zene
2008. 09. 14.
A decentralizált koncert öröme
Fehérvári Zenei Napok, 2008. szeptember 13. 3. nap
A székesfehérvári Fezen-fesztivál meghatározó tényezője lehet a honi könnyűzenei életnek, ha továbbra is tartva a színvonalat, még több és ismertebb külföldi fellépőt csábít e kényelmes, tiszta városba. A nem-pesti koncertélmény mögött nincs nagy rejtély: egyszerűen jó érzés nem a megszokott helyeken látni nagy zenekarokat.
"Nem tudom, ki hogy volt vele, de én izgultam a Fezen harmadik, utolsó napján. Nem nagyon, de egy kicsit. Hogy kijönnek-e az emberek Katatoniára meg Anathemára, érdekli-e őket ez a két zenekar vidéken, meg ugye bevállalják-e, hogy szétfagynak a hidegben. Mert közben baromira lehűlt a levegő, a szél is fújt, úgyhogy a szabad téren nem volt épp a legkellemesebb. De legalább sütött a telihold, ami irtó hangulatossá színezte az estét. Ehhez a zenéhez kell is. A magam részéről visszafogott lelkesedéssel hallgatom az efféle pszichedelikus, elszállós, helyenként pedig kemény, vaskos muzsikát, mert a zenészeket becsülöm, meg minden, de érzékenység, lelkiállapot kell hozzá.
Most azonban kicsit arról, miért jó Fehérváron koncertre menni. Csak a vak nem látja, hogy szinte minden Budapesten történik, az összes menő csapat - már ha hajlandó valaki idehívni őket, és nem marad el a rendezvény - ott játszik, a PeCsában, az A38-on meg az Arénában, bár az Aréna nemigen tud félháznál többet produkálni, bárki is lép föl. És persze Pesten mindenhol elkérnek egy rakás pénzt a belépőért, akkor is, ha a füstös Yukban kell szorongani. Ha engem kérdezel, én a decentralizációra szavazok; persze, most gondolhatod, hogy könnyen beszélek, fehérvári vagyok, és bár Pesten lakom, de bármikor hazaugorhatok, hogy megnézzek egy bandát, úgy, hogy nem kell hazavezetnem az éjszaka közepén. Én mégis arra voksolok, hogy legyenek nagy koncertek vidéken, mert ott még a hangulat is más, mint milliószorra elmenni a PeCsába vagy a hajóra.
Szóval ilyeneken járt az eszem, amikor láttam, hogy nincs miért izgulnom: a Katatoniára szép számmal összegyűltünk a nagyszínpad előtti küzdőtéren. Rövidke, de tömény programot vezetett elő a svéd zenekar, a hangszerek pedig szépen, arányosan szóltak, nem beszélve a gyönyörű, ízlésesen megkomponált fénytechnikáról. Ennél a zenénél számít, hogy milyen a látvány - nem tűzijátékra meg durrogtatásra gondolok -, talán azért, mert az elszállós részek »stimulálják« a képi gondolkodásunkat. Ebben pedig nagy szerepe lehet, hogy a zene ritmusára, kemény és lágy részeire milyen fényeket sugároznak és hogyan.
A színvonal megmaradt az egy órás szünetet követően föllépő Anathemára is, csak közben még hidegebb lett, szerencsés módon viszont többen lettünk, így a testek hőkibocsátása miatt elviselhetőbb volt az egész. Nem részletezem, milyen tehetségesen szólaltatták meg hangszereiket a zenészek, és azt sem, hogy a lassú, álmosító részek milyen természetes módon hatottak élőben. (Az Anathema hamarosan újra koncertezni fog Magyarországon.) Az egyetlen zavaró tényező az volt, hogy a dalok közti szünetekben igencsak áthallatszott a másik színpadról a Vad Fruttik játéka, ezért az élmény nem lehetett teljesen tökéletes. Ami engem illet, nem foglalkoztam túl sokat a dologgal. Örülök, hogy Székesfehérváron idén is sikerült megrendezni a Zenei Napokat, annak pedig még jobban, hogy évről évre népszerűbb a fesztivál. Ha három-négy külföldi fellépőt már szerződtetni tudnak a szervezők, azzal már nem járhatunk teljesen rosszul, én azt mondom. Befejezve az idei fesztiválozást, kiszakadva a rengeteg gimnazista koncertlátogató nosztalgikus szobamelegéből, azt hiszem, bezárhatom az idézőjelet a bennem élő 17 éves mögött."
Kapcsolódó cikkek
További írások a rovatból
Interjú Wéber Kristóffal a klasszikus művészetekről és a Keringőről
Más művészeti ágakról
Az anyag mélyén című csoportos kiállításról