bezár
 

zene

2024. 03. 28.
Nils
Nils Frahm: Day
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
Másfél évvel a háromórás ambient mestermű, a Music for Animals után, Nils Frahm harmincnégy percnyi felvételt oszt meg otthoni gyakorlózongoráján feljátszott őszinte, jegyzetszerű darabjaiból.

Valami fényességről kezdtem írni legutóbb, amikor Nils Frahm Solo Remains kisalbumával kapcsolatos jegyzeteim prózába szedtem, nem is magáról a fényről, hanem arról, ami derengéssé tompítja, egy furcsa, tömött csend, köd, szállongó por, pára, öreg erdő, vagy nem kevés túlzással maga az alaktalan sötétség, ami ugyanúgy terjeng a koncerttermekben, mint a hang vagy a nyüzsgés. Bármennyire különbözőnek is tűnjön, lényegében ismét ugyanezt teszem, habár nem éppen a fénnyel, de megint valami nagyon egyszerűnek és egyszerűre tervezettnek az általam rejtettnek hitt poétikáját és prózaiságát igyekszem felfedni, vállalt önzőséggel kitalálni, úgy formálni, csak azt és csak annyit ragadni meg belőle, ami számomra az íráshoz éppen kézzel fekvőnek tűnik. Nem kell ehhez sok, a hangok nevetségesen könnyen megérintenek, és erre meglepő és szintén nevetséges erővel, lendülettel válaszol a képzelet. Nem tudom, mások, olyanok, akik értenek ehhez, hol kezdik el az albumkritika írását, én csak itt találtam bejáratot, mert abban, hogy ezt valami vallomás félével kell kezdenem, magabiztos, és a kelleténél elfogadóbb voltam. Áltatni sem akarok én senkit, nem egyszerűen tapasztalatlan vagyok ebben, a feladat nehézsége nem csupán abban áll, hogy nincs gyakorlatom a kritikai nézőpont felvételének módszerében, azaz, hogy az összevissza cikázó belső ingereknek ellenállva, először is egy objektív látásmódra törekvő szemmel nézzek, és e mentén vezessem be az olvasót az aktuális tárgyba, majd ezután, legfeljebb ennek a tárgyilagosságnak a következményeként foglaljak állást és jegyezzem le a zene bennem kiváltott hatását, nem, távolról sem ezzel van a legnagyobb baj, hanem, hogy egyáltalán nem rendelkezem hanggal, amely ennek az eljárásnak megfelelően tudna megszólalni. Nils Frahmról én nem tudok másképp beszélni, csak, mint egy rajongástól megvakult, ájulás közeli állapotban sikító gruppi, nevetve, kipirulva, fölöslegesen ismételgetve, hogy mennyire szeretem én őt, ezt a Nilset, akivel kizárólag keresztneves alapon vagyunk a fejemben évek óta tartó baráti kapcsolatban, eltitkolt gruppi reménnyel, hogy ez barátságnál még több is lehet egyszer. Róla én nem tudok másképp, nem is akarok. Képességeim és ezek hiánya szerint tehát nem magával a kétezerhuszonnégy március elsején megjelent Day kislemezzel, hanem az általa kiváltott érzéseimmel, érzelmeimmel, impresszióimmal szemben foglalok kritikai állást, ezekhez igyekszek hozzárendelni hallható támpontokat a felvételekben, ok-okozati összefüggéseiket meghúzni. Igen, olyasmit érzek Nils Frahm zenéjétől, ami az érzékek hétköznapi csatornáiból, medreiből kilépve, kiloccsanva, az érzelmek szintjén is eláraszt, megmozdít valamit, figyelmem egyszerre motoszkál a dallamokban, sistergésekben, kopogásokban, a hangfájl hullámain, és egyszerre bennem, mélyen, itt, mutatom, ahol általában egy másik élőlény iránt érzek részvétet, dühöt, borzongást, félelmet, kábulatot, ürességet, hiányt, satöbbi. Jó lenne mostmár ebből az elnyújtott bevezetésből, előrebocsátott kifogásból kiutat találni, mert idáig sokkal inkább rólam van szó, mint a zenéről.

prae.hu

Kétezertizennyolc és kétezerhuszonkettő szeptembere között nyugodtan lehetett az All Melody albumról, mint magnum opusról beszélni. Nils akkor kétségkívül elért az elektronikus és akusztikus hangszereket össze-vissza keverő és átértelmező technikájának, a merengést és az energikusságot váltakoztató hangzásának egy lehengerlő koncentrációjú végpontjához, csúcsra ért, és az azt követő albumok sorozata szintén azt bizonyítja, hogy ezzel ő sem érezhetett másként, csak, mint akinek meglehet, innen már nincs tovább, mert az All Melodyt követő folyamat ahhoz a visszatekintéshez hasonlítható, amit séták és túrák során, ha felért egy gerincre vagy egy hegycsúcsra, állati természetességgel tesz meg a hegyeket járó ember, meg se szusszan, de már visszanéz, lokalizálja magát a tájban, végigköveti az utat, ami a völgyből idáig felvezette, majd, hogy mi van a völgy után, a másik gerinc, majd megint egy másik mögött, amit a magasság most már előtte felfedett. És bár nem mindig jár együtt ez a saját nyomainkat kutató tekintet az önmagunkkal való szembenézéssel, Nilsnél ez a kettő olyannyira egyöntetű, hogy nézése engem is magával rántott, vele együtt én is végigmértem magam életét, albumonként visszavezetett kétezertizenkettőbe, Empty, kétezerkilencbe, Graz, vagy akár kétezerötbe, amikor én még csak hat éves voltam, ő pedig a Streichelfisch elektronika hangzásán dolgozott. Azok, akik az All Melody után ezt a hat évet végigkövették, egy érési folyamatnak, önvizsgálatnak voltak szemtanúi. Mert kétezerhuszonkettő szeptemberében a Music for Animals, váratlanságával, monumentalitásával, konceptuális mélységével, utolsó rezdüléseinek hibátlanságával megmozdította az All Melody felett a szép kék eget, annak állatformájú felhőivel együtt.

Fils Frahm: Day

És, ha a Music for Animals mindezzel teljesen lenyűgözött, akkor a Day éppen azzal éri el ugyanezt, hogy mennyire nem akar, nem is próbál lenyűgözni, elkábítani, még csak feledtetni sem akar semmit, holott hogyne lenne mindenkinek valamicske rejtegetnivaló hibája, szégyene, aljassága, vágya, amit a Music for Animals meditatív révében, a terjedelmes, lazán dallamokba elegyedő síkok mögé bújva könnyedén elfelejthet. Ebben annyira kettősek mind a nagy, hegyi tavak, vízesések, erdők, tengerek, és minden síkok őse, az ég is, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy lehengerlő szépségüktől, és egyszerűen már a méretükből adódó kábulatunkban meglátjuk gyönyörködés közben magunkat is, meghalljuk végre ezt a kis csendet, amit magunkban cipelünk. Ennek a csendnek az irányába mozdítja el figyelmünket a Day, ha engedünk neki.

A kislemez hallatán legelőször az őszinteség jutott eszembe, bár semmiképp nem nevezném vallomásnak, annál jóval kevésbé performatív. Visszafogottsága, asszociációmentessége afelé terel, hogy bármennyire csábítóan hasson is erről az őszinteségről alkotott megfejtésem, ne higgyem, hogy a zenén keresztül eljuthatok nemcsak a művészig, de magáig a művész mögött működő emberig. Egy ember van, akit észre kéne vennem, egy, akit legelőször meg kéne hallanom, hallgatnom, értenem, ez pedig én vagyok. A kislemez egyik legszembetűnőbb motívuma ez az önmagunkhoz viszonyulás, és tulajdonképpen ezt kellene tennem, kritikai törekvésemet ebben kellene fenntartanom, leválasszam egymásról a motívumot és a szerkezetet, a hangot és a hangjegyet, a zenészt és a hallgatót, de ebben a feladatban annyi minden ellenem munkálkodik a zongoradarabokban, a kutyaugatás és a madárcsicsergés, melyekről, csak többszöri hallgatás után tudom eldönteni, hogy tényleg a zenéhez, nem pedig a környezetemhez tartoznak, a zongora mögül kihallatszódó légzés, ami az enyémmel összekeveredve, egy ritmusba igazodva, hasonlítani kíván a szeretkezéskor átélt egymásra találáshoz, a csusszanások, kopogások, farcs berezgések, a húrokhoz egészen közel állított mikrofonok érzékenysége, ez az őszinte zongorahangzás, csak így, csak ebből a precíziós hallgatásból tűnik ki, hogy ezt a hangszert valójában egymástól független, szabad játékú hurok, meg a hozzájuk rendelt kalapácsok, mozgatófák és billentyűk alkotják, viszont ilyenkor szembesülünk azzal is, hogy ezt a szabadságot megelőzi egy rend, egy összefüggés, a Werkmeister nevével jelzett kiegyenlített hangolás, amelynek zárt rendszeréből azért kinyúlnak néhol menekülési útvonalak, felnyitják a zártságot, és túloldalukon ugyanolyan csodálatos kettőség, jelentésbeli biztonság és fogalmi zavar van, mint a szavakban. A zongoratest fokozott jelenléte a felvételeken, karakteres csengésével, súrlódásaival, szusszanásaival, nyikorgásával, fáinak egyedi összeszáradásával, legszembetűnőbben a preparált zongora hangzású Changesben, nem ürügyként szolgál az elenyésző ritmusok hangsúlyozására, bár technikailag ez sem elhanyagolható, hanem közelséget, viszonzott hallgatóságot biztosít magának a hallgatónak, aki, ha most mondana valamit, vagy megnyikkanna alatta a szék, Nils, túlzok, de meghallaná. Kettős jelenlétet teremt, összeütközteti a hallgatót a játékkal. Mindebben én az őszinteséget vélem felfedezni

És akkor ott van a monotónia. A Music for Animals három órájában mind a dallam, mind a kompozíció egyenletesen oszlik szét, és ez az, amiből sajátos, melodikus monotonitása felépül. A Day új szögből fedi fel a monotont, ami ennek hatására teljesen új jelentést biztosít. Amíg az előző albumon alany nélküli ismétlődések kapnak helyet, addig az utóbbit sokkal inkább az ismétlés végrehajtása, a folytonos újrakezdések jellemzik, és ezért az album másik nagy motívuma a gátak, elindulni és nem futni ki sehová, majd még egyszer elindulni, megállni, elindulni, minden identikusnak tűnő indulással átértelmezni a régieket, ugyanoda jutni el a végén, de legvégül mégis máshová. Egy naponta a zongorához alázattal leülő, felnőtté érett férfi gyakorlatai ezek, és a szelíd, rutinszerű minimalizmus, amelyből néhol fel-feltör a sűrű, izzasztó dallamosság, Nils Frahm zongorajátékának jelenlegi karakterjegye, melyben dzsesszes váltások, futamok, bizonytalanul elnyújtott hangok, a döntésképtelenség, majd a pontos, éles leütések szelídülnek össze. Egyszerű, érthető, színháziságot nem tűrő önképet kapunk ebben a hat darabban Nils Frahm életművéről, és talán éppen emiatt, az ilyesfajta több évtizedet átfogó és aktualitásában megmutató művészi teljesítmény tiszteletben tartása mellett, enyhe csalódottság is elfoghat bennünket, mert a személyes archívumokból előkerült régi és új műveket összegyűjtő kétezerhuszonegyes Old Friends New Friends után nem sok újdonságot hallani ezeken a felvételeken. Talán egyedül a Hands On az, ami egy idáig ismeretlen és valóban új zártságot és ezen a zártságon belül kiváncsi játékosságot tart egyben, amit minthogyha a Music for Animals öntörvényű kibontakozásából telepített volna át zongorajátékába. Ennek ellenére, és a kétezerhuszonegy óta tartó türelmetlenség hatására, hogy halljunk a zongorán is valami frisset, mégis megvalósul mindaz, ami kis- és nagylemezein egyaránt, mégpedig, hogy azt érezhetjük, mintha egy kaleidoszkópon keresztül pillantanánk meg ezt a sérthetetlen tradícióval rendelkező hangszert.

Akarjuk hát hallani, mi van e zongora mögött, mellett, előtt, az ablakon túl, képzeljük el azt a személyes teret, a szobát, a berendezést, a kilátást, Berlinnek azt a kerületét, ahol ez a gyakorlás naponta megtörténik, és ahol ezek a személyes, jegyzetszerű felvételek a Funkhaus stúdiótermeitől távol megszülettek, majd nézzünk szét saját szobánkban, mi az, ami bennünket itt tart? mi az, amit nem vihetünk magunkkal, amikor naponta kilépünk az ajtókon és elhagyjuk a lakást? melyek azok a dolgok, amik a mi saját, személyes zongoránk? minek a szállításához nem vagyunk elegendőek és lesz szükségünk liftre, teherautóra, netán darura? mivel vagyunk összezárva? miben van szükségünk segítségre, barátokra, szakemberekre? majd tegyük meg ugyanezt befelé nézve, önmagunkkal párbeszédben, kérdezzük meg, beszéltessük ezt a másik hangot, bírjuk hallgatni, egészen addig, amíg végre elcsendesül, akkor pedig élvezzük egy kicsit a csendet.

nyomtat

Szerzők

-- Karamán Hunor --

1999-ben született Székelyudvarhelyen, Bécsben él, főleg prózát ír.


További írások a rovatból

Világsztárok a Budapest Jazz Clubban: Oz Noy Trio
Jakob Bro and Joe Lovano: „Once Around The Room” koncertje a Müpában, 2023. október 26.
A Bélaműhely koncertje a pécsi Szabadkikötőben

Más művészeti ágakról

Bemutatták Szvoren Edina Kérődző Kronosz című könyvét
(Súlyosan elfogult vélemény)
art&design

Keresztes Zoltán privát ikonjai mellé


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés