá bennünket.

Találkozási pontok

Ha végigtekintek a Hermina csoport eddigi oeuvre-jén, akkor – mint ahogyan felsorolni minden alkotást lehetetlen is volna – számadásként vagy a retrospekció kísérleteként az kínálkozik, hogy az alkotásokat mint jelenségeket igyekszem (esztétikai jelenségként) egy nagy képben egyesítve, rendszerezni.

A csoportban a koncepció, szellemiség és filozófia egységességéről korábban már ejtettünk szót, így legérdemesebb technológiai vagy mediális szempontból csoportosítani az alkotásokat. Ezek alapján pedig 4 csoportba tudom sorolni a műveket: 1. audiovizuális művek (videóművek zenei forrás inspirációval vagy zenei kísérettel) 2. audiovizuális installációk, hanginstallációk, zenélő szerkezetek és hangszerek 3. zeneművek képzőművészeti feldolgozásai/parafrázisai vagy illusztrációi, 4. kottaképek vagy grafikus kották.

Végigtekintve a csoport évtizedes működésén és a kiállításon szereplő alkotásokon, szintén van néhány hangsúlyos, közös minőségi mozzanat, vagy „ezüstszál”, amely összeköti az alkotásokat, mely ha nem is közös formajegynek, de szellemi összetartó erőnek tekinthető. Ezeket igyekszem most egy-egy kulcsszóban felsorolásszerűen összegezni.

Az első nem más, mint a Cage és Duchamp szellemiségéből a fentebb is idézett és megörökölt „interakció” fogalma és mozzanata. Nemcsak arról van tehát szó, hogy a csoport alkotói egymással is interakcióba lépnek egy-egy közös mű megalkotásakor, hanem egy igen jellemző vonzódásról az interaktív, audiovizuális installációk, nyitott koreográfiák és performanszok, hangzó művek létrehozása iránt, melyek magukat a befogadókat is „játékba” invitálják. Ezenkívül jellemző a közösségi élmények megteremtésének fokozottabb vágya, a kiállítások idejére megszervezett koncertek, tárlatvezetések, beszélgetések, az alkotók és a befogadók, vagy kiállítás és koncertlátogatók közötti kapcsolatteremtés lehetőségeinek megteremtése. A második a fentebb már idézett és megindokolt „találkozás” vagy „randevú” jelentősége. Ehhez kapcsolódik még a „közösség” (a „közös ég”) élménye – nemcsak alkotók között, hanem akár egy kiállítás látogató közösség létrehozásának lehetősége. A harmadik – tudatosan vagy nem tudatosan – a műfajokon átívelő, holisztikus vagy egyetemes, közös értékrendező (esztétikai, filozófiai, szellemi, vagy spirituális és szakrális), minőségek és gesztusok keresése, kutatása, megragadásának belső szükségszerűsége, igénye. A negyedik, mely az előbbihez is kapcsolódik, és szinte valamennyi alkotóra jellemző a csoporton belül – a tudományos, interdiszciplináris érdeklődés. Ebben az alkotói szemléletben a tudomány mint egy, a művészeteken kívüli, művészetek közötti, világi „átjáró”, az egyetemesség egy közös területe jelenik meg. Általa lehetővé válik az univerzum titkainak közös kutatása, azokra, mint az élet csodáira való ráébredés élményszerűségének megosztása: mint közös sorsunk érzetének ereje, jelentősége. A zenei és képi hatásokkal dolgozó installációk, melyek között olykor vannak olyan összetett, interdiszciplináris művek, installációk vagy szerkezetek, melyek különleges, érzéki módon, mégis finoman és észrevétlenül függesztik fel a hagyományos esztétikai élményt és megközelítéseket, és tudományos revelációval, filozófiai felismerésekkel és élményszerűséggel gazdagítják azt. A tudományra való nyitottság mellett szerteágazó, többrétegű művészeti érdeklődés, multitalentizmus is jellemző az egyes alkotókra. Míg a zeneszerzők közül egyesek valaha foglalkoztak vizuális művészetekkel, a képzőművészek közül pedig többen maguk is valaha zenei képzésen vettek részt, vagy életük, művészeti tevékenységük, kutatásaik során foglalkoztak zeneelmélettel, zenetörténettel, hangszeres játékkal. Végül az egyik legfontosabb és legüdítőbb jelenség, a játék élménye és szellemisége, mely szintén hangsúlyosan megjelenik a kiállításokon és a csoport alkotóinak munkájában, műveiben. Akár az interaktív, hangszeres művekre, vagy az improvizatív, performansz jellegű művekre gondolunk, akár az installációs művek megjelenésére, játékosságára. A hatodik az együttműködés fontossága és jelentősége, mely egy alkotócsoport működésének, létének szükségszerű feltétele is. A Hermina csoport tevékenysége legfőbb jelentőségének kifejeződése nem pusztán az „összekovácsolódásban”, hanem az egységbe hozásban érhető tetten. Nem különbözőségek hangsúlyozásában, hanem a „közös” (játék) felemelő erejében.

Hermina Galéria – Hermina csoport

A csoport szellemiségének fogantatása a megalakulásnál korábbra tehető, melyet éppen egy művészeteken átívelő lélektalálkozás és művészbarátság indított el. Peternák Anna festőművész és Balogh Máté zeneszerző levelezéséből fejlődött ki a kollektíva megalakításának és a közös kiállítások létrehívásának gondolata. Itt tehát egy lelki és társadalmi igény is megnyilvánult az alkotócsoport létrejöttében, hiszen a két alkotó megegyezett abban a vágyban, hogy szellemiségben, lelkületben, filozófiában hasonló érzésű és gondolkodású fiatal művészekkel való együttműködés lehetőségeit szeretnék megkeresni és megteremteni.

A kollektíva megszületésével kapcsolatban fontos még megemlékezni Katona Kálmánról. Katona Kálmán (néhai mérnök és politikus) érdeklődése még élete alkonyán, feltehetőleg egy mély lelki indíttatástól vezérelve, a művészetek felé fordult. Talán kulturális örökségül szánva – 2015-ben egy kortárs galériát hozott létre, mely egy inkubátor helyszínként szolgált a csoport első hullámban beáramló művészei számára: Katona egykor, saját szavaival élve egy „termőtalajt” kívánt létrehozni az ide érkező fiatal művész nemzedéknek, ahol „képzőművészek és zeneszerzők” kapcsolódhatnak. A néhai mérnök-politikus valójában ezáltal elsődleges „modernkori mecénása” is volt egyúttal a csoportnak, hiszen neki köszönhető az első időkben (2015-től) a kiállítások és a műhelymunka helyszínéül szolgáló Hermina Galéria, melynek alapítására lényegében a csoport léte inspirálta. A galéria művészeti vezetését Peternák Annára és Balogh Mátéra bízta. A kiállítóhely és a csoport munkájában ekkor még szervezőként közreműködött Sztipán Orsolya is, akinek mindenkori segítsége, a kiállításokon való kedves és készséges jelenléte nélkülözhetetlen volt a csoport számára. A Hermina Galéria első kiállítás-koncertjeit, valamint tárlatvezetéseit ekkor már olyan ismert művészek is látogatták, mint Jeney Zoltán, Fehér László, Maurer Dóra, Bukta Imre, néhány évvel később pedig Csapó Gyula vagy Beke László művészettörténész.

A Hermina Galériában a kiállítóhely két éves működése alatt (2015. május – 2017. május), és az azóta eltelt mintegy 8-10 évben az alkotócsoport számos kiállítást valósított meg egyéb, impozáns helyszíneken is (Ludwig Múzeum, MODEM, Vasarely Múzeum, Budapest Galéria, FUGA, MAMÜ Galéria). A kiállítások cím szerinti felsorolásától ehelyütt most eltekintek, de a cikk végén megosztásra kerül egy dokumentum/link amelyen keresztül megtekinthető az alkotócsoport munkássága, valamint egy teljes kiállítási lista. A felsorolás helyett ezért a kollektíva egyik tagjaként én most inkább igyekszem kiemelni azokat a kiállításokat, amelyeken magam is részt vettem, ezáltal van élő tapasztalatom az említésre kerülő művekről. Az alkotóktól felsorolni valamennyi művet szintén a már említett mennyiségi nehézségbe ütközne, ezért a következőkben inkább igyekszem mintegy felsorolásszerűen sorra venni az csoport alkotóit, egyesével pár mondatban bemutatva őket, és kiemelve, jelentősebb szerepkörüket, alkotói munkájukat, műveiket. Mivel érzéseim szerint szükséges, hogy minden alkotót név szerint megismerjen a kedves olvasó, ugyanakkor itt is kénytelen vagyok csak az általam élményszerűen látott, hallott vagy megismert művekre szorítkozni, innen is kiemelve azokat, amelyek érzéseim szerint az alkotó csoportbeli kiállításai közül a legemlékezetesebb művek vagy a legjellemzőbb képet adják az alkotó tevékenységéről.

Peternák Anna festőművész a Magyar Képzőművészeti Egyetemen Maurer Dóra és Radák Eszter tanítványa volt. Később a Doktori Iskola hallgatója, fokozatszerzése 2021-ben kitűnő eredménnyel zárult. 2012-től a Liszt Ferenc Emlékmúzeum és Kutatóközpont (Zeneakadémia) munkatársa.

A Hermina Galéria Alkotócsoport egyik alapítója de lényegében a csoport lelkének és „őrangyalának” tekinthető. Mint a csoport művészeti vezetője, neki köszönhető az alkotócsoport szellemi, lelki mágneses kohéziójának, összetartó energiájának megteremtése és fenntartása. Ő az, aki a legtöbb alkotó tagot hozta a csoportba (elsősorban képzőművészeti oldalról, hiszen a csoport nagy részét egykori hallgatótársak jelentik a Képzőművészeti Egyetemről.) Peternák, amellett hogy az alkotócsoportban számos közös művet és kiállítást jegyez, eredeti hivatása szerint festőművész. Ehelyütt én most mégis inkább korábbi, önálló műveit méltatnám, mivel ezek közül is kiemelkedik diplomamunkája, a Hasonló képek II. című sorozata. Ez volt az a mű – sorozat, amely Balogh Máté zeneszerzőt mélyen megihlette, és elindíthatta benne azt a lelki inspirációt, mely végül csoport megalakításához és tevékenységéhez vezetett.

Máig emlékszem én is, hogy fiatal festőművész hallgatóként milyen mélyen megérintett Matisse Coullioure-i ablak című képe. Peternákot saját megvallása szerint szintén ez az alapélmény inspirálta, Matisse képe kiindulási alapnak, forrásélménynek tekinthető. A nonfiguratív képi tér és a figuralitás, vagyis az abszolút képi absztrakció és a formák – vagyis a „teremtés” – kibontakozásának érzékeny határa sok festőművésznek mély alapélmény, amellyel egy életen át vissza-visszatérve foglalkozik. (A nonfigurativitást és az absztraktot tévesen sokan összekeverik a köznyelvben. Mivel valójában minden művészet szükségképpen „absztrakt”, azaz elvont, sőt, szükségképpen „konceptuális” is.) Furcsa, nagyon finom és vékony mezsgye ez, egy metafizikai, dimenziók közötti „átjáró” és csend ez is ( akárcsak a zenei és képi világ közötti „átjáró”.) A képekről óhatatlanul is a „kék óra” kifejezés jut eszünkbe, az a néhány perc, amikor az éjszakából nappal lesz. A nagyvárosokban ez a hajnali három és négy óra közötti állapot, amikor a legnagyobb csend van, mint egy visszatartott lélegzet, az első villamos kigördülése előtt. Ezek a képek számomra elsősorban ezt a mély, belső csöndet idézik meg érzéki módon. A képsorozat egyik előzménye Peternák munkásságában egy még korábbi festménysorozat, A vászon története (2011). Érdekes, de sajátos finomságával ez a mű is tartalmaz zenei dimenziót: azt a belső, lírai csendet idézi meg, mely annak a fesztült figyelemnek a sajátossága, amely a festő vászonkészítési műveleteit kíséri. Egyrészt egy mély, belső csend, a lélek csendje ez, másrészt az alkotó munkája előtti izgatottság csendje, a „fizikai zene” szintjén pedig a művelet fizikai hangjai: a pakolás mozdulatai, szerszámok és csetreszek zörgése a műteremben. A csönd, ahogyan a fény rávetül a készülő vászonra és vakkeretre, a szögbelövő működése, ahogyan a vásznat azonos távolságra, szép ritmusban felszögeli, az enyvező ecset sercegése a vásznon, az alapozóhenger finom surrogása…

Peternák Anna: A vászon története (2011)

Balogh Máté kivételes tehetséggel megáldott, zseniális zeneszerző és művészegyéniség, aki ugyan alapítója, de mára már nem tagja a csoportnak. Ugyanakkor azóta is szívesen és gyakran vesz részt társművészekkel kapcsolatos projektekben. Erkel Ferenc-díjas, Junior Prima-díjas és kétszeres Artisjus-díjas magyar zeneszerző, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem adjunktusa. Balogh Máté jelenleg a legünnepeltebb fiatal magyar kortárs zeneszerző, hazai sikerei mellett számos nemzetközi zeneszerzői díjjal büszkélkedhet. A közelmúlt egyik friss híre, hogy a tavalyi (2023-as) londoni „Free Range” nemzetközi zeneszerzőversenyen Balogh Máté Bahnmusik (Hommage á Honegger) című szerzeményével különdíjat nyert. Abban a szerencsében volt részem, hogy a mű premierjén (a Bartók rádió márványtermében, 2019-ben) magam is élőben hallhattam a darabot, mely számomra az egyik legemlékezetesebb zenei élmény volt az alkotótól.

Balogh Máté: Hommage a Sándor László

Balogh Máté: Hommage á Sándor László (kottarészlet)

Antal László („antalaci”) képzőművész konceptuális munkái 2011-től - a hagyományos táblaképfestészeti gyakorlatokról eltérően – nem festékkel, hanem tűvel és hímzőcérnával, vagy más anyaggal – készültek a vászonra. A Hermina kiállításokon Antal igyekezett mindig a csoport aktuális projektjéhez, koncepciójához kapcsolódni alkotásaival, műterveivel, melyeket nem ritkán kifejezetten a kiállításra alkotott meg. Később apróbb ipari üvegtárgyakból mint egységnyi építőelemekből készített nagyobb méretű, geometrikus szobrokat. Az üvegtárgy által a szobrok transzparensek, geometrikus formájuk miatt maguk is egy immár funkció nélküli, furcsa, futurisztikus tárgyak képzetét keltik. A mű felkeltette iparművész kurátorok figyelmét is, legutóbb 2021 októberében, a Határtalan Design kiállításon volt látható a Kiscelli Múzeumban.

Antal László: Cím nélkül

Ádám Zsófia Derkovits-díjas képzőművész, aki filozófiai kiindulópontjait érzéki, lírai feldolgozásmódján keresztül szűri át. Ádám Zsófia eredendően a grafika területéről érkezett, ennélfogva művészi megközelítésmódja, szellemi alapállása általában a csoport festőművészeihez képest kevésbé színérzéki (jellegű) vagy formaközpontú, sokkal inkább interdiszciplináris: koncepciózus műveiben fontos szerepet játszanak a fizika és a természet jelenségei és a technológia – a mindig új technikai kihívásokat jelentő művekben szereti olyan érzéki folyamatokra helyezni a hangsúlyt, melyek percepciós elmélyülést igényelnek, ugyanakkor filozófiai élménnyel és revelációval gazdagítanak: általa a zene mélyébe léphetünk, olyan ontológiai kérdésekre keresve a választ, mint hogy „miben rejlik a hang természete?”, de lírai installációiban és videóműveiben a hang ontológiája kitágul, és egészen új élményhez juttat: az Univerzum teremtésének játéka is eszünkbe juthat. A 2019-es Átjáró című kiállításon bemutatott installációját Bolcsó Bálint A bloomy girl című szerzeménye ihlette.

Ádám Zsófia: Koreográfiák Bolcsóra

A Koreográfiák Bolcsóra című videomű technikai alapgondolatát Édouard-Léon Scott de Martinville 1853-as találmányának, a fonoautográf működésének elve inspirálta, mely az egyirányú hangleképzés gondolatából kiindulva született. A műhöz először el kellett készíteni egy hangszóróból átalakított vizualizáló rendszert. Ebben egy kifeszített vászonra közvetlen közelről egy hangszóró hat. Bekapcsoláskor a membrán a zene hangjaira rezonálva megrezegteti a ráhelyezett, könnyű polisztirolgolyókat, ezáltal a zene az apró, lebegő golyók által vizualizálódik. Működés közben a mű a zenére kecsesen táncoló, mozgó – lebegő, apró fehér labdák finom, lírai jelenségét hozza létre. Erről a jelenségről készült a videómű. A vizualizáló installáció a 2017-es Búra című kiállításon 2017-ben a Budapest Galériában, majd pedig az Átjáró című kiállításon volt látható, 2019-ben, a Magyar Képzőművészeti Egyetem Barcsay termében.

Bali János valamikor a tudomány területéről indult, matematikusként kezdte pályafutását. Ma már Liszt-díjas zeneszerző, furulyaművész, karmester, az A:N:S kórus – reneszánsz polifóniával foglalkozó énekkar – alapítója és vezetője. Egészében véve Bali is valóságos polihisztor, zseniális, interdiszciplináris művész, zeneszerző és zenetudós, rendkívül szerteágazó tudással, aki a hangok akusztikájával, hanginstallációkkal és elektronikus zenével, természeti hangok (pl. rovarhangok) zeneművekbe és zenei téridőbe integrálásával is foglalkozik. A csoport kiállításain, koncertjein a csoporttagok műveiben előadóként is közreműködik. Lakatos Áronnal és Kertész Krisztiánnal közösen jegyzik a Verkli című művet, mely legutóbb 2023. novemberében, a Fugában helyet kapó Határtalan Design kiállításon volt látható. Másik, önálló munkája a Grund című interaktív hanginstalláció, ahol egy interfész jellegű kezelőfelületen keresztül különböző hangsávokat lehet bekapcsolni, azokon mintegy hangszer szerűen játszani.

Bali János: A Grund (2021)

Bolcsó Bálint kortárs zeneszerző, aki elsősorban elektronikus zeneszerzőként működik. Bolcsó tevékenységében és karakterében olyan, mintha maga a csoport szellemiségének esszenciája lenne: tehetsége egyéni alkotóként is interdiszciplináris és szerteágazó: hangszeres zenei játékkal, elektronikus hangszerekkel, interaktív hanginstallációkkal és programozással is foglalkozik. A csoport kiállításain a legtöbb installációs műhöz adta a zenéjét, vagy inspirációs forrásként vagy éppen inspiráltként. A csoport zenei területről érkező tagjai közül talán a közös alkotás lehetősége által leginspiráltabb, legtermékenyebb alkotó, egyúttal az, aki általában a legnyitottabbnak mutatkozott a képzőművész területről érkező alkotók művei vagy közös alkotások létrehozása iránt.

A Bloomy Girl című szerzeményére Ádám Zsófia készített hangvizualizáló rendszert, installációt.

Érintőleges kapcsolódások című interaktív hanginstallációja, melyben a falra rögzített, üres üdítős alumíniumdobozok képeztek egy interaktív, többcsatornás zenei vezérlőfelületet – 2017-ben volt látható és kipróbálható a csoport Búra című bemutatkozó, tematikus tárlatán a Budapest Galériában.

Bolcsó Bálint: Érintőleges kapcsolódások

Csábi Ádám 2011-ben festőművészként végzett a Képzőművészeti Egyetemen, mesterei Maurer Dóra és Radák Eszter voltak. Csábi igazi őstehetség, akinek saját otthonos „dallamterülete” és hangneme igazán a színek világa. Formanyelve a festészeti síktól már idejekorán eltávolodott és alkotói kifejezésmódja, vágya többdimenziós irányba hajtotta. Így a képekből idővel térbeli formák, reliefek, installációk lettek. A kezdetben teljesen monokróm, vagy színben visszafogott színvilág még a formai megoldásokra helyezte a hangsúlyt, majdhogynem a festészeti problémákat eredeti szobrászati, plasztikai problémákra és megoldásokra váltva, később azonban egyre inkább az additív színkeverés, azaz a fények és színek mozgó játéka jelent meg a nagy méretű, világító installációkban. Műveiben érződik és átsugárzik a színekkel való odaadó és analitikus kutatói munkája, a színek és a fény alázatos szeretete.

CSÁBI ÁDÁM Összetartók | Convergents vegyes technika | mixed technique 40x40x300 cm 2019

Gryllus Samu zeneszerző, jazz basszusgitáros, interaktív hangzó művek installációk szerzője és alkotója. A csoportból Kertész Krisztiánnal több hangzó művet és installációt jegyeznek közösen. Egyik legérdekesebb, emlékezetes közös művük az ANSAW című installáció, mely a csoport 2019-es, Átjáró című kiállításán volt először látható és kipróbálható. (A művet később beválogatták a Tallini ISCM World New Music Days kiállítására.) A „Fűrész” valójában egy vetítőgép nagyítólencséjéhez hasonló egységen és annak fényforrással megvilágított vizuális felületén keresztül irányítható ún. „fotoelektronikus” hangszer, (eredetileg Jevgenyij Murzsin találmánya) amely a kézzel megmunkált, (valójában ipari hatást keltő) nyers fenyőlécekbe esztergált és fűrészelt információt mint zeneiséget szólaltatja meg egy analóg Korg szintetizátor és egy mikronvezérlő fényérzékelőinek segítségével. A fényérzékeny hangszer interaktív: a látogatók maguk is játszhattak a hangszeren és változó hanghatásokat és zenei effekteket generálhattak a „vetítőgép” fénynyalábjának sugarába helyezve és mozgatva a különböző mintázatú strukturált fadarabokat.

Gryllus Samu - Kertész Krisztián: ANSAW, 2019

Horváth Balázs (Budapest, 1976) zeneszerző, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen Jeney Zoltán növendéke volt, 2002 óta az egyetem oktatója. Zeneszerzőként az utóbbi időben elsősorban a populáris és a komolyzenei elemek összekapcsolása, valamint a színházi elemek koncertzenébe történő integrálása érdekli. A csoport koncertjeinek, kiállításainak rendszeres résztvevője. 2008 óta a kortárs zenét játszó THReNSeMBLe művészeti vezetője. Piros Borókával készült két közös műve is. Az egyik a Mennybe című videómű, a másik a Sebes, forgatós című audiovizuális installáció, (lentebb), mely 2016-ban a Ludwig Múzeum Bartók# c. kiállításán volt látható. 

Kedves Csanád zeneszerző, többszörös Kodály Zoltán Zenei Alkotói ösztöndíjas. A Zeneakadémián tanárai között voltak Serei Zsolt, Jeney Zoltán, Vidovszky László. Kedves Csanád szintén sokoldalú alkotó, szerteágazó tehetséggel megáldott művész, aki 14 éves koráig maga is foglalkozott képzőművészettel. Budapest kortárs zenei életének aktív résztvevője. Rajk Judittal, Balogh Mátéval és Tornyai Péterrel közösen 2013-ban megalapította a CentriFUGA elnevezésű kortárs zenei műhelyt, amely azóta számos kortárs magyar zenemű ősbemutatójának adott otthont. A FUGA építészeti központban működő zenei műhely kortárs koncertjeinek fő szervezője, műveivel – a csoportban is működő több alkotótárssal együtt (Balogh Máté, Horváth Balázs, Muntag Lőrinc, Sándor László, Tornyai Péter, Szigeti Máté) – a programok elhivatott, lelkes szervezője, állandó résztvevője, akár szerzőként, akár előadóként vagy karmesterként. A Hermina csoport Térviszony című kiállításán, 2021-ben volt látható Nagy Zsófia Üveghegy című audiovizuális fény-installációja, melynek működésekor a térben lebegés- szerűen elhelyezett „világító” piramisból Kedves Csanád zeneműve szólt.

Nagy Zsófia - Kedves Csanád: Üveghegy,  2021

Kertész Krisztián eredetileg tudományos területről érkezett a művészeti világba: fizikus kutatóként lepkék szárnyaiban lévő „fotonikus nanoarchitektúrákkal” foglalkozik, amelyekről kiderült, hogy a levegő különböző kémiai tulajdonságainak hatására „változtatják” színűket. Már önmagában kutatási területének leírása is egy műalkotásnak tűnhet, vagy elegendő inspirációt nyújthatna egy alkotói műsorozat megteremtéséhez. A természet e csodálatos jelenségei iránti érzékenység, az ebből való ihletettség az a mély inspirációs és lelki forrás, melyből Kertész Krisztián is meríthet interdiszciplináris alkotásaiban, melyek technikai kivitelezésében megnyilvánulnak lenyűgöző informatikai és mérnöki ismeretei is. Ezzel a technikai tudásával a csoportból több alkotót is segít, a a „csoport” legizgalmasabb művei közül rengeteg interaktív – általában szenzoros rendszerekre épülő – zenei vizualizáló eszközt vagy hangszer-installációt zenei társalkotóként jegyez. Ilyen például az az „Érintés nélkül vezérelhető” hangszer, vagy az ANSAW melyet Gryllus Samuva közösen alkottak meg. Kertész másik, önálló műve a Figyelem! Erőteljes villogó kép is kialakulhat! című „vizualizáló” interaktív digitális készülék, zajcsatornás hangszer, mely egy videójel belső visszacsatolását (mely lényegében egy metafelvétel, digitális vizuális hurok – a kamera egy olyan monitort néz, amelyre a kamera által látott képet kapcsolják), annak sajátos rendszerét használja ki. Egy ilyen rendszer programozói, digitális modellezése során alakult ki az a készülék, találmány, mely legutóbb a Határtalan Design című kiállításon volt látható a Fugában, 2023 novemberében. Kertész egy másik, emlékezetes műve, melyben talán még szerencsésebben megvalósul a vizuális képalkotás és az (elektronikus) zenei szerkesztés és improvizáció összekapcsolása, a 2019-es Átjáró kiállításon látható Camera Sonora 1.0 című interaktív installáció, „zenélő” rajztábla. A kiállításon a látogatók kedvükre rajzolhattak egy, a falra rögzített mágneses táblán, miközben megfigyelhették – a változó rajzi motívumoknak megfelelően változó különböző elektronikus, szinuszhangra emlékeztető hanghatásokat.

KERTÉSZ KRISZTIÁN  Camera sonora 1.0  interaktív installáció  32 x 22 x 16 cm, 90 x 120 cm

KERTÉSZ KRISZTIÁN
Camera sonora 1.0
interaktív installáció
32 x 22 x 16 cm, 90 x 120 cm

Lakatos Áron képzőművész – aki szintén festőművészként végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetemen – szintén a színek analógiájával közelít a zene építőelemeihez, a hangokhoz. Jellemzőek kisméretű, geometrikus, telített színvilágú képei. A zenei konstrukció vizuális képét síkban képzelte el, melyet Bali Jánossal és Kertész Krisztiánnal egy közös zenélő műben vittek tovább.

A különleges hangszer – mű – egy olyan szintetikus, holisztikus alkotás, melynek létrehozásában egy kutató fizikus, egy matematikus-zeneszerző és egy festőművész együttműködésével született: Lakatos Áron évekkel ezelőtt, kezdetben zeneművekből inspirálódva készített képi nonfiguratív allegóriákat, festményeket. Később ezeket a térbeli dimenzióba kilépve kör alakú, a vinyl lemezekre emlékeztető objektumokká alakította át. A képi „lemezfelületeken” a különböző mintázatokban felosztott színsávok a lineáris zenei idő által felosztott dramaturgiai vagy dinamikai stációknak tűnnek, hangsávoknak vagy hangszólamoknak megfeleltetéseinek is elképzelhetők. Így történt meg az inspirációs oda-visszahatás: a lemezekre ragaszott reliefekhez Bali János komponált hangzó anyagot. Az végeredmény a Verkli című hangszermű, melyben már valós térben is megvalósul és érzékelhetővé válik a megfeleltetési rendszer: 3 különböző plexilemez réteget forgathatunk, melyben a mozgatási variációknak megfelelően kerülnek egymással átfedésbe a lemezeken található színreliefek – és az ezzel egy időben (a hangszer hangszórójából) megszólaló hangsávok.

Bali János - Lakatos Áron - Kertész Krisztián: Verkli

Megyeri Krisztina aktív zeneszerző, muzikológus és zongorista. A kezdeteknél valamivel később, 2017-től csatlakozott a csoport tevékenységéhez. Párizsban tanult zeneszerzést, majd pedig 2004-ben diplomázott a Zeneakadémián, később doktorált. 2008-tól újra Magyarországon él és alkot. A csoport Térviszony kiállításán (2021. május, Artus Kapcsolótér) volt látható Tükröződések személyes, mély lelki megélésekről tanúskodó fotósorozata. A nosztalgikus emlékeket idéző fekete-fehér analóg fotókhoz a szerző által írt, hozzájuk kapcsolódó lírai, naplószerű szövegtöredékek, költői vallomások felvétele volt meghallgatható. A szövegrészletek öngyógyító folyamatot is sejtetnek, a személyes kontextuson és horizonton túl a covid utáni időszakban újra megnyíló világ, a kollektív tudat hosszú ideig tartó, szorongás alóli újbóli fellélegzésének, felszabadulásának hangulatát is tükrözi a mű. A zeneszerzőnek nemrég jelent meg új albuma Horizon Brülé címmel.

Megyeri Krisztina: Tükröződések

Muntag Lőrinc zeneszerző, a Zeneakadémián Vidovszky László növendéke. Rendszeres résztvevője a Hermina csoport által rendezett kiállításoknak, koncertjeinek. 2014-ben alapította saját kórusát, az Istvánffy Kamarakórust, mellyel több ősbemutatót vezényelt (Balogh Máté, Muntag Lőrinc, Tornyai Péter, Szőcs Márton). Tornyai Péterrel, Balogh Mátéval közösen gyakran szerveznek szerzői esteket. Muntag Lőrinc több képzőművész alkotó művéhez is hozzájárult szerzeményeivel társalkotóként. Így pl. Nádas Eszter Jó lesz videóművének (Átjáró, 2019) zenei részét is – Bán Máté fuvolistával közösen – Muntag Lőrinc készítette. Csábi Ádámot viszont éppen Muntag zenéje ihlette meg: Reflex zenére című objekt művét Muntag XXX. művének vázlata nyomán készítette.

Muntag Lőrinc: Kottarészlet

„Az objekt létrehozásánál elsődleges szempontnak tekintettem, hogy egy olyan rendszert hozzak létre, amely az általam megalkotott szabályokat követve visszafejthető, lejátszható. Ezért kezdtem közös együttműködésbe Muntag Lőrinc zeneszerzővel. Konceptuális kottája, különböző magasságokban elhelyezett színes vonalakból épül fel, ami alapján a hangok két tulajdonságát színét és hosszúságát ábrázoltam.” (Csábi Ádám)

Nádas Eszter 2007-ben kisalkotói Amadeus ösztöndíjat nyert festőművész mesterei szintén Maurer Dóra és Radák Eszter volt. Színhasználatán, a színek iránti érzékenységében, szeretetében, dekoratív, olykor expresszív, narratív képein érződik az egykori mesterek hatása. Nádas Eszter maga is klasszikus zenei képzésben részesült, hangszere a brácsa. Az elmúlt években alkotói világában és projektjeinek koncepciójában a női lét és az anyaság élménye került középpontba. Legutóbbi képein az élet krízishelyzetein és a sors válságain átvonuló belső élményeit, megéléseit és állapotait dolgozza fel félig egy lírai, figurális képi világ, félig a lélek birodalmának szürreális – mágikus látomásai, spirituális megélések és természeti vagy tárgyi szimbólumok között egyensúlyozó – olykor visszafogottabb, máskor expresszívebb – festményein.

Nádas Eszter: Cím nélkül

Nagy Zsófia szintén Maurer, később Radák osztályos festőművészként, 2011-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. A Ludwig Múzeum 2016-os Bartók# kiállításán Nagy egy izgalmas, interaktív műve volt látható és kipróbálható. A Magyar színes mű falra installált akvarell részlete az alapszínekből építkező festékpászmákból álló szekvenciákként, mintegy színes kottánként ábrázolt a világ minden tájáról (Magyarországról, Bulgáriából, Észak-Amerikából, Koreából, Afrikából és Japánból), különböző területekről származó népdalokat. A színes kottát egy, a kiállítótérben elhelyezett szintetizátorral lehetett kipróbálni eljátszani, egyúttal a színeket szemlélve és a dallamsorokat hallgatva tudatosítani a világ különböző tájáról származó népdalok közös pentaton skáláját, ősi eredetét és meditálni a zene, és ezáltal az emberi lélek rezgéseinek népeken, világokon, határokon és korokon átívelő egyetemességén. Nagy Zsófiának a képzőművészetet megelőzően szintén volt zenei, zeneelméleti előképzettsége, a festészet mellett énekléssel is foglalkozik.

Nagy Zsófia: Magyar színes

Peternák Zsigmond médiaművész a csoporton belül egyedüliként a Moholy Nagy Művészeti Egyetem Médiaművész szakán végzett, főleg videóművekkel, installációkkal foglalkozik, a kollektíva koncertjeinek és kiállításainak dokumentálásában vállal je lentős szerepet. Különleges, spirituális és filozofikus olvasatú műve a Le condition humaine című videómű, amely tulajdonképpen Magritte azonos című művének videofilm-átirata, parafrázisa. Peternák szöveges elemzésében Magritte képének egy sajátos, mély, filozófiai értelmezését adja. Érzékeny meglátása szerint a mű jelentésrétegei közül legfontosabb az önreflexió, és az emberi percepció vonatkozása az idő függvényében, valamint idő percepciónk relativitása. „Ha megtanulunk a mostban lenni, minden pillanat képes lehet kitölteni a nagybetűs hiányt, és ez nem fog függeni a pillanat körülményeitől, mivel a jelenlét belső lényegünkből fakad” – vonja le a következtetést a kép filozófiai felvetéseire válaszul az alkotó.

Peternák Zsigmond: Le condition humanie, (részlet a videóból) 2019

A kisfilmben megjelenő „labdázás” ezt a jelenben való feloldódást szimbolizálja, annak tökéletes aktusában, a játékban. Nem véletlenül, a „játék” visszatérő gyakorlat és közös minőség a Hermina csoport munkáiban, hiszen a játék dimenziója közös, tartományt jelöl a művészeteken belül, amelyben zene és képzőművészet is osztozik. Sőt, a zenén belül saját birodalmat is fenntart magának, az előadói játékban. A magyar nyelv kifejező ebben is, hiszen magyarul „játszunk” a hangszeren is. (Ugyan ebben a nyelvünk közös az angollal, de nem minden nyelvben van ez így: az olasz például megszólaltatja (sonare), a spanyol pedig „megérinti” a hangszert. )

Piros Boróka tanulmányait Kolozsváron a Képzőművészeti és Ipar- művészeti Egyetemen és Budapesten a Magyar Képzőművészeti Egyetemen végezte. A Fiatal Képzőművészek Stúdiója és a Hermina Galéria Alkotócsoport tagja. Budapesten él és dolgozik. Egyik legemlékezetesebb munkája a Horváth Balázs zeneszerzővel közösen készített Sebes, forgatós audiovizuális installáció, mely 2016-ban, a Ludwig Múzeum Bartók# kiállításán volt látható. Az installáció egy fonográfra alakú tárgyból és rávetített animációból áll. A mű auditív, zenei részében – melyet Horváth Balázs készített –felhasználásra kerültek olyan zenei töredékek, melyek részben Bartók gyűjtései, részben pedig saját műveinek általa zongorázott, forgásra emlékeztető motívumai. Az animációban felhasznált népi kerámiatányérok fényképei pedig a népdalok egyik jellemző, megegyező forráshelyéről, székelyföldi gyűjteményekből származnak. A fonográfra emlékeztető tárgy itt egyszerre lejátszó és projekciós felület, mely a nézők (vagy látogatók) számára is lehetővé teszi a zenei és vizuális analógiák keresését a különböző népművészeti motívumok és népdal elemek között.

Piros Boróka - Horváth Balázs: Sebes, forgatós (audiovizuális installáció), 2016

Rubik Ernő Zoltán talán a hibrid műfajú és „összművészeti”, performer jellegű művek iránt az egyik legnyitottabb gondolkodású alkotó a csoport zeneszerzői közül. Talán nem véletlenül van így, hiszen ő maga nem csak kompozíciós zeneszerzéssel, de jazz és szabad improvizációs zenével is foglalkozik, valamint táncművészettel is. Csoporton belül műveiben szabadon és játékosan fejezi ki magát, örömét leli az improvizatív, performansz jellegű művek létrehozásában, melybe a csoport alkotóit is szívesen invitálja és vonja be. Ilyen közös mű volt például a 2015-ben, a Hermina Galéria 1 éves születésnapjára rendezett kiállítás megnyitóeseménye, ún. „vendégváró” performansz. A mű egyúttal helyspecifikus installáció is volt: A mű „vezénylője” (az alkotó maga) kijelölt a galéria belső kertjében a betonkockákból egy slaggal elválasztott és körülhatárolt területet. Később kiderült, hogy a kijelölt terület (egy 6x6-os egységnyi négyzet) mintegy kompozíciós diagramként szolgált, ahhoz hasonló módon, ahogyan Cage használta a bűvös négyzetet majd később a Ji Kinget, az egyes egységekhez különböző zenei minőségeket vagy utasításokat rendelve (valójában, azért, hogy megvalósíthassa egyre inkább előtérbe kerülő alkotói szándékát, a véletlen bevonását a szerkesztési folyamatba). Itt a „karmester” vagy „játékos” (a képen éppen Rubik) által a kijelölt négyzetben (vagy zenei információs rendszerben) tetszőlegesen elhelyezett – szándékosan különböző anyagú és minőségű vagy eltérő jelentéssel bíró hétköznapi tárgyak – egy „titkos”, csak a „játékos” és az előadó zenészek által ismert rendszeren belül egy-egy zenei információval, utasítással bírtak. A „koreográfus” (vagy később pedig egy-egy előadó) négyzetben a tárgyakkal tett mozdulatára, gesztusára, „kérdéseire” a zenészek egy-egy rögtönzött zenei „válasszal” reagáltak. Különleges, izgalmas egyensúlyát teremtette meg ez a – végül szellemesre sikeredett – „performansz-játék” a kész kompozíció és a teljesen szabad zene, – valamint e minőségek egyéb konnotációi – játékos, filozófiai ütköztetésének. Egyúttal pedig megvalósította egy fizikai tér részletének – ha úgy tetszik, „mozgó installációnak”, a bevonását egy élő, zenei (improvizációs és zeneszerzői) folyamatba. Szabad improvizáció, mégis koreográfiával, egy átmeneti helyszínen, rögtönzött módon kijelölt zenei rendszer alapján, mégis rögtönözve.

Rubik Ernő: Vendégváró performansz, 2016

Sándor László szintén rendkívül sokoldalú polihisztor: zeneszerző, hegedűművész, zenetudós, zenekutató, de érdekli a botanika és a csillagászat is. Figyelme elsősorban a zene spirituális, szakrális dimenziói felé fordul, számos liturgikus rendeltetésű művet komponált. Kutatói és művészeti munkájában elmélyülten foglalkozik a virágok finom szerkezetének, a geometriának, és a zenei információs rendszerek, kompozíciós eljárások összefüggéseinek vizsgálatával. Zenetudósként kutatási területe a késő középkor és barokk zenéje, Du Fay és Bach életéről és művészetéről tart elemző előadásokat. Sándor László A fény hanyatlása, bukása és újjászületése zeneműve a csoporton belül Ádám Zsófiát ihlette meg, a műre videóművet készített. Az alkotó saját vallomása szerint a videómunka „improvizáció a fény mozgásával, a zenei történéseket követve. Vizuális kísérlet a különböző minőségű árnyékok egymásra, illetve a testekre gyakorolt hatásával.”

Ádám Zsófia - Sándor László: A fény hanyatlása, bukása és újjászületése, 2016

Szabó Ferenc János zongoraművész, zenetörténész. A Liszt Ferenc Zeneakadémia énektanszakának adjunktusa és az HUN-REN BTK Zenetudományi Intézetének tudományos munkatársa.

Rendszeresen koncertezik kamarazenészként és szólistaként, hazai és nemzetközi zenetudományi konferenciák résztvevője. Kutatási témája az előadóművészet-történet és a magyar hangfelvétel-történet.

Peternák Anna mellett fontos szerepet tölt be a csoport kiállításainak szervezésében és lebonyolításában, a csoport közösségi, alkotói munkájának fenntartását érintő tevékenységekben. Peternák Annával több közös művet készítettek. Ezek közül egyik az Átjáró kiállításra készített Szegény Spányi, hol vágja el? interaktív installáció írásvetítővel. A vetítő nagyítófelületén színes fóliák helyezkednek el, melyek egy zenei kompozíció elemeihez – skáláihoz, hangjaihoz hasonlóan tetszőlegesen felvághatók és szabadon elrendezhetők.

A videón a zongorista Bartók Béla néhány rövid zongoraművéből játszik részleteket. A felvételeken a kamera a zongorista kezeit és a billentyűzetet rögzítette különböző nézőpontokból és módokon, mindig az adott zongoradarab karakterének megfelelően. A néző így egészen közelről láthatja, amit egyébként nem szokott látni a koncerteken: mit csinál a zongorista a kezeivel, hogyan mozognak a billentyűk, hogyan jön létre a hang. Az ilyen léptékű felnagyítás és közelítés felfokozott közelség, a közellét, bensőségesség érzetét kelti. Mintha nem csak magához a zongoristához, de a zenéhez, a zene eredeti forrásához, a zeneszerzőhöz is egyre közelebb kerülne a néző/hallgató. Hogy ez mennyire így van, annak valóságát csak akkor érezzük meg igazán, mikor megtudjuk, hogy az előadó ugyanazon a zongorán játszik, amin valaha maga Bartók is játszott. (A felvételek az MTA BTK Zenetudományi Intézetének Bartók termében készültek, Bartók Béla egykori eredeti zongoráján.)

Szabó Ferenc János - Peternák Anna: Szegény Spányi, hol vágja el?, 2019

Szigeti Máté szintén invenciózus zeneszerző, akit megihletnek a vizuális művészetek és képalkotói módszerek. 1984-ben született Szegeden. 1997 és 2003 között régizenét tanult, valamint magánórákat kapott Weber Kristóf és Huszár Lajos zeneszerzőktől. 2008-ban felvételt nyert a Zeneakadémiára, ahol Vidovszky Lászlónál tanult. 2008-tól 2012-ig zenetanárként dolgozott Debrecenben és Budapesten. 2012-től a University of Southampton PhD hallgatója volt, azóta már ledoktorált. (Témavezetője ekkor Michael Finnissy.) Darabjai 2003 óta rendszeresen hangzanak el európai fesztiválokon, koncerteken, workshopokon. Keleti vonalak c. furulyára írt kompozícióját Bali János és zenésztársai (Bánfi Balázs, Kaposi Júlia, Valóczki-Bánfi Éva és a szerző maga) adták elő 2019-ben, az Átjáró című kiállításon. Peternák Annával több közös művet jegyez. Ezeknek egyike a Kék: tenger, zöld: fű videómű (mely egyben Peternák doktori vizsgamunkája is volt) melyhez Szigeti komponált kísérőzenét, amely ugyanakkor szervesen illeszkedik a mű egészéhez, melynek központi témája, hogy milyen információváltozáson, jelentés és értéktorzításon mehet keresztül egy vizuális jelenség (jelen esetben egy festmény) a léptékváltás folyamatain és és különböző – számítógépes, az internet keresőszerverei által is használt – algoritmusoknak, ugyanakkor saját illékony és relatív, percepciós és kognitív, valamint változó lelki állapotainknak is kiszolgáltatva. Ha azonban Antonioni Nagyítás című filmjére gondolunk, az analóg vagy digitális fényképészeti nagyítás vagy a kutató laboratóriumokban is használt hasonló vizsgálati módszerek folyamata mint áldásos eszköz jelenik meg, mely a lépték – és dimenzió – váltás által mégis több információhoz juttathat bennünket, ezáltal jótékony eszközünk lehet az igazság mélyebb szintjei feltárásának, megismerésének útján.

Szigeti Máté grafikus kottáját egy performansz keretében feldarabolják, majd pedig előadják a művészek.

Sztruhár Zsuzsa (jelen sorok írója) 2011-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán, mesterei Szabados Árpád, Kiss Péter és Bukta Imre voltak. 2012-től kezdte el építeni az ún. „zenegépeket”, azokat a különleges zenélő, kinetikus szerkezeteket – vagy hangszer-szobrokat –, melyek végül doktori kutatási témájának alapját képezték. Az abszolutóriumot 2017-ben teljesítette, fokozatszerzése 2020-ban kitűnő minősítéssel zárult. Alkotói és kutatási témája ettől fogva zene és képzőművészet érintkezési pontjai, határterületei, átjárási lehetőségei. Az automata zenélő szerkezetekre a zenei információt is maga írja, tehát hangszeres játékkal, zeneelmélettel, zeneszerzéssel is foglalkozik. 2016-től aktív, kiállító tagja a csoportnak.

A Biciklikerekes I. Zenegép az alkotó által készített automata, kinetikus hangszerművek első generációjába tartozik. A szerkezetben biciklikerekekre vízszintesen és függőlegesen kifeszített elektromos gitárhúrok helyezkednek el, ezeken játszanak a gitárpengetők egy többszólamú dallamot, melyeknek tengelyeit egy időzítő vezérlőn keresztül motor hajtja meg. A mű a Látható Hang kiállításon volt először kiállítva, 2016-ban, a Hermina Galériában, majd pedig 2019-ben az Átjáró kiállításon az MKE Barcsay termében.

Sztruhár Zsuzsa: I. (Biciklikerekes) Zenegép, 2014-2016

Tornyainé Dóry Zsuzsa csellóművész aktív szerepet vállal a csoportban tevékenykedő zeneszerzők szerzeményeinek interpretációjában, bemutatóin. Aktív szerepet tölt be a csoport fennmaradásával kapcsolatos pályázati munkákban, kiállítások installálásában, szervezésében.

Peternák Anna, Bolcsó Bálint, Muntag Lőrinc, Rubik Ernő, Szabó Ferenc, Szigeti Máté és Tornyainé Dóry Zsuzsa:  “Dobáljuk meg a kortárs zenét!” -  interaktív installáció (2017)

Peternák Anna, Bolcsó Bálint, Muntag Lőrinc, Rubik Ernő, Szabó Ferenc, Szigeti Máté és Tornyainé közös munkája a Dobáljuk meg a kortárs zenét! interaktív installáció, mely 2017-ben, a Budapest Galériában volt látható. A mű alapvetően a kortárs zene iránti általános idegenkedés élményéből indul ki. Az installációban egy búra szerepel, mely alatt kortárs zene szól. A látogató eldöntheti, hogy passzív befogadóként hallgatja a burából kiszűrődő zenét, vagy magához ragadva a kezdeményezést a kihelyezett apró tárgyak valamelyikével megdobja a burát. A dobálás gesztusa a zenében különböző jellegű és mértékű változásokat idéz elő. A látogató tehát egyszerre rombol és alkot: eredeti medréből eltéríti a zene folyását, és ezzel akarva-akaratlanul is szerzőtárssá lép elő. Szép, érzéki metaforája ez a műélvezet mechanizmusának, a művészet emberi szíven elvégzett munkájának. A kezdetben dühből intézett ellenállás, befogadói magatartás végül megadja magát és akaratlanul is alkotói részvétellé és „részvétté”, észrevétlenül is műélvezetté, szeretetté alakul.

Tillmann Hanna a Magyar Képzőművészeti Egyetem intermédia szakán végzett képzőművész, grafikus. Jellemzőek a csoport kiállításain önálló, lírai grafikái és kollázsai, melyek zenei asszociációkat tartalmaznak vagy zeneművek képi parafrázisai. Peternák Annához hasonlóan aktív szerepet vállal az alkotócsoport kiállításainak szervezésében, pályázattal kapcsolatos munkákban. Egyik emlékezetes munkája a nagy volumenű, látványos (mintegy 136 cm x 400 cm) Nibelung-triptichon, mely a csoport 2019-es Átjáró kiállításán volt látható.

Tillmann Hanna: Nibelung - Triptichon, 2019

Tornyai Péter zeneszerző, hegedűművész. A Zeneakadémián Kertész István illetve Jeney Zoltán osztályába járt, de tanárai között volt Vidovszky László, Dukay Barnabás is. Később a római Conservatorio di Santa Cecilián folytatott ösztöndíjas tanulmányokat. 2013-tól a Zeneakadémia doktorandusza, 2015-től a zeneszerzés tanszék óraadó tanára. Egyik legtermékenyebb kiállító művész a zeneszerzők közül. Munkái ugyan többségében lényegében konceptuális jellegűek, de kiemelkednek a tekintetben, hogy a csoportban dolgozó zeneszerzők közül legjobban hasonlítanak egy képzőművész ihletettségéhez, gondolkodásmódjához. Egyik legfinomabb, legérzékibb műve a Hermina Galéria működésének kezdetén alkotott és kiállított Konstellációk (Hommage á Dukay) című audiovizuális installációja, melyben a zenei élményt vetítőgéppé átalakított kis zenélődobozok adják. A doboz belsejében futó körkörös szalagon lévő lyukakat a zenélő szerkezet hangokká, a doboz belsejében elhelyezett fényforrás pedig kivetülő pontokká alakítja. Zene és kép állandó fáziseltolással, kánonban játszódik le. A két dobozban azonos szalag lévén két játékos, különböző sebességgel tekerve, szabad kánont hozhat létre, vagy akár megpróbálhatja a mozgás és a zene teljes összehangolását is.

Tornyai Péter: Konstellációk – Hommage à Dukay (2015-2016) 2 x 2 szólamú hang-fény-kánon interaktív audiovizuális installáció két vetítővé (is) átalakított zenélő dobozra

Váczi Dániel rendkívül sokoldalú zenész, zeneszerző, zseniális feltaláló. Műveivel a csoport szellemiségének leginvenciózusabb megtestesítője. Zenészként és zeneszerzőként a szabad improvizáció, a klasszikus és a kortárs zene határterületeit és átjárási lehetőségeit kutatja és műveli, zeneelméleti innovációkkal is bír. Számos egyéb műve, és a kollektíva kiállításaihoz és közös munkájához való hozzájárulása mellett ki kell emelni Urobo találmány – művét, mely a 2019-es Átjáró kiállításon volt kipróbálható, a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. (A játék – mely egy mobileszközökre is optimalizált app – egy kvintkör analógiás vizuális információs rendszeren alapszik, melyet kipróbálva és „játszva” – a fehér és fekete köröket elmozdítva – valójában zenei élményre is szert tehetünk. Legutóbbi hangszertalálmányával pedig, a Glissotarral – melyet a Medence csoporttal, és alkotótársával, Terebessy Tóbiással közösen alkottak meg – az Egyesült Államokbeli, rangos, nemzetközi hangszerverseny, a 2022-es Guthman Musical Instrument Competition első helyezését nyerte el. A Glissotar nevű hangszer a készítő megfogalmazásával a szaxofon és a tárogató kereszteződéséből jött létre, glissando hangminőség létrehozásakor pedig a Thereminhez hasonló hangot hoz létre, de mindezt pusztán analóg, akusztikus eszközökkel. Ugyanakkor – Leonardo Da Vinci egykori híres hangszerével, a Viola Orgonistával ellentétben – itt a hangszer testén lévő „húr” nem lószőr, hanem egy mágneses szalag, mely ezáltal – a gombok és lyukak rendszerének nélkülözésével – a zenész számára lehetővé tesz egy bonyolultabb lefogások nélküli, komfortosabb játékot.

Váczi Dániel - Terebessy Tóbiás: Glissotar

A csoport jelenlegi tagjainak névsora abc sorrendben: Ádám Zsófia, antalaci, Bali János, Bolcsó Bálint, Csábi Ádám, Gryllus Samu, Horváth Balázs, Kedves Csanád, Kertész Krisztián, Lakatos Áron, Megyeri Krisztina, Muntag Lőrinc, Nádas Eszter, Nagy Zsófia, Peternák Anna, Peternák Zsigmond, Piros Boróka, Rubik Ernő Zoltán, Sándor László, Szabó Ferenc János, Szigeti Máté, Sztruhár Zsuzsa, Tillmann Hanna, Tornyainé Dóry Zsuzsa, Tornyai Péter, Váczi Dániel.

A csoport korábbi, alapító tagja: Balogh Máté. A csoport egyes kiállításain vendégművész: Freund Éva. A csoport indulásakor, (2016 előtt) még további tagok voltak: Bereczki Kata, Futó Balázs, Gosztola Kitti, Pap Emese, Tranker Kata.

A kollektíva 10 éves jubileuma éppen jövőre, 2025-ben lesz esedékes. Ez a hiánypótló írás azért is született, hogy méltó módon megemlékezzen a csoport egy évtizedes, sokoldalú tevékenységéről, mely szerteágazó, interdiszciplináris, ugyanakkor játékos, filozofikus, a művészetet és a tudományt is egymáshoz közelítő jelenségeivel napjainkban a kortárs művészeti élet egy színfoltját jelenti a széttöredezett, olykor metszően és rideg módon indivualizált, és egyre inkább a piac igényeihez illeszkedő, az önmenedzselésre berendezkedő kortárs művészeti világban. Egy egyedülálló kortárs művészeti szerveződés, különböző területekről érkező alkotók önműködő és önfenntartó, öntevékeny csoportja. Tevékenységét eddig pályázati díjakból, támogatásokból igyekezett fenntartani. A kollektíva nyitott művésztelepi, kiállítási lehetőségekre, vagy akár alkotói, múzeumi megbízásokra. Amennyiben a cikkben szereplő egyes alkotók, vagy műveik, vagy a kollektíva tevékenysége felkeltette a Kedves Olvasó figyelmét, érdeklődését, vagy bármilyen módon támogatni szeretné a csoport tevékenységét, e sorok végén talál minden szükséges információt a Hermina csoport tevékenységéről illetve elérhetőségeiről. Ebben az esetben Peternák Annával, a csoport vezetőjével lehet felvenni a kapcsolatot, akin keresztül érdeklődni lehet a művészekről és művekről, a közelgő kiállítások vagy koncertek időpontjairól.

A csoport honlapja és portfoliói

https://herminacsoport.hu/

https://atlatszohang.hu/uploads/Hermina-projektek_2021-2023-kozt.pdf

https://www.facebook.com/herminagaleria

Portfolio és a művészek honlapjai

https://drive.google.com/file/d/1bJdeT8mRWFwZML8WokyXYNTPp-zHQOr5/view?usp=sharing

A cikkben szereplő művek és dokumentáció a csoport és a művészek tulajdonát képezik, felhasználásuk a csoport művészeti vezetőjének hozzájárulásával készült.

nyomtat

Szerzők

-- Sztruhár Zsuzsa --


További írások a rovatból

art&design

Interjú Esterházy Marcellel a MODEM-ben tartott kiállítás kapcsán
art&design

Interjú Révész Emese művészettörténésszel
„Határtalan Design”/ Design Without Borders a FUGÁban

Más művészeti ágakról

Interjú Wéber Kristóffal a klasszikus művészetekről és a Keringőről
Karácsonyozzatok velünk, vagy ússzatok haza az Örkény Stúdióban
gyerek

Nagyívű nemzetközi kiállítás nyílik a Deák17 Galériában


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés