bezár
 

irodalom

2024. 04. 28.
A láthatatlanok földje
Kritika Kállay Eszter Vérehulló fecskefű című kötetéről
Tartalom értékelése (2 vélemény alapján):
A kötet témái annak ellenére szerteágazók, hogy látszólag szoros a koncepció; szembeállítják a külső és belső világ, például a lakás és az utca közegét. Az anyák munkaerőpiacra való visszatérése, társadalmi megítélése ugyanolyan fontos szerepet kap, mint a várandósság, majd a szülés megrázó élményének hatása alatt álló lírai én belső világának bemutatása. Kállay Eszter Vérehulló fecskefű című verseskötetéről Nagy Benedek Máté írt kritikát.

Kállay Eszter Kéz a levegőben (2020) című könyve után 2023-ban jelentkezett újra verseskötettel.  A Vérehulló fecskefű  ugyan tovább viszi az első kötet motívumait, mint például a víz, a növények, („miután bevettem a kataflámot, megosztom a vizet / a növényeimmel ”, Kéz a levegőben, 54.),  tematikájában azonban  eltér, hiszen a terhesség megélése, az anyák társadalmi helyzete, az újszülötthöz, majd később kisgyermekhez való viszony kerül a fókuszba, így az előző kötettől eltérően ebben a könyvben meghatározó a koncepciózusság. A kötet három ciklusa az anyaság különböző szakaszaival foglalkozik (a várandósság – valaki markában vs. valaki tenyerén ciklus; a szülés utáni első hónapok – törmelék tövében című ciklus; majd a társadalomba, munkakörnyezetbe való visszailleszkedés – bárhol megsértve narancssárga színű tejnedvet ereszt című ciklus).

Kállay Eszter Vérehulló fecskefű

A versek formailag is változatosak: versszakokra bontott, (óceánszem, 13., lochia, 21.) monolitszerű, (Tera, 50.) vagy a központozást teljesen elhagyó (anyaméhtánc, 28., nullás, 55.) szövegekkel is találkozhatunk.

A mondatkezdő nagybetűk elhagyása az írások folytonosságát, folyamszerű áramlását hangsúlyozza továbbra is, emellett ez a gesztus a szövegben megkonstruálódó hierarchiai viszonyok tudatos felbontásával is összefügg.

A növények kiemelten fontos szerepet kapnak. A címadó versben szereplő virágon kívül (vérehulló fecskefű, 26.) többek között megjelenik a nád, a zöld- és birsalma, és a kertben növő fű motívuma is, melyeknek láthatatlanul illeszkednek a környezetbe, így párbeszédbe lépnek az anyaság mögött rejlő munka észrevétlenségével, („fecskefűnek hívnak. rég szólítottak a saját nevemen, / én is rég neveztem meg magam.” (vérehulló fecskefű, 26.) azzal, hogy mindkettőt magától értetődőnek vesszük, veszi a társadalom.

Fontos szerepet kapnak a színek is, akár a verscímek szintjén (sárga, 32. és tintakék, 24.). A tintakék váratlan, szürreális felütéssel indul: „álmomban a tej, amit szívsz belőlem, tintakék”, mely refrén szerűen megismétlődik. A tintakék letisztult nyelvi megoldásokkal párosuló képi komplexitásával megadja az egész kötet esszenciáját. A szöveg egyik témája a lírai én, az anyafigura eltávolodása a környezetétől és saját testétől is: „és senki sem érti, hogyan vállalhattam, hogy helyettesítem / az anyaméhet egy évig vagy tovább”; „a testet a legszebb eszközként használom, mint egy / hangszert, úgy vigyáztam rá neked.” Az intimitás megőrzése, szülés utáni megmaradása a szöveg második felében válik még fontosabbá, ez az intimitás azonban átalakul: a külvilág elemeit hangsúlyozó költői képek lépnek előtérbe: „egy légzésritmusban veled, mint / egy tüdő két fele, úgy mozgunk, ellök minket a lakás magától, / hossz végén a medence széle.” A szöveg finoman játszik az eltávolodás és az közelség ambivalenciájával, ami formailag is megjelenik az éles, mondatokat elvágó sortörésekkel, melyek az egész kötet poétikájában is meghatározó szerepet játszanak.

Kállay Eszter (fotó: Valuska Gábor)

A kötet témái annak ellenére szerteágazók, hogy látszólag szoros a koncepció; szembeállítják a külső és belső világ, például a lakás és az utca közegét. Az anyák munkaerőpiacra való visszatérése, társadalmi megítélése ugyanolyan fontos szerepet kap, mint a várandósság, majd a szülés megrázó élményének hatása alatt álló lírai én belső világának bemutatása. A láthatatlanok földje (31.) mintha szintézise lenne ezeknek a témának. Az utcán sétáló anya a környezete és önmaga testi-lelki változásai kapcsán mutatja be saját, és ezáltal az összes gyereket vállaló, kisgyerekes szülő helyzetét: „milyen vak mindenki. kifehérlett szemük produktivitást követel, felügyel. / mi közben sokszögű szobákban, a sarkok között alszunk, egymásba hajtva.”.

A vers szerint az eddig a tömeg részeként funkcionáló egyén az anyává válással kerül marginális, kívülálló helyzetbe, ahol kritika nem éri, az őt körülvevő emberek azonban mégsem tekintenek rá úgy, ahogy korábban, hiszen nem dolgozik, a többség számára láthatatlan munkát végez: „a tér szélén a katona mosolyogva biccent a kismamára, / a sarki bolt előtt a bácsi boldogan látja, hogy a helyemen vagyok. / ilyen magasról még sosem estem le, hullottam át a láthatatlanok földjére.” (kiemelés az eredetiben).  A sok szempontból hátrányos és nehéz állapot azonban mégis emelkedett és pozitív: „pedig ezen a földön nőnek a gyógyító fák, a gondoskodók, gyökerük / messze nyúlik vissza. / ők tanítanak lassulni hozzád.”.

Kállay Eszter jól építkezik mind a szövegek, mind a kompozíció szintjén, az elénk táruló összkép konzekvens, a versek jó értelemben vett homogenitása nagy erénye a kötetnek, hiszen képes elkerülni az önismétlést,

az anyaság különböző fázisaiban megjelenő apró különbségeket is érzékletesen bemutatja be. Néhány szöveg azonban elüt a kronologikusan haladó és hangvételében is egységes versfüzértől, mint például a Belső zaj (34.), melyet a szerző közösen írt Szirmai Panni költővel, vagy a Tera (50.). A Belső zaj dátumokat jelző alcímekből, külön naplóbejegyzésekből épül fel, és habár a kezdeményezést innovatívnak és formabontónak tartom, a jó ötlet ellenére a megvalósítás korántsem zökkenőmentes, annak ellenére, hogy vannak igazán kiváló szakaszok („Önálló felnőtt nő vagyok álmaimban, de a valóságban a gyerekek / nélkül végtaghiányos”), a hosszú vers összességében elhamarkodottnak és kidolgozatlannak hat („Belenéztem magamba, feneketlen kút voltam ma reggel”), a metaforák képi anyaga sokszor elhasznált és kiüresedett, a részletek frissességének és koherenciájának hiánya miatt a kis bejegyzések által felépített szöveg nem válik egésszé. A néhány jól sikerült, apró megfigyelés ellenére a vers sokszor működtet közhelyeket vagy üres frázisokat, amik a bejegyzések rövidségei és a széthulló szerkezet miatt reflektálatlanok, például : „Folyamatosan üldözöm magam, és sosem érem utol.” (36.)

Üdítő meglepetés azonban a Tera, mely témájában leginkább eltér a kötetegésztől. A szöveg főszereplője ugyancsak az anya, azonban ebben a versben egyedül élő, magányos nyugdíjas, akit az unokák ritkán látogatnak meg, és amikor mégis, a városi és vidéki életforma kettőssége, az unoka intimnek szánt kérdései csak tovább feszítik a helyzetet  a vers szereplői között. A szöveg  érvényesen és közhelyek nélkül beszél a generációk között húzódó különbségekről és a traumákról, („Tera néni a lehető legkészségesebb próbál lenni, de a szavai üresen / pattannak szét, mielőtt / kimondja őket, a kóla egyre kevésbé szénsavas.”) ami a téma terheltsége és telítettsége miatt nagy érdem.

A kötet a tabuk áthágásával összekötve, mégsem öncélúan használ fel olyan motívumokat, mint például a szülés utáni folyás: a lochia (21.) az egyik ilyen különösen jól sikerült szöveg, amely a szülés utáni folyás motívumát állítja a középpontba. A vers erőteljes színhasználata („mint kioldott zár, fellélegzik bennem a lochia, utánad érkezett, és / színezi a napjaim, úgy, mint a nehéz tempera” ) illeszkedik a szövegek világába, a gyereksírás és a hurrikán párhuzamba állítása a mikro- és makrovilág egymásra csúsztatásával teremt misztikus hangulatot: „sírsz, a torkodból vihar kel, szeretnéd, hogy a sírásod tükrözze az ég. / a nyári vihar odaláncol az erkélyhez, hipnotizál, / alig tudok elszakadni tőle.”.

A záróvers, amely az utolsó (60.) címet kapta, az egész kötetet összegző költemény. A korábban felvonultatott növénymotívumokra épít és allegorikus olvasatra buzdít azáltal, hogy a versben a lírai ént egy meg nem nevezett fajú növény szimbolizálja. A vers kiemeli a korábban is jelenlévő, több kontextusban megjelenő ambivalencia jelenlétét: „ez olyan növény, aminek a gyökere nő az ég felé, / a virága pedig a pokol felé, ez rossz növény, ami kifordítva nő”. Az olvasót hol melankolikus, hol pedig emelkedett hangulat keríti hatalmába; a vers  zárlata is ilyen, összességében inkább pozitív: „olyan növény, aki nem engedi, hogy a fent-lent hierarchiája / tagolja őt. aki befelé ugyanannyira szeretne terjedni, / mint kifelé. / akinek nedve van, akinek terve van, akinek társa a talaj és az ég.”. Mindez a kötet egészét is újrakeretezi, azt a következtetést levonva, hogy

a versekben megjelenő lírai én a gyerekvállalás nehézségei és dilemmái ellenére fejlődött és növekedett az események által, a kötet végkicsengése így tehát pozitív.

Kállay Eszter Vérehulló fecskefű című kötete sikeres vállalkozásként könyvelhető el. Szervesen építi be az előző kötetben felvonultatott poétikai és narratív eszközöket, azokat tovább is fejleszti, tematikusan képes megújulni. Néhány kevésbé innovatív és termékeny szöveg ellenére  a könyv által felrajzolt ív nem törik meg. Kállay anyaságot tematizáló és közhelyeket, üres frázisokat döntően mellőző költészete hiánypótló a magyar líra közegében.

Kállay Eszter : Vérehulló fecskefű, Magvető, Budapest, 2023, 60 oldal, 2999 Ft

A szerző portréját Valuska Gábor készítette.

nyomtat

Szerzők

-- Nagy Benedek Máté --


További írások a rovatból

Kemény Lili Nem című kötetéről a miskolci bemutatón Moklovsky Rékával beszélgetett
irodalom

Hegymegi Flóra és Horváth Florencia beszélgetése a Kötetlenül sorozat keretében
Mi köze mindehhez Nádas Péternek?
Április 11-én Szóbeli figyelmeztetés címmel tartottak felolvasást

Más művészeti ágakról

art&design

Gondolatok Metzing Eszter The skin sees when the eyes touch című kiállításáról
Átadták az Év Gyerekkönyve Díjakat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés